Géczi János: A Bunkerrajzoló

„Néha jó, néha rossz, néha nem.”

A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – írja a fülszöveg, és ez olyannyira így van, hogy nem csodálkoznék, ha jó néhány Vad Fruttik rajongó és/vagy celebéletrajz-rajongó az első néhány oldal után sarokba hajítaná a könyvet. Pedig ők szóltak. Egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben – rögtön helyre kerül a szerző személye is, akitől elsőre tán meglepőnek is tetszhet egy zenészéletrajz. Igenám, de ne feledjük: Géczi János számos verseskötet, művelődéstörténeti tanulmány mellett a legendás Vadnarancsok szerzője is – a nyolcvanas években betiltott, majd vihart kavart kötet, a társadalom peremére szorult fiatalok élettörténet-rekonstrukciója köszön vissza A Bunkerrajzoló lapjain. Ami sokkal inkább szociográfia egy (már megint) peremre szorult, a posztszocialista reménytelenséget maga mögött hagyni képtelen, drogokban, gyógyszerekben, alkoholban menedéket kereső generációról, mintsem Likó Marcell életrajza. Ő a katalizátor és ő a szócső, aki saját történetén keresztül mindannyiunkról mesél. Csak győzzük erővel, ahogy sót szór a sebeinkbe, miközben tépi a sajátjait.

Likó persze remek alany – a Vad Fruttik énekese az elmúlt években már számtalan alkalommal tépte darabokra magát előttünk dalszövegben, színpadon, olyannyira, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni: ismerjük már a történetét. Nehéz gyermekkor, telepi kamaszévek, sárga zsiguli és ’szóljál már muternak dobjon le szotyira pénzt; alkoholista apa, gyógyszerfüggés, drogok, pszichiátria, halálvágy. Ezzel kerül közel, ezért olyan könnyű azonosulni vele, ettől válhat egy generáció himnuszává a „Nem hiszek” vagy a „Nekem senkim sincsen”. Közös élmények, közös emlékek, közös fájdalmak. Együtt süllyedünk vele a reménytelenségbe. És valóban, ha jól figyeltünk, a kötetet olvasva túl nagy meglepetések nem érnek minket – ami viszont simán gyomorszájon vág, az a kendőzetlen őszinteség és az attrakciómentesség.

Szövegszinten és az elmesélt történetben egyaránt – Likó mesél, Géczi jegyzi, minimális szerkesztéssel, a dramatizáltság teljes(nek tűnő) hiányával. Nem életrajz, sokkal inkább oral history – mintha az olvasót kettőjük közé ültetve beszélnék át újra meg újra az élettörténetet. Már-már terápia ami a szemünk előtt folyik: megannyi ismétlés, vissza-visszakanyarodás kulcspontokhoz, mantraszerűen hajtogatott alapvetések. Tudatosítás-elfogadás-továbblépés. Borzasztó vékony jég az, amin Likó és Géczi táncol. Könnyű lenne túldramatizálni (van is mit) könnyű lenne démonizálni az apát, a helyet, a körülményeket, a sorsot – de ennél mindketten józanabbak. A terápia nem ítélkezik. Feltárjuk a legmélyebb rétegeket, felfejtjük az okokat, megvizsgáljuk a különböző oldalakat. Ott mar legmélyebbre a szöveg, ahol az elbeszélő elfogadja, ami adatott, ahol nosztalgiával emlékszik vissza az őt sorson kívül helyező gyerekkorra, ahol azt mondja: vannak jó emlékek, nem csak rosszak. Ahol a „Nem hiszek” alkoholista apafigurájából („…én mindig is nagyon szerettem volna az apámat szeretni.”) beteg öregember lesz, akit féltünk, akiről gondoskodunk, akinek megbocsátunk. „Az esküvői képen […] a fateromon elegáns konfekcióöltöny, a hozzáillő szürke és fehér nyakkendő, amelyet aztán, amikor Szécsi Pál dalát énekeltem a Szimfonik Live-on, az apám tiszteletére a nyakamba akasztottam.” Nekem ettől igazi és őszinte – nem a drogos élmények sorjázásától, nem a botrányos részletektől, nem a kamaszkori kallódástól és a főiskolás évek nihilizmusától, hanem attól, hogy meri vállalni: emberek vagyunk. És a viszonyaink olyan nyomorultul összetettek, hogy azt sose fogjuk megérteni. Vagy megértetni – leginkább az életünket így-úgy-amúgy megkeserítő felmenőinkkel.

