Kicsoda Linda Boström Knausgård?

„Rajtam kívül senki nem tudta, mi hangzott el apám és köztem néhány nappal azelőtt, hogy szilveszter éjjelén meghalt egyedül az új lakásban:
Talán az én szavaim végeztek vele?”
 
Linda Boström Knausgård a nő, aki hozzáment a világ legindiszkrétebb emberéhez. Karl Ove Knausgård Harcának kísérője, az irodalmi valóságshow akaratlan szereplője, a depressziós, kényszergyógykezelt feleség, aki alkalmatlan az anyaszerepre, aki gátolta volna a halhatatlan irodalmi tehetség kibontakozását, aki miatt a világirodalom aktuálisan legnagyobb szupersztárja azt írta a Harcom utolsó kötetének végére: nem vagyok író többé (persze nem tartotta be). Másrészről, Linda az, aki megjelent és felkelt a nap, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott. De Linda elsősorban egy nő, egy író, egy élő, lélegző ember, akinek megvan a saját története, és megvan a hangja, hogy elmesélje. Nem a világhíres férj ellenében – az lenne a könnyebbik út. Instant világsiker. De Linda ennél okosabb és traumatizáltabb. Úgy küzd a saját hangért, azért, hogy ne csak valaki más életének mellékszereplője legyen, hogy egy percig sem tagadja: mindaz, ami ott elhangzott, igaz. Sőt, volt még rosszabb is. Felfejti a traumát, mesébe csomagolja az elmondhatatlant, felmenti a férjet minden képzelt vád alól, és közben küzd az életéért – a szó szoros értelmében is, a pszichiátrián, az elektrosokk-terápia közepette. Szikrázó tehetség, aki folyvást a démonai ellenében ír, és aki a legkevésbé sincs rászorulva a világhíres névre – ezzel együtt abban, hogy a volt férje nevén publikál, van egyfajta basszátok meg jelleg: úgyis tudom, hogy mind az irodalmi valóságshow folytatását várjátok, hát nesztek. De vajon tudunk-e mit kezdeni azzal, amit kapunk?
 
„Talán mindvégig bennem lakozott a csend.”
 
Magyarul először az Isten hozott Amerikában című kisregénye jelent meg, a kiskamasz Ellen története, aki apja halála után némaságba burkolózik, mert retteg, ha megszólal, kitudódik, hogy imáival ő ölte meg apját. A nyomokban önéletrajzi elemeket tartalmazó történet csapongó és hektikus, egy szorongó gyermek lázálma, aki képtelen szembenézni az őt ért traumák valódi mélységeivel, ezért álmokba menekül. Álmában istenhez imádkozik, hogy vigye el az apját – annak halála után pedig a saját halálát kérné, mert nem bír a bűntudatával. Hogy miért akart annyira szabadulni az apától, nem kerül kimondásra – de az apa nélkül maradt család diszfunkcionalitása szétfeszíti a lapokat. A ragyogó színésznő anya, aki nem győzi szajkózni hogy „mi a fény családja vagyunk” és képtelen szembenézni gyerekei problémáival; a szobájába zárkózó, erőszakos, húgát terror alatt tartó báty; a némaságba fordult kislány. Izzik a lapokon a feszültség, mégis: a felszínen ez egy tökéletes család. Nincs feloldás, nincs cél, ami felé haladunk, nincs hagyományos értelemben vett cselekmény – csak egy dermedt, sokkos állapot, aminek láttán torkunkon akad a szó.
 

„A hiánya olyan volt, mint egy hullám, amely hirtelen átcsap a fejem fölött, én meg a felszín alatt hánykolódtam az örvényeiben.”
 
Torkunkon akad, hogy aztán összefüggéstelen áradatban törjön ki, mint Anna száján, a teljes összeomlás szélén a pályaindító A Helios katasztrófában. Ami egy kiskamasz lány „születésével” indul, aki apja fejéből pattan ki, arany vértben, mint a mítoszbeli Athéné – a jeges Svédországban. Aki meztelenül, aranysisakban kóborolva a hóban előbb a szociális szolgálat, majd egy vallási fanatikus befogadó család meleg ölelésében találja magát. Aki már épp beleszokna valami furcsa normalitásba, ha nem csinálnának belőle vásári mutatványt a templomban, mikor kiderül, „nyelveken szól” – persze amit a gyülekezet a teremtő ajándékának lát, az valójában a mániás depresszió jele, Anna pedig egyre csak csúszik az összeomlás felé. A mítoszi erősségű kép az apa fejéből kipattanó lánnyal nem más, mint az apa bipoláris depressziójának átörökítése – a kapocs, amelynél erősebb az egész életműben nincs, ami végigkíséri Ellent, Annát és Lindát is: úgy lehetek egy az apámmal, ha újrajátszom a sorsát. Anna elmegyógyintézetbe juttatja saját magát, hogy ott találkozzon a teremtő-apával, akitől megfosztották. A vágy, hogy ha egymásra találnak, tán begyógyítják a másik hiánya által ütött sebet, szinte csorog le a lapokról, és hiába tudjuk, katasztrófa lesz a vége, mégis próbáljuk Annával betűzni a remény szót a kórterem hervasztó falai közt.
 
„Akkoriban író voltam. Vacak egy mesterség. Semmi megkönnyebbülés. Semmi enyhülés. Semmi pihenés. Semmi öröm. Csak élénk emlékek a helyről, amiről írtam, képzelgések és olykor célba találó szavak.”
 

A remény hiánya vezet át minket a legutóbbi, immáron vállaltan önéletrajzi kötethez, a Napfénykórhoz. Itt már nincs mese, ami beburkolna, nincs mítoszi kipattanás az isteni apa fejéből, nincs fény és nincs remény, csak a módszeres önfeladás. Itt már magát Lindát látjuk, aki már huszonévesen több idegösszeroppanáson esett át; akit a Harcom sorozat utolsó kötetének írásakor, 2011-ben úgy engedtünk el, hogy épp egy sokadik pszichiátriai kezelés után lépett a gyógyulás útjára; akit 2013 és 2017 között ismét pszichiátrián kezeltek és többször vetettek alá elektrosokk-terápiának. Azt a Lindát, aki sosem tudott megküzdeni a démonjaival, és aki, miután mindent felszámolt maga körül, családot, férjet, gyerekeket, a terápia közben szembe kell nézzen azzal: az elektrosokk károsíthatja a memóriáját és jó eséllyel megfosztja emlékei nagy részétől. És mire megy egy író az emlékei nélkül? Mire megy egy anya a gyermekeiről szóló emlékei nélkül? Mire megy a folyvást az apja után vágyódó traumatizált kislány az apáról szóló emlékei nélkül?
 
Linda írni kezd. Szép emlékeket és kevésbé szépeket, szerelmi vallomásokat férjhez és gyerekekhez, és a beismerést: alkalmatlan volt anyának. Lefesti az idillt és az összeomlást, olyan mélyen feltépi a sebeit, ahogy még a világ legindiszkrétebb férje sem merte megtenni, elénk dobja a legrosszabbat, amit tett, hogy ítéljük el, mintha azt várná, hogy mondjuk a szemébe: megérdemli, hogy megfosszák az emlékeitől. Rászolgált az elektrosokkra. Nem érdemli meg a gyerekeit. Csíkokban hántja le a saját bőrét, hogy ha meg akarnánk ölelni, még az is csak jobban fájjon. Közben meg esedezne a megbocsátásért, de akinek a megbocsátására igazán vágyik, nincs többé. És csak görgeti tovább a traumákat, melyek szülőről gyermekre szállnak – komolyan sajnálom Linda és Karl Ove gyerekeit, két ilyen sérült és a saját sérüléseibe szerelmes ember mellett felnőni nem lehetett egyszerű menet. Persze melyikünknek az?
 

Fájt olvasni Linda Boström Knausgård műveit, de korántsem annyira, mint a volt férjéét. Mindketten a nagybetűs APATRAUMA feldolgozására tették fel életművüket – de míg az egyik élveboncolta a kedvünkért saját magát és mellesleg minket is, hogy aztán eljusson a legfontosabb felismerésre: az apám is traumatizált volt, és jó eséllyel én is traumatizálom majd a saját gyerekeimet, és ez így megy, amióta világ a világ, és nem tehetünk mást, ennek ellenére megyünk tovább; addig a másik beledermedt a betegségbe. A betegségbe, amiből nagyon sok esetben nincs kiút, és ami valóban lehetetlenné teszi a továbblépést. Ahol az apával való azonosulás egész mást jelent…
 
„Mégis csak jól sakkoznék? Ez egy vadonatúj gondolat volt, de még a végére sem értem, a győzelem máris vereséggé változott. Sakkozom a zárt osztályon, ahogy annak idején az apám.”
 