Persze aki botrányos részleteket szeretne, az sem fog csalódni. Likó nem kendőzi el a drog nyomorult oldalát, ami messze van a mámortól és a csillogástól, ahogy azt sem, mennyire nehéz kimászni belőle – pláne, ha a művészben épp a drogmámor szakítja át a gátakat és repíti a sikerig. Ami igazából érdekesebb, az a természetesség, amivel ezeknek a fiataloknak a kezébe ugranak a különböző tudatmódosító szerek – hogy hogyan lesz az „életet nem lehet másképp elviselni csak betintázva” apák fiaiból önsorsrontó drogos, hogy hogyan determinál a segélyekből lézengő egykori munkástelep légköre arra, hogy magad is lecsúszott ingyenélő légy. Hogyan nem tud egy egész generáció már megint felállni – mert nem tanultuk, mert olyan mintákat követünk, amelyek csak lejjebb tuszkolnak a reménytelenségbe, mert valódi segítséget sehonnan nem kapunk, mert a könnyen elérhető örömök áráról pont azok nem szólnak időben, akiknek ez a dolguk lenne.

Van kiút? Van. Likónak is volt, és őszintén hiszem, hogy ez a könyv segíthet nekünk, többieknek is. Ha nem is megtalálni a kiutat (mert nem, nyilvánvalóan nem lesz mindenkiből rocksztár), legalább szembenézni azzal, honnan jöttünk. Ez az első lépés…

„Valahogy minden könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz.”

Kiadó: Athenaeum

Géczi János: Hosszúversek - Képversek

Nézem ezt a kötetet magam előtt. Négy hosszúvers, a pálya négy pillanata - a gondolatok körbezuhogó folyamai, ha hagyod, hogy tényleg körbezuhogjanak, ha felveszed az adott vers kétségtelen ritmusát és hagyod magadban (megfogal-mazatlanul akár) beszélgetni a képverssel, a szemközti oldalon - nézem a kötetet és megfogalmazódik a konklúzió (a magamé, nem vétek vele ha elárulom): életnyi utat kellett bejárjon a költő kultúrákon és kultúrák félelmein, hitelvesztésein át, hogy a végén egy helyen legalábbis megkísérelje az összes konzekvenciát levonva otthon érezni magát.  

Az egymásra rétegzett betűk a címlapon (a védőborító alatt, mintegy rejtett kincsként) – ez már a kultúra réteges egymásra rakódásának és ezzel együtt történő elfoszlásának kora: valójában minden költői megszólalás plágium, vagy idézet – miközben az ember maga van most is, de így: a rétegek között, egymás alá-fölé préselt aktualitások plakátjai, nagyon vékony, de nagyon sok tartalom, az egymásra csúszó betűk között – ahol egyre nehezebb kibogozni a jelentést. Holott a szóáradás, a kép-cunami (akárcsak itt, a kötetben) még a fecsegés is (a valóságunkban is) nagyon sűrű képek egymásra rétegződése. Géczi János sok szóval, a hosszú vers asszociációs vezérfonala, visszatérő irányjelzői mentén is meglepően szigorú, szavait megválogató attitűdje egyfajta markolt-egybemarkoló antik mérték ebben a neoavantgard nyelvi gesztusban (a kötet valóságában). S nemcsak ott, ahol például megajándékoz a szövegbe rejtett haikuk egységnyi teljességével, görgetve a tizenhét szótagot a sokezer közt, mint hullám a kavicsot: „felvérezlek téged, mint a magyar költészetet a harminc pénzek”. Olyan ez a verseskötete, mint a kertje: hagyná szabadon burjánozni az egymást egyébként fojtogató, térre éhes növényeket, hagyná az „egyfajta vadságot”, csak annyit avatkozva be, amennyit feltétlenül muszáj: ahol meg kell fékezni az özönnövényt.