Vérzik a szívem Lindáért. És közben groteszk módon örülök annak, hogy a saját traumáim feldolgozásával eljutottam oda, hogy közelebb érzem magamhoz azt az egomán, indiszkrét pozőrt, aki 3500 oldalon át sajnáltatta magát a világgal, és ezzel beharcolta magát a világirodalomba, mint ezt a borzasztóan tehetséges, elveszett nőt, aki beleőrült abba, hogy egész életében annak az embernek a szeretetére és elismerésére vágyott a legjobban, aki tönkretette a gyerekkorát.

A könyveket kiadja: Jaffa

Fordító: Papolczy Péter

Sissel-Jo Gazan: Tintagomba

„A titkok azok a gátak az életben, amik megakadályozzák az igazság brutális szökőárját abban, hogy mindent megsemmisítsen.”

Sissel-Jo Gazan neve teljesen ismeretlen volt előttem amíg Amadea tavaly fel nem hívta a figyelmem a Fehér virágokra – aztán nagyjából fél év alatt elolvastam három, eddig magyarul megjelent művét és most itt állok egy alapos hiányérzettel. Sissel-Jo, ugye írsz még? Érdekes kép rajzolódik a három regényből, kronológiai sorrendben egy szép fejlődési ívet mutatnak: az első, A dinoszaurusz tolla egy laza, de szokatlan skandikrimibe oltott rajz a tudományos-egyetemi közegek intrikáiról, kívülállók számára érthetetlen belsős poénokkal tarkítva, masszívan túladagolt egyéni drámákkal; az eddigi utolsó mű, a Fehér virágok meg az egyik legbrutálisabb társadalomkritika, amit mostanában olvastam, ami a jóléti társadalmakat is megmételyező bántalmazások, pedofília, családon belüli erőszak és mindezek intézményes eltussolásának gyakorlatát vesézi ki egy botanika iránt szenvedélyesen érdeklődő kislány felnövéstörténetébe csomagolva. A kettő között írt Tintagomba mintha a könnyed krimitől az érfelvágós társadalomkritikáig tartó út felén helyezkedne el: az érdeklődés középpontjában ezúttal a street art, a különböző társadalmon kívüli mozgalmak, a politikai szélsőségek és azok beszűrődése a nyugat-európai mindennapokba, művészet és politika viszonya – mindez már itt is egy kislány felnövéstörténetén keresztül, aki ezúttal nem a vadvirágokba, hanem a graffitikbe van belebolondulva.

Rosa a nyolcvanas évek Dániájában nő fel elkötelezett feminista anyja, a gombabolond, (egyébként eredményes) gombászati kutatásaival a gyógyszergyárak világuralmát (nyilván sikertelenül) megtörni próbáló Helle (aki szerint „a tüntetés kötelesség, nem olyasvalami, amire az ember kiugrik, ha éppen kedve szottyan rá”), egy meleg nevelőapa, egy török legjobb barátnő, egy Neruda verseibe szerelmes, azokat illegálisan lefordító, majd saját pénzén kiadó nagymama és egy, az apját illető rejtély (vajon a három lehetséges apajelölt közül ki az?) társaságában. Rosa tipikus gyerek az unalmas nyolcvanas években: havonta talál egy újabb szenvedélyt amire aztán ráunhat, barátnőjével állandó versengésben gyűjtenek bármit és mindent, ami eszükbe jut – mígnem felfedezi élete első street art művét és kezdetét veszi egy életre szóló kaland. 

Rosa mániásan kezdi gyűjteni először Aarhus, majd, az egyetemi kutatásai miatt odavetődő nevelőapját meglátogatva London műalkotásait és egyre mélyebbre merül a street art művészetében, megismerkedik egy-két londoni menő arccal a korai időkből, maga is kacérkodni kezd az alkotással, vérre menő versengésbe kezd egy titokzatos másik graffitiművésszel, majd időközben elvesztett és újra megtalált barátnője török lánybandájához csatlakozva forgatják fel a város tereit szépségbe csomagolt, erősen társadalomkritikus, senki által meg nem értett műveikkel (nem véletlen a banda török neve: Domuzlara Boncuklar – gyöngyöket a disznók elé).

Mindeközben Rosa felnő, és bár éppenhogycsak, de élete azért másról is szól, nem csak a graffitizésről. Igazi kamaszos rajongással lesz szerelmes egy fiatal felnőtt illegális házfoglalóba, akit követve belekóstol a rendszer ellen lázadó kívülálló fiatalok világába, zavaros ideológiával, mely egyszerre kapitalizmusellenes, röhögi ki az egy évtizeddel korábbi hippiket és dobálna Molotov-koktélokat a konzervatív rendőrségre és a kommunista mozgalmárokra egyaránt. Közben összejön egy politikai ambíciókat dédelgető, a konzervatív ifjúság szervezetében aktív jófiúval, meglepő barátságot köt annak rosszhírű, de csupaszív bátyjával és örök rosszakaróra lel a fiú rendőr apjában, aminek aztán súlyos következményei lesznek. Rosa élete szépen halad a felnőttség felé – gimnázium, első szerelmek, első csalódások, apró kihágások, kamaszos vetélkedések. Aztán minden kap egy sötétebb árnyalatot. Az anya megbetegszik; a nevelőapáról kiderül, hogy nem csupán a street artban merült el New Yorkban, hanem a város heroinnal átitatott bugyraiban is, és roncsként tér vissza; a plátói szerelem egy véres összecsapásban a rövidebbet húzza a rendőrséggel szemben; Rosa maga pedig olyasmibe keveredik, ami örökre kettétörheti egy fiatal életét.

Amikor legközelebb találkozunk vele, húsz évvel később, már neves művészettörténészként kutatja a street art szerepét a kortárs művészeti diskurzusban és egy rejtélyes, ismeretlen személyazonosságú, erősen politikus és társadalomkritikus műveivel világszerte indulatokat kavaró művész, Tintagomba munkásságát. Rosa negyven felé épp válaszút előtt áll: megállapodjon vagy sem, megírja végre a disszertációját vagy halogassa tovább, rendezze-e a kapcsolatát a múltjából felbukkanó kísértetekkel vagy dugja továbbra is homokba a fejét? A kamaszkor óta hurcolt sérelmek és félreértések mellé újak társulnak, az eddigi apajelöltek mellé újabb kerül, egy berlini út a legmeglepőbb fordulatokat hozza, az ifjúkori zavaros ideológiai mátrix újabb érdekes színezetet kap. A múlt ködéből újra meg újra előbukkanó lappangó nácik, szélsőbalos erőszakszervezetek, újhullámos hippik és a még kórházban haldokolva is a világot agyonszennyező vegyipar ellen kardoskodó anya között hányódva a legjónazabb képzeletbeli hang Tintagombáé, aki békés kritikájával próbálja felhívni a figyelmet a világunkat ellepő igazságtalanságra, ostobaságra, korrupcióra, hataloméhségre.

Miközben a felszínen Rosa azt kutatja, mi a street art szerepe a modern művészetben, a regény azt feszegeti, mi a művészet szerepe a társadalomban – hogy a politikai és gazdasági érdekek, a minden oldalról feszítő kizárólagosságra törekvő, nyomasztó ostobaság közepette a művészet és a művészetbe menekülés lehet-e valid választás. Hogy ha minden politikai oldal cserbenhagyja, akkor választhatja-e egy csapat fiatal a felszínen „polgárpukkasztó” utcai graffitizést mint ellenállási formát és ha így tesznek akkor az mi: művészet, politika, bűncselekmény, hitvallás? Hol húzódik a határ? Egy ház falára rajzolt graffiti bűncselekmény, ugyanazon ház falára aggatott óriásplakát (legyen az a talajt szennyező rovarirtó szer, prostitúcióra biztató „társkereső oldal” vagy politikai propaganda) nem az? Miért is? S ha egy illegális street art művet eltávolítanak, majd kézen-közön egy árverésen tűnik fel és jó pénzért elkel, akkor az már nem is illegális? Ha valaki, aki jó eséllyel nem az alkotó, keres rajta, akkor már művészet? A street art mint határterület kapcsán persze eszünkbe juthat a Fehér virágok tetoválóművész famíliája – ott is egy, a kánon által el nem ismert művészi kifejezésmódba ásott bele Gazan, a kérdés pedig ugyanaz, csak más irányból merül fel: ha egy rajz papírra vetve magasművészet akkor ugyanaz a rajz, ha történetesen egy bőrre kerül rá, vajon mi?

Rose és Tintagomba története messze nem olyan tragikus, mint Jenny és tetoválóművész anyja kalandjai, de legalább annyi kérdést hagy maga után. Kicsit túlzsúfolt, azt meg kell hagyni, és a vége felé az a pár kifejezetten szappanoperai fordulat igazán áldozatul eshetett volna egy erős szerkesztői kéznek, ezzel együtt is ez a kedvencem az írónő eddigi regényei közül. A dinoszaurusz tolla esetében nagyon érezni lehetett, hogy sokat markol és keveset fog, nem egyszer tévesztette el az arányokat, a Fehér virágokhoz pedig - bár témáját és cselekményszövését tekintve az a legjobb - Gazan egyszerűen nem tud elég jól írni. Ahhoz a társadalmi-családi-lélektani mélyfúráshoz nekem ő kevés, írástechnikában jócskán elmarad egy Franzenhez, Buwaldához vagy egy Knausgardhoz, vagy akár az Átmeneti üresedés Rowlingjához képest. A Tintagomba viszont pont az a regény, ami jól áll neki, amiben lubickolhat: egy adag felnövéstörténet, két adag dráma, családi titkok, ifjúkori ballépések, némi politika, megszórva társadalomkritikával, vastagon művészeti okfejtésbe burkolva – pont jó keverék.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória

Sissel-Jo Gazan: Fehér virágok

„A Fehér virágokban a művészet eszközeivel állok bosszút néhány kegyetlenül igazságtalan gyermeki sorsért” – írja Sissel-Jo Gazan a kötet utószavában, és az ember gyomra óhatatlanul összeugrik ahogy az írónő szép sorban hozza a példákat, melyekről a regényt olvasva még hihettük, csak egy elborult képzelet szülöttei… Nem azok. Atwood jut eszembe, aki sokszor leírta már: minden szörnyűség, amit műveiben leírt, már megtörtént valahol, valamikor a történelem során, vagy megvannak a technológiai alapjai a megtörténtének – aztán még egy kicsit tovább feszíti a húrt, hogy az emberiségbe vetett maradék hitünket is elveszítsük. Gazan is mindig egy kicsit tovább megy, mint amit az elviselhetőség még megengedne, még egy kicsit tovább kínozza a tollára tűzött kisközösség lakóit, hogy aztán az orrunk alá dörgölje: mindez a valóságból táplálkozik. Igen, erre vagyunk képesek, mi, emberek egymással. A világ legszerencsésebb sarkaiban is. Még Dániában, a hygge hazájában, a boldogság honában is.
 
Pedig olyan kis kedélyesen indult az ismeretségünk. A dinoszaurusz tolla a tavalyi év egyik legszórakoztatóbb olvasmányaként maradt meg bennem, súlytalan, tudományoskodó skandikrimiként, némi emberi drámával, egyetemi perpatvarokkal, tudományos krimihez illően groteszk halálesetekkel, amelyek ugyanakkor annyira valószerűtlenek és nehezen kivitelezhetőek, hogy nem kell tartanunk tőlük. Azt tudtam, hogy a Fehér virágok egészen más súlycsoport, mégis meglepett, hogy a szintén kedélyes kezdés – a festői Samsø szigete, vadvirágokat gyűjtő kamaszlányok, hippi tetoválóművész anyuka, patchworkcsalád, ahol mindenki idegesít mindenkit, de azért jófejek – után mennyi emberi dráma, milyen összetett hazugságháló és vaskos társadalomkritika kerekedett belőle. Témáját és a jóléti társadalmak felszíne alatti rothadást tekintve az Átmeneti üresedést juttatja eszünkbe, viszont amire nekem leginkább hasonlított a hangulata, a mindent átszövő gonoszság, az önbíráskodás és a bántalmazás soha nem múló nyomainak feszegetése miatt, az Dennis Lehane Titokzatos folyója.
 
Mert bizony ez a sziget minden, csak nem idilli: a lassan építkező bevezetőből megismerjük az összes lakos kisebb-nagyobb titkait, és lassan mi is úgy érezzük, mintha közülük valók lennénk: mindent tudunk a többiekről, azt is, amit a legkevésbé sem szeretnénk. Belesünk a konyhaablakon a vasárnapi ebédre, strigulázzuk, ki hány felest dob be a kocsmában, találgatjuk, Kisser aktuális védence épp mi elől menekül, és ki lesz a már számtalan férjet elfogyasztó Mona új áldozata. Mindent látunk. Mégis mindig félrenézünk. Sokáig irritált ez a lassú bevezető, hogy mindenkiről mindent is meg kellett tudnunk, aztán szépen körvonalazódott, hogy épp ez a legnagyobb csavar, ez visz a fertő mélyére: egy ilyen kisközösségben, ahol mindenki mindenkiről mindent, mégis hogy maradhatnak rejtve a legnagyobb szörnyűségek? Hogy nem veszi észre senki, hogy a fiatalkorúak, akik bemennek abba a házba, mindig kábán jönnek ki? Hogy nem tűnnek fel senkinek a kézről kézre járó pornófelvételek? Hogy nem látja meg senki, sem tanár, sem szülő, sem szomszéd? Frászt nem látják. Vagy nagyon naivnak, vagy tudatos kívülállónak, vagy saját küldetéstudatunkba beleszédültnek kell lenni ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel.
 
Jenny, az elbeszélő az elején naiv is, kívülálló is. Fura egy szerzet, a botanika iránt mániásan érdeklődő tizennégy éves, aki a tetoválólegenda nagyapától szívja magába kisgyermekkora óta a híres botanikus dédapa legendáját, aki felfedezett egy Samsøn őshonos növényt, mégse hallott róla senki. Jenny csak gyűjtögeti fehér virágait, mérgezőt és nem mérgezőt vegyesen, tanul, csodálja a tetoválóművész anyját, aki modern hippiként igazi kívülálló a szigeten, aki mintha felette állna az egész zakkant közösségnek, aki sérült fiataloknak nyújt átmeneti szállást és segítséget a talpraálláshoz, és aki mintha totálisan vak lenne arra, hogy ikertestvére, a javíthatatlan bohém Jimmy mekkora bajban van. Aztán persze kiderül, hogy Kisser minden, csak nem vak, és nem is annyira kívülálló – de hogy mi, az bizony a könyv legnagyobb meglepetése, egyben morálisan legnagyobb dilemmájának alapja.
 
Jenny tulajdonképpen Samsø legnagyobb mázlistája, miközben maga is szenved a szülői elhanyagolástól: anyja annyira belemerül a jól-rosszul értelmezett társadalmi felelősségvállalásba, hogy lányára már semmi ideje-figyelme nem jut. Mivel Jenny úgymond „nem sérült”, neki nincs szüksége rá – hogy közben milyen veszélyek leselkednek rá, az mintha nem is járná meg az anya képzeletét. Egyszerre hihetetlen és logikus is, hogy miközben mindenkit bántalmaznak aki csak a környéken jár, Jenny érinthetetlen marad: mert ahogy a borzalmak tudottak, ne gondoljuk, hogy Kisser hálózatának ténykedése rejtve marad. Az elhanyagoló anya a sötétben bujkálva azért védőhálót is nyújt – így lehet Jenny gyerekkora viszonylag sértetlen, s menekülhet a botanika álomösvényeire a valóság elől.
 
Mert a valóság persze betör: eltűnik egy lány, ami egészen megdöbbentő események láncolatát indítja be. Groteszk halálesetek, egy semmiből feltűnő ausztrál srác, akit mintha mindenki nagyon el akarna rejteni szem elől, a nagybácsi és nagypapa vérre menő konfliktusa a rivális tetoválóbandával, amit egy furcsa véres csomag rendez el, s mindeközben Jenny egy százharminc évvel korábbi botanikai felfedezőút krónikájában elmerülve felfedezi a csalást, ami tönkretette dédapja karrierjét. Igen, ez így tényleg kicsit zsúfolt. A kamaszszemszög, a botanika, a hosszas virágleírások és Jenny illusztrátori szárnypróbálgatásai, a mérgező virágok titkaiban való elmélyülés és a tetoválóművészet kis kultúrtörténete mintha csak arra szolgálna, hogy lazítsa a szöveget, hogy élhető történet-hátteret adjon a mindent beszövő bántalmazásnak, pedofíliának, erőszaknak. Hogy amíg egy tizenéves leendő botanikus első próbálkozásairól olvasunk a katalogizálással, préseléssel, maggyűjtéssel, addig legalább táplálhassuk az illúziót: lehet itt még normális életet élni. Minden szörnyűség ellenére is.
 