S a másik oldalon, az aktuális verssorokkal szemben ott lüktet a kép-vers. Mint a sok apró portré „pixeleiből” összeálló nagyobb arcba (az irodalom? sok apró arcból…) szakított hasadáson átrémülő arc képe, a régebbi plakát könnyebben személyesülő, felismerhető, realista arca, a beletépés által feltárt múlt, a hit az énben – akinek rémületében ott a felismerés, a döbbenet: ennek váltam a részévé. Gyökér-keresés és városlátomás-keresés közben is: ennek a személyeket személytelenné varázsló gesztusnak a részévé. Az irodalom felvérez, a kultúra a megőrzés gesztusával is árulás. Hisz válogat a megőrzésben, s a foszlása közben nem akaratok, hanem leggyakrabban a vak szerencse szelektál. Ahogyan plakátot tép véletlen rétegekben a kéz, áztat le eső, szárít-fakít a fény.

Négy külön korszak, négy külön téma – de egyetlen jól lekövethető gondolatmenet. A nefelejts lassú szeme (sic!) növényi titkaival, angyalaival, békabőrével az elinaló dolgok árnyékát lesi - „kimagoznak a nyáréjszakák a vadóc kertben”, de „holdhülye lett a falu… a holdfogyatkozásba belekékült” -, a növények nevei tartanak meg, miközben minden kifogy magából. Elárultuk a természetet, s most már ezer gesztussal utal rá: ha élni akarunk benne, gondoznunk kell. Gondunkká lett. A képversek a másik oldalon gondozatlan hirdetőtáblák egymást rétegekben fedő hirdetései. Az emberi természet káosza… „az angyal fűrészporral van tele…” az utolsó képverseken olvashatatlanra szakadozott, foszlott minden plakát.

A jázminillatdoboz nagyot utazik, antikba, kultúrába és magába az utazásba (utazz, és tanulj) – „mondanom kell még neked az elfek idegfájdalmáról a heliopolisziak könnyű érintéséről ezt azt” fogalmaz a költő, a fogalmak elvezetnek a „morgó tengerpart” egyre mélyebb rétegeibe, ahol a szavak alatt ott mér a metrum, az idő-mérték, észrevehetően pányvázva a szöveget, de a kiformálódás nélkül – ebben a kultúrakörnyezetben, lényünktől szemetes tengerparton a kultúra is foszlik, miközben a főnixről mesél: önmagáról, ahogy újra, meg újra kikel a tűzből. Az utazással szemben a másik meghatározó utazás-élmény kép-versei, a kínai kalandozásokon észrevett falragasz-mezők. Hiszen nem az „árbocmagasságban” megélt antikról van itt szó, hanem bármiféle megélhető hagyományról.

A selyemhernyó-sziget utazó belső-monológ. Mert valójában nem a kultúrában utazol, ha útra kelsz, hanem a tájban, a mások másféle zajú, szagú, hangterjedelmű, másféle tabukkal telipakolt életében. Hiszen nem állsz meg a „rezzenéstelen ázsiai szemöldökök határán” behatolsz – az más kérdés, hogy mi jut eszedbe közben: „az ókor útfeleinek illatos és sok eperfája” milyen jelentés-többletet ad az úthoz. A (könyvi értelemben) túlparton térbe fonnyadt ősnyomtatvány-lapok, egymásba fonódó, hullámzó írásjelek – akár aprócska próbababa-figurák (ékszertartó babák) testére ragasztva: ezt csináljuk a kincseinkből, divatot; a funkció látszat lesz, a kultúra maga is makett: csökkent értékű méret.