De vajon milyen áron? Mit kell megtennie az embernek azért, hogy megakadályozza, hogy a gyermeke is olyan sorsra jusson, mint ő? Meddig lehet elmenni, ha a hatóságok szőnyeg alá söprik a vádakat, ha a közösség elfordítja a fejét, ha állam, egyház, bíróság, úgynevezett gyermekvédelem összezár a bántalmazás bejáratott intézményei mögött? Mikor jön el a pont ahol az ember a saját kezébe veszi a megtorlást? Ki és milyen alapon húzza meg az erkölcsi határt, ha a szomszéd gyerekeket erőszakol és a hatóság nem tesz semmit? Ó, persze könnyű kipárnázott jólétből, erőszakot csak tévében látó olvasóként kisujjeltartva azt mondani, az önbíráskodás bűn… De tegyük a kezünket a szívünkre: melyikünk nem gondolta már úgy, hogy van bűn, ami nem érdemel tárgyalást?
 
Súlyos kérdéseket feszeget Gazan, bőr alá kúszó borzalmakat és dilemmákat hagyva maga után. Olvasmányosan, baromira szórakoztatóan, mestersége minden fortélyát bevetve, mondhatni, édes mázba csomagolva a keserű pirulát tömi le a torkunkon, hogy bizony egy kurvára elbaszott világban élünk, ahol naponta történnek felfoghatatlan szörnyűségek a legvédtelenebbekkel – amik aztán, köszönhetően az intézményesített félrenézésnek, megtorlásként újabb szörnyűségek elkövetésére sarkallnak jó embereket. A kérdés adott: van megállás? Kiszállhatunk bármikor ebből a körforgásból? Vagy az egyetlen megoldás az, ha valaki a tudatos kívülállást, a belső emigrációt választva elmerül a vadvirágok rajzolásában (a könyvekben, a csillagokban, az akármiben)? Tényleg csak úgy őrizhetjük meg a józan eszünket, ha nem veszünk tudomást a körülöttünk lévő világról?

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

„Elképzelhetőnek tartja, hogy Helland és Johannes halála valamilyen módon összefügg a maga szakdolgozatával? Maga egy tudományos vitáról ír a madarak származásával kapcsolatban, és Helland ebbe nagyon bele volt bonyolódva, nem igaz? Ráadásul nem csak Helland, hanem Tybjerg és ez a kanadai kutató, Clive Freeman is. De hogy kerül a képbe Johannes? Egyszerűen nem tudom kibogozni ennek az ügynek a szálait. Én csak egy egyszerű zsaru vagyok, esélyem sincs megérteni, miről van szó. Az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt, és nekem túl vadnak tűnik az, hogy valaki azért gyilkol meg másokat, mert a tudományos pozícióját fenyegetik, vagy mert egy bizonyos témáról írnak szakdolgozatot.”
 
Hah, és milyen igaza van ennek az egyszerű zsarunak… Mondjuk az egyszeri olvasó is könnyen találja magát némiképp összezavarodva, miközben belemerül Gazan fifikásan skandináv krimiként eladott regényébe, ami valójában egy krimi, egy kortárs lélekboncolgatós dráma és egy, a tudományos közeg átlagolvasók számára nagyrészt ismeretlen machinációit célzó leleplező mű furcsa elegye. Mint a tollas dinoszaurusz: nem igazán látjuk magunk előtt, milyen lehet, de akár még jól is elsülhet.
 
Anna Bella, a koppenhágai egyetem végzőse épp szétesni készül: miközben szakdolgozatával szenved, éppúgy, mint minden átlagos egyetemista, cseppet sem átlagos egyetemista problémákkal néz szembe. Egyedül nevelné hároméves kislányát, ha egyfolytában segítőkész szülei nem telepednének rá teljesen és nem akarnák kicsavarni a kezéből a kislány életének irányítását – ezen annyira felhúzza magát, hogy pont a védésre való készülés véghajrájában marad teljesen magára és kényszerül kötéltáncon egyensúlyozni a gyerek és a tanulás között. Mindeközben konzulensét, aki egyébként nagyjából semennyire nem törődött Anna szakdolgozatával, rejtélyes módon meggyilkolják, ami hát, hiába utálta a fickót, elég kellemetlen védés előtt két héttel, pláne hogy a külső konzulens meg bujkálni kezd a rendőrség elől – saját bevallása szerint persze nem a rendőrség, hanem a kollégát vélhetően meggyilkoló, ellentétes nézeteket valló kanadai kutató elől. S ha ez nem okozna elég zűrzavart, Anna legjobb barátja és egyben kollégája is eltűnik, egy régi barát váratlanul feltűnik, egy gyerekkori fénykép meg különös gondolatokat indít el a szülők motivációit illetően.
 
Szegény Anna persze azt se tudja, hol áll a feje, erre jön a világ legellenszenvesebb zsaruja, aki nem átall azt sugallni, hogy a lány szakdolgozatának (pontosabban az évtizedes vitának, amit eme szakdolgozat is feldolgoz és szándéka szerint új elemekkel gazdagít) köze lehet a gyilkosságokhoz. Nos, én mindig is sejtettem, hogy egy egyetemi tanszéken bármi megtörténhet és a tudomány felkent papjai bármire képesek a szent nézeteik védelmében, de azért ez mégiscsak sok… Ugyan ki gyilkolna egy elméleti vita hevében, ami a dinoszauruszok és a madarak rokonságáról szól? Nem ilyen viták szokták eldönteni a világ folyását. Nem csoda, hogy hétköznapi drogdílerekhez szokott zsarunk is megrökönyödik, pláne amikor kiderül, hogy szegény professzort ritka parazitákkal fertőzték meg, minek esélye baleset folytán nagyjából nulla, marad tehát az egyetem parazitológiai tanszéke mint forrás. És a biológusok, parazitológusok, mindenféle természettudományos kutatók szappanoperája kezdetét veszi.
 
Mert persze mindenki ismer mindenkit, mindenki hordoz évtizedes sérelmeket, ha nem tudományosakat, akkor szívbélieket, itt egy kis eltitkolt viszony, ott egy gyermek, aki sose ismerte az apját, amott egy megtagadott véglegesítés, emitt meg egy tanszék, melytől megvontak minden támogatást, így bezárni kényszerül. Hamar kiderül, hogy Helland professzort kb mindenki utálta, és csoda, hogy eddig nem fojtották meg – ahogy az is, hogy amilyen indulatok forrnak a tudomány templomának falai közt, még jó pár gyilkosság is esélyes lehetne. Rém szórakoztató az egész, ami nem feltétlenül a kriminek köszönhető - hogy ki a gyilkos, az hamar szinte érdektelenné válik, és maga a leleplezés is elég jellegtelenre sikerül - hanem az egyetemi közegnek, a tudományelméleti vitának, az elvarázsolt (olykor a hétköznapi élettől totálisan eltávolodott) figuráknak.
 
Rém szórakoztató, ugyanakkor kissé irányt is téveszt. Mintha Gazan tényleg nem tudta volna eldönteni, hogy mit is írjon, krimit vagy lélektani drámát. Anna fentebb már vázolt, minimum komplikált helyzete mellé kapunk egy zsarut, aki a többi skandináv kollégájától eltérően sem nem alkoholista, sem nem embergyűlölő, de olyan traumákat hordoz, amelyekre egy fél Franzen-regényt fel lehetne húzni. Ismét csak gyerekkori traumák, eltitkolt kapcsolatok, eltitkolt gyermekek, bénító veszteségek, kötődésre való képtelenség, elfojtások és düh. Persze mindenki eljut egyfajta feldolgozásig / feloldásig, de egy krimi keretein belül nem egyszer sok, hogy lépten-nyomon felbukkan egy újabb családi titok vagy rejtélyes módon eltűnt majd feltűnt szerető. Végül még az egyetemi élet szereplői esetében is kiderül, a magánéleti szálak jóval nagyobb súllyal esnek a latba mint bármilyen vérre menő tudományos vita – ami olvasás végeztével enyhén bosszantó, ugyanakkor bebizonyítja hogy a zsarunak végig igaza volt: az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt. Legalábbis Gazan szerint…

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória 

Michael Cunningham: Az órák

„A Hogarth House lépcsőin megáll és önmagára emlékszik. Az évek során megtanulta, hogy az épelméjűséghez bizonyos fokú színlelés is hozzátartozik, nemcsak a férje és a szolgák miatt, hanem elsősorban és mindenekelőtt önmaga meggyőzésére. Ő a szerző; Leonard, Nelly, Ralph és a többiek az olvasók. Ez a regény egy fájdalmasan érzékeny, sebezhető, ám derűs és intelligens nőről szól, aki régebben beteg volt, de immár meggyógyult, aki a londoni szezonra készül, ahol partikat ad és partikra jár, délelőttönként ír, délután olvas, a barátaival ebédel és tökéletesen öltözködik. Valódi művészet, hogy az ember kellő stílussal uralja az uzsonna- és vacsoraasztalt. A férfiak gratulálhatnak maguknak, ha igaz és szenvedélyes szavakat írtak a nemzetek mozgásáról, a magas irodalom egyetlen témájának tekinthetik a háborút és Isten keresését; de ha a férfiak világban elfoglalt helyzetét megingathatná egy rosszul megválasztott kalap, mélyreható változások történnének az angol irodalomban.”

Ritka az, hogy valaki ilyen érzékenységgel idézzen meg egy másik írót és alkosson mégis maradéktalanul önálló, saját jogán is élvezhető-értékelhető művet, mint Michael Cunningham – Az órák úgy idézi meg (s írja újra) a Mrs. Dalloway történetét, hogy közben minden életrajznál szebben és érzékenyebben festi elénk Virginia Woolf alakját. Elfogult vagyok vele – jó tizenhét évvel ezelőtt én ezen a könyvön keresztül találtam el Woolfhoz, a máig legfontosabbhoz. Szinte évente újraolvasom – Bécsy Ágnes remek életrajzával együtt a Woolf-olvasások állandó kísérője (ennek fényében egészen furcsa, hogy eddig nem írtam róla).

Cunningham megidéz, újraír, gátlástalanul játszik és emeli piedesztálra előképét – miközben precíz iparosként fejleszti tökélyre a Mrs. Dalloway ötletét: egy nap történéseibe beleírni egy egész életet. Ő három életet ír egy napba, három, gyakran egymásba hurkolódó idősíkon, három, a felszínen nagyon különböző, valójában ugyanazt kergető hősnővel. Az egyik a húszas évek Richmondjában, depressziójából felgyógyulóban regényt ír, melytől azt reméli, visszavezeti önmagába. A másik az ötvenes évek Amerikájában a regényt olvassa, mely megváltoztatja életét és végzetes döntések sorára sarkallja. A harmadik immáron a kétezres évek New Yorkjában a regény lapjairól kilépve éli meg Clarissa Dalloway történetét – s mond búcsút neki. Mindhárman egy júniusi nap óráit pergetik maguk előtt – a zaklatott írónő, a tökéletes háziasszony, a drámai hősnő. És persze ott van közöttük a költő, Septimus Warren Smith modern kori megfelelője, kinek a madarak görögül énekelnek, kinek sorsát párkákként szőtték ők hárman – az írónő, aki megírta, az anya, aki elhagyta, a szerető, aki újra gyermekké tette.

Ugyanazt a történetet írják, ugyanazt a történetet élik. A mindennapok lehetetlenségét, a konvenciók elsöprő erejét, a megalkuvások, csalódások, kisebb-nagyobb traumák ütötte sebek fantomfájdalmát. Virginia képtelen beilleszkedni a hétköznapokba – a zseniális fúria, a legintelligensebb nő Angliában, kinek regényeit még száz év múltán is olvasni fogják, fél elküldeni a szakácsnőt Londonba egy adag cukrozott gyömbérért. Virginia, aki szökne Richmond fojtogató légköréből, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy meglássa válla fölött azt az árnyat, aki a törékeny reggeli ihletet mint naposcsibét őrzi és óvja a külvilág ostromaitól. A látomások embere, akinek védvonalait végül megtörték, de aki regényeivel képes megváltoztatni mások életét.

Mint Laura Brownét, a könyvmoly Lauráét, aki a világháború után hazafias kötelességből ment hozzá egy hős hazatérőhöz, ám nem találja helyét konvencionális házasságában. A fiatal anya, aki a férjének sütött születésnapi torta felett érzett kudarc elől egy szállodába menekül, hogy kiszakítson magának néhány órát, mely csak az övé. Laura, kinek szemét felnyitja az irodalom, Virginia, Clarissa Dalloway – felrúg konvenciókat, házasságot, anyaképet. Elhagy, menekül – valami elől, a saját józan eszét megóvandó. Ki tudná utólag megítélni?

Hogy Laura tette hogy kapcsolódik a lapokról lelépő, a fikciót élő Clarissa történetéhez (aki persze nem Dalloway, csak ifjúkori szeretője, a haldokló költő nevezte el így, mintegy determinálva a partikat adó középosztálybeli feleség szerepére)? Az irodalom rejtélyei... Persze kiderül, hogyne – nem is nehéz megfejteni, ki a szeretve gyűlölt anya a versek mögött. De vajon a költő azzal, hogy elnevezte ifjúkori barátnőjét Mrs. Dalloway-nek, saját sorsát is megjövendölte? Ki írja életünk regényét – a démonaival küzdő írónő, a szokások hatalma, rajongásaink, szerepjátszásaink? Vagy mi magunk? Képesek vagyunk-e felvállalni, hogy végül minden tettünkért, minden mulasztásunkért, minden gyengeségünkért saját magunknak kell viselni a felelősséget? Vagy életünk végéig regényhősök kölcsönmondatai mögé bújunk és reménykedünk, hogy sosem reped meg a máz? S vajon mihez kezdünk, ha a költő halott, és egyedül kell szembenéznünk a ránk váró órákkal?

„Clarissa egyedül lesz, végtelenül magányos, de nem hal meg. Ahhoz túlságosan szereti az életet, Londont. Virginia elképzel valaki mást, igen, valakit, akinek a teste erős, de törékeny az elméje; valakit, akiben ott a zseni szikrája, a költészeté, akit maguk alá tipornak a világ kerekei, háború, kormány, orvosok; valakit, aki a szó technikai értelmében elmebeteg, mert mindenben jelentést lát, tudja, hogy a fák érző lények és a verebek görögül énekelnek. Igen, ilyesvalakit képzel el. Clarissa, az épelméjű Clarissa - a diadalittas, átlagos Clarissa - továbbra is szereti Londont, szereti mindennapi örömökkel teli életét, és valaki másnak, a tébolyodott költőnek, a látomások emberének kell meghalnia.”

Kiadó: Jaffa

Fordító: Tótisz András

Michael Cunningham: A Hókirálynő

„Mert ez a dal egy kendőzetlen szerelmi vallomás, egy könyörgés, amibe vegyül némi… harag? Igen, harag, de a filozófus haragja, a költő haragja, a világ múlékonysága felett érzett harag, a harag, amiért szívet tépő gyönyörűsége mögött állandóan ott húzódik a tudat, hogy idővel mindent elvesznek tőlünk, hogy láthatjuk a csodákat, de mindig emlékeztetnek rá bennünket, hogy azok nem a mieink, hanem a szultán kincsei, és szerencsések vagyunk (érezzük magunkat szerencsésnek), amiért egyáltalán rájuk pillanthatunk.”

Az érzés, amikor állsz az éjszaka közepén az ablakban és nézed az egyre sűrűsödő hóesést – ahogy a természet eme tökéletes, semmihez sem hasonlítható mesterművei, a hópelyhek szép lassan belepik a világot, elfednek minden mocskot, fehérbe burkolják a fákat, utakat, autókat, házakat. Ahogy ezekből az apró, törékeny kis csillámokból, melyek az első érintésedre szertefoszlanak, összeáll a hótakaró, amely képes mindent más színben láttatni – és ami természeténél fogva nem is lehetne múlandóbb. Ez az érzés lengi át Michael Cunningham legújabb regényének lapjait.

A Hókirálynő két testvér meséje – két középkorú New York-i férfié, akik megrekedtek valahol a gyermek- és felnőttkor mezsgyéjén és hiába próbálják meglelni a saját útjukat. A korán elvesztett anya emléke, a gyermekkor megkötő varázsa, a szerelmekkel, művészettel, tudománnyal, drogokkal való kacérkodás mind ugyanoda vezet: a pillanatba, amikor rá kell ébrednünk, már nem vagyunk gyermekek, de felnőni képtelenek vagyunk. Hogy a felelősségek, melyeket a világ ránk aggat (még ha némelyiket önként vesszük is nyakunkba) csak olyanok, mint a mesebeli próbák: túl kell élni őket, hogy visszabújhassunk saját szerepünkbe. Hogy hiába várjuk egy daltól, egy könyvtől, egy újabb szerelemtől, egy égi csodától, hogy eztán minden más lesz – nem lesz más. Csak mi vagyunk. És ha önmagunkon nem tudunk változtatni, akkor a világ minden csodája hiábavaló.