Az 50 összegzése a hazaérés – életkorba (mi más a szám…), a városba, ahol élsz, kertelsz, nem kertelsz (a költőnek ez a város Veszprém; „helyzetelek benne az árpádházi dézsa felett a mosogatólé zsírcsöppjeitől vizionálva” mondja a költő. A leghosszabb terjedelmű darab; köszönget tágabb értelemben is a helynek, Tandorinak, Zalánnak, a hosszú vers asszociációs folyamait ihlettel művelő kortársaknak – miközben a képeken magazin-közelmúltunk relikviái tépődnek rétegekre, így távolodik, tépett laponként a versben lüktető személyes; a nő például, aki „kis rajzokat vázlatolt a körmeire, naponta új részleteket egy könnyfacsaró, hosszúselymű szenvedéstörténetből” (az idézetben a vessző helyettesíti a sorvéget). Utazás ez is, égen-járás és földön-járás, festőnővel és követhető, lukas talpú Krisztussal (a költőnél kiská) – de egy helyben. Az otthonban – vagy amit így kellene nevezni.

A saját olvasatom adtam – természetesen hamis; ha így össze lehetne foglalni egy hosszúvers teljes látványát egy-egy bekezdésben, akkor nem lett volna értelme megírni magát a verset. Térjünk vissza a címlaphoz: a legfelső szövegtöredék-réteg alatt (a kitalálható valóság alatt) valójában az abc betűi laknak (eszközkészletünk a kitaláláshoz), s alattuk a nyomdagépek továbbító-hengereinek koszcsíkjai (a minderre lehetőséget adó hús). A rétegek feltárhatók – a kultúra erről szól. Csak ezt senki – se én, se más, még maga a költő se – csinálja meg helyetted, kedves olvasó.

Géczi János: Sétáló árnyék

Ez a sétáló árnyék a kultúráé. Képzeljük el, hogy tartalmas látványok összessége, hogy képtár a világ. Ezen a tárlaton fontos a kép. Mi van a képen? Hogy rögzül bennünk, ami a képen van? Hogy lesz belőle mélységeivel együtt átélhető valóságszelet, de emellett információhordozó, emlékezet-gesztus is; hogyan marad meg bennünk, hogy aztán utólag is viszonyulásra késztessen. És mi hol vagyunk ezen a képen. Magam után nyomozok, amióta valóban ismerem a természetemet. Rómában, Rovijnban, Tisnóban, de még Kínában is saját nyomomban járok. Meg akarom tapintani létezésem határfalait, valóban síkosak-e, mint a krétai vakolt falak, avagy rücskösek, mint a veszprémi sikátorok. 

Géczi János Sétáló árnyéka öt esszén át sétál velünk néhány kép, néhány látvány múltjában: Krétán, Kínában, Monostorpályi múltjában és jelenében, Jeruzsálemben – ugyanazzal az erős attitűddel. Ez a sétáló árnyék valamit keres. A látvány mögött az antik kultúrát, Kína látványában az európai Kína-képet – soha nem elég neki az, amit lát egyfelől, másfelől viszont többet lát, mint egyéb, mezei turista-árnyékok. Nem véletlen, hogy e kötet fülszövege Lénard Sándor, a dzsungelbe szakadt „utolsó római” tempós, kiegyensúlyozott esszéihez hasonlítja Géczi sajátos világlátását – még ha akadnak is különbségek. Lénard mottója lehetne: bárhol vagyok, azt a kultúrát élem, amiben nevelkedtem. Az ő kíváncsi szeme úgy szűrte át a látványokat – a világvégi völgyben láthatót – hogy magát a látványt befogadva, bölcs rezignációval különített el és értékelt. Géczi „bárhol vagyok”-ja, fájdalmasabb: azt a kultúrát siratja, amit egyre kevésbé lel, azt a látványt kéri számon, amit folyvást elmos az idő. Talán jobban átszűri magán, s a személy így többet színez? Talán. Lehet, hogy többet enged be magából a szövegbe az író, több van a látványban az árnyékából – de a múlás fájdalmából mindenképpen.