Barrett, a fiatalabb testvér egy éjjel a Central Parkban caplat hazafelé legújabb szerelmi csalódása után – az oly otthonos megalázottság- és csalódottságérzet különös égi látomással ajándékozza, mely lehet csoda, egy istenség szeme, egy műhold vagy csupán a felhők és a Hold játéka. Miért, hogy a józanság mintaképe, a racionalista Barrett égi tüneményt vél felfedezni benne, és a hit felé fordul, hátha megadja a választ félresiklott élete minden kérdésére? Miért keresünk folyvást kapaszkodókat, ahelyett hogy megtanulnánk végre szembenézni életünkkel a maga keserves valóságában?

Tyler, a báty elvetélt zenész, aki pultosként keresi kenyerét, miközben életét haldokló menyasszonya ápolásának szenteli. Művészi ambícióit rég feladta, egyetlen vágya, hogy megírja a tökéletes esküvői ajándékot, a dalt, amely méltó egy haldokló menyasszonyhoz, ami kifejezhet valamit abból az elviselhetetlen érzelem-kavalkádból, amit csak drogokkal tud úgy-ahogy túlélni. Tyler az, akinek jégszilánk fúródik a szemébe, ahogy a hóesésben gyönyörködik az ablakban állva, aki előtt ott a lehetőség, hogy lásson, de nem lát túl saját gyötrelmén, aki kénytelen túlélni a túlélhetetlent, süketen és vakon a világ szépségeire. Aki nem tudja sem eltávolítani, sem közel engedni magához a szépséget, aki tompít, ahelyett hogy megélne – így ítélve halálra saját művészetét.

És miközben a hólepte New Yorkban követjük a két fivért, emberek halnak, születnek, szeretnek és gyűlölnek; az amerikaiak épp újraválasztják Bush-t, apokalipszisek jövendölődnek, új esélyek születnek és új történetek kelnek útra. Apró, zavarba ejtő epizódok hullanak egymásra és lepik be takaróként a lapokat – miként a hópelyhek, gyönyörűek, illékonyak, magukban hordozzák az emberi lélek minden szépségét, de önmagukban oly sebezhetőek. Hogy mivégre vagyunk a világon, miért küzdünk, szeretünk, reménykedünk – éppoly hiábavaló töprengés, mint megpróbálni elkapni egy hópelyhet. És mégis, nem tehetjük meg, hogy nem töprengünk el rajta – ahogy nem mehetünk el süketen és vakon a világ szépségei mellett sem. Meg kell állnunk és gyönyörködnünk kell a hajnali hóesésben. Néha ez az egyetlen, amit megtehetünk.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Illés Róbert

Michael Cunningham: Mire leszáll az éj

Viszonylag ritka, hogy egy író azzal lesz világhírű, hogy tökéletes epigonja egy másik írónak és erre karriert tud építeni. Michael Cunninghamnek összejött, de még hogy! A Pulitzer-díjat hozó és Oscar-díjas filmet inspiráló Az órák után percig sem volt kérdés: nincs nála tökéletesebb kortárs megidézője Virginia Woolf munkásságának. Ezzel nyerte el a világhírt – de vajon csupán ezért? Vagy van más is a Cunningham-hatás mögött?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem gondolkodtam el ezen a Mire leszáll az éj nagyjából minden egyes lapját olvasván. Ez a mű sok szempontból egy tökéletes huszonegyedik századi Mrs. Dalloway parafrázis – hogy Mrs. Dalloway itt történetesen Mr., az a két szerző munkáit ismerve vajmi kevés jelentőséggel bír. Peter Harris, a középkorú, épp kezdődő életválsággal küzdő New York-i műkereskedő a regény által átfogott néhány napban átértékeli egész addigi életét, számot vet múltjával, jelenével, tán erre, tán arra kanyarodó lehetséges jövőivel, vonzalmaival és szorongásaival, elért eredményeivel és kicsinyes vágyaival. De vajon felrúgja-e, fel kell-e rúgnia egész addigi életét, vagy…? Vagy nem történik semmi, mert sosem történik semmi, megyünk tovább napra nap apró győzelmek és kudarcok által szegezett utunkon, miközben azt hisszük, minden tettünk valami egyetemes jónak vagy szépnek a szolgálatában áll, tart valahová, elvezet valamihez – pedig valójában csak parányi porszemek vagyunk, akik szeretnek, gyűlölnek, hibáznak, megbocsátanak és megbocsáttatnak, szakítanak vagy együtt maradnak, ütnek és csókolnak, képekben gyönyörködnek és irodalmat írnak. Ki tudja, tán mégis ez a mindenség.

Cunningham játszik. Játszik velünk, olvasókkal és hősével, Peterrel. Kinek tökéletes életébe a maga bántó közhelyszerűségével rondít bele a feleség (művészeti magazin szerkesztője, kifinomult, nem feltűnő szépség, tökéletes társ a tökéletes középosztálybeli férjnek és tökéletes anya az elvárható mértékben lázadozó húszéves egyetlen lánynak) majd’ húsz évvel fiatalabb, drogos múlttal büszkélkedő, félrecsúszott öccse. Ethan, aki túlságosan hasonlít a fiatal Rebeccára. Aki „valami művészettel” akar foglalkozni, de persze sem tehetsége, sem képzettsége, sem tapasztalata – adja hát magát, hogy a galériatulajdonos sógor mellett gondolja megtalálni az utat „valami” felé. Aki megvet mindent, ami középszerű, ami népszerű, ami társadalmilag elfogadott, ami a középosztálybeli New York-i értelmiség számára napi táplálék, ami „rendes fiút” csinálhatna belőle. Mondom, igazi közhelyparádé.

Hogy a regény mégsem lesz az, egyrészt Cunningham gyönyörű stílusának köszönhető, másrészt a befejezésnek. Peter elbizonytalanodik, persze hogy elbizonytalanodik, bármelyikünk azt tenné, ha egész addigi életét, karrierjét, művészetfelfogását, életmódját egy tank erejével rohanná le a saját fiatal, lázadó, elnyomott énje. Mert nem történik más, mint hogy a társadalom által ránk kényszerített álarcok lehullnak, és feltör a bizonytalanság. Amit eladunk, vajon valóban művészet vagy csupán blöff? Tetszik nekünk vagy sem? Érdekel még egyáltalán, hogy tetszik-e vagy színtiszta profizmussal adjuk el, mert hozza a pénzt? Bevalljuk-e magunknak hogy nem érdekel, vagy megvezetjük magunk (is) azzal, hogy hiszünk a művészeinkben? Szeretjük még azt, aki mellettünk van, vagy csupán a megszokás vezet? Mikor gondolkodtunk el utoljára azon, valóban szeretjük-e még, vagy csak a szokottan jó szex és az ismerős manírok miatt vagyunk vele? És mikor gondolkodtunk el azon, vajon ő elgondolkodik-e néha, miért van velünk? Érdekel valójában, igazán, miért hidegült el tőlünk a lányunk, vagy már rég asztal alá söpörtük ezt is és belemerevedtünk a „rosszapa” szerepkörbe?

Merengünk Peterrel a művészet mibenlétén, a siker viszonylagosságán, a középszerűség bénító erején és a mindent felrúgás pusztító vágyán. Közben járjuk New York utcáit (éppúgy New York-regény ez, ahogy a Mrs. Dalloway London-regény), szobrászok műhelyébe lesünk be, a keleti part felső-középosztálybeli gyűjtőivel kacérkodunk, és nem vesszük észre, hogy míg mi merengünk, más is ott van velünk. Cunningham e tekintetben (is) tökéletes Woolf-epigon: hősei annyira el vannak foglalva saját érzéseikkel, hogy jószerén vakok bárki máséra. Nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. És mégis: ha létezik megváltás, akkor valahol ott kezdődik, amikor elkezdünk megnyílni a másiknak. Amikor beengedjük a legbensőbb félelmeinkbe. A legszánalmasabb szorongásainkba. És akkor talán, de csak talán van esélyünk arra, hogy átíveljük azt a szakadékot.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Farkas Veronika

Simone de Beauvoir: A hit hatalma

Borzasztóan érdekes élmény A hit hatalma – Simone de Beauvoir első, 1937-ben íródott, ám franciául is csupán 1979-ben megjelent regényének befogadását óhatatlanul befolyásolja a korszakos jelentőségű író-filozófus későbbi munkáinak ismerete. Könnyen azon kaphatjuk magunkat, olvasva a szerző előszavát és ismerve a mű megjelenésének történetét, hogy valamiféle elnéző mosollyal forgatjuk a könyvet: egy később zseniálissá érő gondolkodó fiatalkori zsengéjeként. Pedig nem szorul rá semmiféle elnézésre, ahogy a későbbi sikerek védőhálójára sem. A hit hatalma önmagában is megállja a helyét, s hogy korában nem jelenhetett meg ilyen formában, az inkább a kornak, semmint a szerzőnek vagy a műnek köszönhető.

A lazán kapcsolódó öt novella – máig vitás, hogy a mű vajon a novellafüzér vagy a regény kategóriájába tartozik-e, én magam az előbbihez húzok – öt fiatal nő története, akik az 1920-as évek Franciaországának lassan változó, lehetőségekkel, eszmékkel, vágyakkal teli, ám ezer meg ezer béklyóval a múlthoz láncoló légkörében próbálnak felnőtté válni, és saját életet élni. Függetlenül a társadalom, az anyák, a testvérek, az egyház, az iskolák és tanítók elvárásaitól. Mind az öten húszas éveikben járó, polgári családból származó, tanult, művelt, nyitott ifjú hölgyek, akik egy-egy ideológia fogságában vergődnek, vagy épp abból szabadulnának – kisebb-nagyobb mértékben mindannyiukban ott rejtezik a fiatal Beauvoir tapasztalata.

Marcelle, az érzékeny, tehetséges, jobbító szándékú művészlélek miután sikertelenül próbálja a város fiatal szegényeit tanítani és egyfajta „intellektuális tartással” ellátni, egy léha semmirekellő „megmentésére” áldozza az életét – szenvedélyes és hirtelen szerelme az iszákos, szoknyavadász költővel természetszerűen kérdőjelezi meg ideáit. Az ő alakja tán a legerősebb, és az ő sorsa az egyik legérdekesebb. Mindenképpen érdekesebb, mint a vidéki lányiskolában tanító Chantalé, aki nem győzi hangoztatni, mennyire távolodna az előző generációk értékrendjétől, és minden erejével azon van, hogy világias dámának állítsa be magát, mégis: krízishelyzetben kiderül, mennyire konvencionális valójában. Eszmények fogságában vergődik, akárcsak Lisa, aki egy katolikus lányiskola fojtogató légköréből keres kiutat egy elképzelt szerelem ideáján keresztül – tán ő a legkiforratlanabb a szereplők közül.

A legtragikusabb és legérzékenyebben megrajzolt Anne – ami, ismerve az írónő életrajzát, nem véletlen. Anne a belé nevelt keresztény erkölcs és a szabad önmegvalósítás között vergődő fiatal nő, kinek tragédiája mintegy kiáltvány a Beauvoir által olyannyira megvetett és megtagadott spiritualizmussal szemben. Ahogy a bevezetőben írja: „Lázadoztam az engem oly sokáig elnyomásban tartó spiritualizmus ellen, és az azzal szembeni undoromat olyan, általam ismert fiatal hölgyek történetén keresztül akartam kifejezni, akik többé-kevésbé önként váltak a spiritualizmus áldozataivá. Nagy hangsúlyt fektettem a rosszhiszeműségre, ami e jelenségtől elválaszthatatlannak tűnt – és tűnik még ma is – számomra. Így jutottam el ahhoz a nehéz feladathoz, hogy megpróbáljam hallhatóvá tenni a hazugság hangjait – és csendjeit”.

Valami ilyesmivel próbálkozik Marguerite is, aki vállaltan a legtöbb önéletrajzi vonást kapta – az ő szavain keresztül mond értékítéletet Beauvoir a másik négy felett. Marguerite az, aki a többiek kudarcai, képmutatásai, kisszerűsége felett érzett kiábrándultságában végre maga mögött tudja hagyni ezt a patetikus álmokból szőtt világot és ahelyett, hogy újabb meg újabb „spirituális fordulattal” távolodna a tagadni vágyott múlttól (ekképp belekonzerválva magát annak középszerűségébe), mindent levetve a cselekvés felé fordul. Beleveti magát az életbe, kíváncsian, új impulzusokra nyitottan, hogy aztán saját élményei, érzései, tapasztalatai nyomán alakítsa ki a saját gondolatiságát – ahelyett, hogy magára húzna egy sokadik „készen kapott” ideológiát.

Tán ez a novellafüzér kulcsa, és a félreérthetetlen kapocs Beauvoir későbbi műveivel: minden kész válaszokat kínáló filozófia és vallás helyett a saját kérdések, saját tapasztalatok és saját válaszok keresése. Persze ez még messze nem az ötvenes-hatvanas évek gondolatvilága, e korai novellákban a filozófus még nem nyomja el a szépírót – A hit hatalma könnyen olvasható, gördülékeny, érzelemgazdag, gunyoros próza. Szatirikus hangja pedig az életmű ismeretében kifejezetten bájosnak mondható; ahogy frissessége, kísérletező kedve és időnkénti „lányos zavara” is. Azt sajnos nem tudom, a szatíra, ami a szerző szerint „bár jól érzékelhető, mégis félénk maradt”, mennyire üt át a sorokon azon olvasóknak, akik nem ismerik a későbbi műveket – ezzel együtt is jó szívvel ajánlom Beauvoir írásaival való ismerkedésre.

Kiadó: Jaffa

Fordító: Takács M. József

Simone de Beauvoir: Amerikai szerelem - Levelek Nelson Algrenhez

Elég régóta motoszkál bennem ez a bejegyzés - mit motoszkál? kiabál, kaparászik, ki akar jönni… - de eddig mindig visszafojtottam, húztam-halasztottam, mert elég ellentmondásos érzéseket keltett bennem ez a könyv. Nemrég írtam A Meztelen Juliet kapcsán arról, milyen megrázkódtatást jelenthet valakinek szembesülni rajongása tárgyával annak kiábrándító valójában. Na, most valami ilyesmiben volt részem, persze kicsiben, egy könyv formájában. Simone de Beauvoir-t én leborulva csodálom, rajongok érte, a huszadik század egyik legnagyobb hatású nőalakjának tartom, akinek filozófiai munkája és feminista állásfoglalása meghatározó az utókor számára. Ehhez képest ez a levélhalmaz egész konkrétan egy fülig szerelmes nő rajongó, becézgető, olykor gügyőgő, olykor ostoba szerelmes leveleit tartalmazza egy, a távolság megszépítő ködével bevont férfihoz. Elsőre hatalmas megdöbbenéssel, tátott szájjal, néha elborzadva olvastam, aztán persze ez árnyalódott, de azért emberpróbáló feladat még a legelszántabb Beauvoir-rajongóknak is (sőt, főleg nekik) átrágni ezeket a leveleket.

Simone de Beauvoir 1947-ben amerikai körútja során (melyről később az Amerikai útinaplóban ír) ismerkedett meg a chicagói íróval, Nelson Algrennel. Furcsa szerelem szövődött köztük, mely a néhány együtt töltött hét után tizenhét év kitartó levelezésben folytatódott, néhány évente egy-egy több hónapos találkozással. Már a kortársaknak is rejtély volt, és azt hiszem, az utókornak is az, hogy mi vonzotta őket egymáshoz. A fülszöveg szerint Beauvoir „szószátyár francia értelmiségi”, Algren a „chicagói nyomor hallgatag krónikása”. Jó megfogalmazás, de a szakadék kettőjük közt még nagyobb. Beauvoir jómódú felső-középosztálybeli családból származott, „jó nevelést” kapott, filozófiai diplomát szerzett, egész életét a francia értelmiség körében élte, viszonylagos jólétben, folyamatos szellemi csatározások közepette, magához hasonló emberekkel körülvéve. Algren hozzá képest egy „jenki bugris”, aki Chicago szegénynegyedében él, nem járt egyetemre, ostoba szépségek veszik körül, és semmit sem tud az európai kultúráról. Olyan nagy kulturális szakadék van köztük, amit még az irodalmi munka és a Pulitzer-díj sem hidal át. Mégis egymásba szeretnek. Talán épp a különbözőségük vonzza őket a másikhoz, talán épp azt keresik, ami hiányzott addig az életükből, ki tudja.