Azt tanítja: a világ éppen annyi, amennyit látunk belőle. A kultúra folyamatos, komótosan gördülő jelenléte a szövegben voltaképp a kultúra fonnyadását panaszolja fel. Olykor lefegyverző őszinteséggel és átgondoltsággal. Elhajítja a spontánt. Az összefüggések érdeklik. Ahogyan árad a mondatokból az elsajátított, könnyed biztonsággal kezelt, átélt és megtanult - anélkül, hogy engem, az olvasót zaklatnának az olvastán feltűnő hiányosságaim e megőrzött teljesség-látás képességében -, azt tanítani kéne. Közvetíti az érzést, hogy van ez a kultúra, de tekintettel van rám, az olvasóra – tudja, hogy e kultúra épp elfogyóban van, hát úgy közvetíti, hogy értsem. Géczi botanikája is ilyen: ha nem is tudom növénytanból a szükséges minimumot sem, e növényi látványok képeit ugyanúgy megvilágítja nekem a sétáló. Olykor pont azt, amiről azt hiszem, mint látványt már untig ismerem. Szimbolikus teret képeznek az égi dolgok, nincs ezzel semmi baj, csak meg kell tanulni az értelmét és a használatát. Persze az európai a saját maga szimbolikus terét ismeri: abban, ha megszokta, nem akad semmi fölfedeznivalója. E kis kötet épp azt tanítja: dehogy nincs.

Lénard Sándor kiegyensúlyozott, antik rezignációjához képest azért ez a pár esszé valójában gyászbeszéd. Mert amiről beszél, az éppen elveszik. Ez a legerősebb: az elvesztés konstatálása, a vesztés panasza. S a katalogizált hamis: a kontinuitás megürült helyére beáradó hamis; a konzum, az egyszerűsítés és idegenség, amelynek a látványra immár nincs valódi visszahatása. Amelynek a látványban nincs múltja. Csak – legfeljebb – kereskedelmi értéke. Mondják, a Zorba szerepét játszó Anthony Quinn nem tudta eljátszani a szerepe szerinti táncot, ezért a zeneszerző egy szárazföldi mozgássort és egy ahhoz illeszthető zenét kreált a számára. A film sikere nyomán a turisták a számukra létesített mulatókban keresni kezdték a krétainak vélt táncot és zenét, s mára nincs krétai, aki ne helyi eredetűként magyarázná azt. Nem a kultúra önmagában való, természetes változásai, egymásra hatásai, hanem a művi, jellegében kontinuumot fonnyasztó hatásai íratják e gyászbeszédet.

És a rögzítés annyira ismerős, hiába való vágya. Vizek tükörcserepein másolgatja képét a nap. A szövegbe kúszó költészet jelenléte önkéntelen. Sétál benne, ahogyan a múlt árnyéka sétál észrevétlenül a mindennapjainkban. Ha nem is mindig értem, miért az a fontos a látványból az írónak, amit rögzít, ha nem is mindig értek egyet vele – azt érzem, hogy amit az egésszel akar, azzal maradéktalanul egyetértek. Ha nem őrizzük meg a látványaink mélyeit, előbb vagy utóbb mindannyian a sekélye iszapjában cuppogunk majd, látványoktól és egymástól sárosan. Úgy érdemes ezt a könyvet is megőrizni, ahogyan a szerző sajátos kultúrtörténeti esszéit, A rózsa és jelképei sorozatát – mert amíg őrizzük, talán nem veszik el az organikus folyamatosság, az a szinte növényi gyarapodás, amelynek kihajtó ágacskái vagyunk valójában mi is.

Kiadó: Gondolat