Kettőjük közül mindenképp Beauvoir tűnik a szerelmesebbnek (bár a levelezés egyoldalú, Algren válaszainak közléséhez nem járultak hozzá az örökösei, tehát nem tudhatjuk, ő mit és hogyan ír, csak Simone reakcióiból illetve a szerkesztő, Sylvie le Bon de Beauvoir megjegyzéseiből lehet képünk róla). Beauvoir-t élete legmeghatározóbb kapcsolata Sartre-hoz fűzte, amiről azonban minden életrajz egybehangzóan állítja, hogy szenvedélyes szerelem helyett inkább egyfajta mély élettársi-szövetségesi kapcsolat volt, több kisebb-nagyobb afférja is ismertté vált, de az a fajta szenvedélyes fellángolás, ami negyven évesen elfogta Algren iránt, addig talán elkerülte. Lehet, hogy Algren épp azt látta meg benne, amit párizsi környezete nem, a nőt. A levelek mindenesetre egy nagyon szerelmes, olykor önmagáról is megfeledkező nő képét rajzolják ki. Meg is jegyzi többször (sajnos a könyvet már visszavittem a könyvtárba, így pontosan idézni nem tudok), hogy őt okos nőnek tartják, mégis, amikor „imádott krokodiljának” ír, akkor ő csak egy „buta kis szerelmes béka”, és fel is teszi a kérdést, hogy miért tagadná meg a szeretett férfitól az érzelgősséget és ostobaságot ha egyszer szívből jönnek.

(Abszolút zárójelben… Érdekes lenne elgondolkodni azon, hogy Beauvoir vajon számított-e arra, hogy ezt a levelezést valaha megjelentetik. Mert nagyon kiterjedt levelezést folytatott sokakkal, amiknek egy része biztos tudatosan úgy íródott, hogy egyszer majd olvassa az utókor, de vajon ezek a levelek tényleg a teljes magáról megfeledkezés állapotában íródtak, vagy az írónő nagyon is tudatában volt hogy egyszer majd ezek is részét képezik az ő „életművének”? Én nem vagyok irodalomtörténész, fogalmam sincs, van-e bármi értelme ennek, csak egy apróság, de bennem azért itt-ott felmerült, hogy tán részben tudatosak ezek a levelek… Zárójel bezárva)

Amiért ez a hatszáz oldalnyi egyoldalú levelezés mégis nagyon érdekes, az a második világháborút követő közel két évtized politikai eseményeinek, szellemi életének, hangulatának bemutatása a párizsi értelmiség egyik legfontosabb szereplőjének szemszögéből. Az első évek elvakultsága után, a szenvedély csillapodtával, a találkozások ritkulásával egyre többet olvashatunk a korról, a helyekről, az írónőt körülvevő emberekről. Az pedig, hogy „kívülállóhoz” íródtak, hozzáad egy plusz réteget a levelekhez. Olyasvalaki a címzettjük, aki semmit nem tud Európáról, az európai állapotokról, a kultúráról, a párizsi szellemi életről, a közhangulatról. Beauvoir mindent leír, mindent megmagyaráz, az alapokról kezdi élete bemutatását, ami nekünk, az utókornak rendkívül jól jön. Minden történelemkönyvnél érdekesebben írja le ennek az eseménydús két évtizednek a hangulatát, a párizsi életet, a félelmeiket, a szétbombázott, majd újjáépülő Európát, és persze azt a párizsi közeget, amiben élt. Ahol megfordult Sartre, Camus, Raymond Queneau, Arthur Koestler, Colette, Giacometti, Boris Vian, Andre Gide, Jean Cocteau, Edith Piaf. A sor a végtelenségig folytatható, Beauvoir körül mindenki megfordult, „aki számít” a korban, épp ezért páratlan kordokumentum ez a könyv.

Mindemellett betekintést nyújt Simone de Beauvoir, az író „műhelyébe”, hiszen ezalatt a két évtized alatt születtek meg olyan művek, mint A második nem, a Mandarinok, vagy a már említett Amerikai útinapló. Részletesen beszámol Algrennek a munkájáról, írói módszereiről, a Goncourt-díjról és művei ellentmondásos fogadtatásáról. Meg kell mondjam, nagy élvezettel követtem végig A második nem megszületésének stációit, vagy azt, hogyan írta bele az őt körülvevő embereket a Mandarinokba, és hogyan tagadta végig, hogy valójában róluk mintázta a szereplőket. Az írói munka mellett persze Beauvoir politikai állásfoglalása sem maradhat ki a levelekből.

Sartre és Beauvoir sosem rejtették véka alá politikai meggyőződésüket, rendkívül aktívan politizáltak, szerkesztői voltak a Le Temps Moderne című folyóiratnak, ami miatt szinte minden francia politikai erő támadta őket. Sartre a jobboldaliaknak kommunista volt, a kommunistáknak meg nacionalista, senkinek nem volt elég elkötelezett, és folyamatos veszély kísérte őket. Közvetlenül a háború után a vörösök előretörésétől tartottak, attól, hogy a Szovjetúnió egész Európát elfoglalja, és őket mint a kommunizmus ellenségeit kivégzik, ezért kész tervekkel rendelkeztek arra, hogy Dél-Amerikába meneküljenek. Később, az ötvenes években az USA tartotta megfigyelés alatt őket kommunistabarát nézeteik miatt, Algrentől ebben az időben meg is tagadták a kiutazási engedélyt, és Beauvoir sem utazhatott hozzá, ekkor hosszú évekig nem találkoztak. Aztán az algériai háború idején a francia szélsőségesek Sartre fejét követelték, amiért kiállt a függetlenségi háború mellett, lakásánál bombát robbantottak, újra felmerült a kiutazás gondolata. Amikor Beauvoir ezekről ír, akkor válnak ezek a szerelmes levelek páratlanul értékessé.

Persze mint minden kapcsolatot, ezt is tarkították hullámvölgyek, többször megszakították a levelezést, általában Algren, aki meg is nősült, majd el is vált ezalatt a két évtized alatt. A levelekben többször felmerült, hogy ők ketten miért is nem élhetnek együtt. Algren kereken megtagadta, hogy Párizsba költözzön, őt minden Chicagóhoz kötötte, Beauvoir pedig ugyanígy elutasította, hogy elhagyja Párizst, ami az ő „természetes közege” és hogy elhagyja Sartre-t. Némileg furcsa, de hát furcsább kapcsolatokat is láttunk már, ahogy a „másik férfinak” ír arról, hogy milyen életre szóló szövetség köti őket össze, aminek igazából még a felszínéhez sem férkőzhet közel semmilyen más viszony. Algren végül A körülmények hatalma megjelenése után vetett véget végleg a kapcsolatuknak, amiben Beauvoir részletesen beszámol viszonyukról. Mivel nem olvastam, nem tudom, mi volt az, ami Algrent erre a lépésre sarkallta, de egyre kíváncsibb vagyok.

Végül a kiadásról… A szerkesztő, Sylvie le Bon de Beauvoir (Simone de Beauvoir fogadott lánya) eredeti szándéka a teljes levelezés megjelentetése volt, ám ahogy már írtam, Algren örökösei nem járultak hozzá a férfi leveleinek közléséhez. Így csak Beauvoir leveleit olvashatjuk, és itt-ott szerkesztői beszúrásokat, főleg találkozásaik leírásával és az önéletrajzokban megjelent részletekre való utalásokkal. Sajnálom, hogy Algren levelei kimaradtak, mert így azért csak felemás képet kapunk erről a kapcsolatról, plusz érdekes lett volna a párizsi életképekkel szembeállítani Algren chicagói életképeit. Viszont ez a nagyjából háromszáz levél így is elég nagy kihívás volt, lehet, hogy kétszer ennyi terjedelemben már emészthetetlen lett volna. Másfelől az is lehet, hogy ha egy levelezést olvasunk, és nem egy egyoldalú levélhalmazt, akkor épp hogy könnyebben emészthető lenne. Én mindenesetre nem bánom, hogy elolvastam, nagyon érdekes volt, nagyon sokat adott, de sokat is követelt cserébe. Simone de Beauvoir rajongóinak mindenképpen ajánlom, ha nem is kihagyhatatlan, de fontos része az életműnek, viszont minden előzetes véleményt, elvárást, kialakult képet az írónőről félre kell tenni, mielőtt nekiálltok.

Kiadó: Jaffa

Fordította: Szécsi Noémi

Korábbi kommentek: