Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

Négy éve várják kicsik és nagyok milliói szerte a világon, hogy Patrick Rothfuss végre befejezze a Királygyilkos-krónika harmadik részét és lekerítse Kote, a meséjével mindenkit rabul ejtő kocsmáros és Kvothe, a legendás mágus-királyölő-komédiás hőstörténetét. Amikor először találkoztam (tán tavaly?) A szótlan tárgyak lassú szemlélése címmel kis híján kiugrottam a bőrömből hogy „végre!” – persze elég hamar kiderült, hogy nem kellett volna. Ez ugyanis még nem a befejező rész, sőt, még csak nem is valamiféle átvezetés, kis történet a nagyok között, nyári szomjoltó kisregény, mellyel talán-talán kihúzzuk még pár évig. Nem. Ez egy hangulatkép. Illusztráció a Királygyilkos világáról. Annak is egyik legkülönösebb mellékszereplőjéről.

Auri egy rejtély. Az Egyetem alatti sötétben él, pincék, folyosólabirintusok, elhagyott termek, víz alá került egykorvolt otthonok rengetegében. Hogy került oda, senki sem tudja. Mi történt vele, senki sem tudja. Ki ő – senki sem tudja. Egy árny, egy simogató árny, aki olykor megjelenik, ajándékként békét-megnyugvást-meghittséget hozva magával, miközben megtört kis lénye borzalmakról mesél. Auri olykor, mint egy gyermek, alig várja, hogy adhasson kincseiből, máskor, mint egy kivert kutya, reszket egy figyelmes érintésért. Közben saját kis világában él, melyhez soha senki nem férkőzhet közel. Senki, kivéve egyvalakit… Akire vár, akinek ajándékot készít, akinek helyet ad – szívében, otthonában, világában. A legenda neki nem legenda, hanem maga a világ. Aki nem is tudja, micsoda ajándék, ha valaki teljes valóját adná neki.

Auri világába nyerünk betekintést – de csak betekintést ám, percig se higgyük, hogy megismerhetjük őt! A lányt, aki földöntúli érzékeivel talál rá a tárgyakra, hogy aztán megkeresse méltó helyüket; aki minden apróbb-nagyobb tárgyhoz úgy kötődik, ahogy azok megkívánnák; aki látja a szépséget, rendet, a dolgok helyét ott is, ahol más csak keszekuszaságot látna. Auri azért van, hogy megtalálja a dolgok helyét – hogy aprócska mikrovilágában rázza helyre mindazt, ami a „nagy” világban kizökkent. Talán ha mindennek megtalálja a helyét, előbb-utóbb a sajátját is megleli. Önmagában.

„Akaratlanul azt kell találgatnom, vajon hányan megyünk úgy végig az életen, napról napra, hogy egy kicsit megtörtnek és magányosnak érezzük magunkat, holott körülöttünk mások pontosan ugyanezt érzik. […] Ez itt a kissé megtört embereknek szól.” Auri megtört, ahogy Rothfuss írja az utószóban – ő az a gyermeki lényünk, aki nem bír el a világ zajával-bajával, kihívásaival, összevisszaságával. Aki inkább visszavonul szobája magányába és a plüssmackójával beszélget, mint hogy ki kelljen tennie magát az emberi gonoszságnak. A magányt választó, bezárkózó-elzárkózó, szorongó énünk, akit már túl sokat bántottak ahhoz, hogy bízzon. Aki, ha valakit mégis megajándékoz a bizalmával, egész világát neki adja. Auri egy aprócska, törékeny, illanó csoda – frissítő nyári zápor ebben a fülledt, tomboló széllel és pusztító viharokkal terhes világban. Félek, megbánja ő is, hogy kinyílt, félek, elsodorja a vihar – hogy Kvothe-é vagy másé, ki tudja…

…bár tudnánk! Rothfuss lassan felzárkózik Martin mögé a közönség idegeit leginkább borzoló fantasy-szerzők képzeletbeli listáján. Mert szép és jó ez a kisregény, valóban üdítő élmény fejest ugrani Auri világába, de hol van ez attól, amit várunk? Még csak ízelítőnek is sovány. Arról nem is beszélve, hogy finoman szólva nem túl szép húzás egy nagyjából 60 oldalas novellát széthúzni könyv terjedelműre, felturbózni illusztrációkkal és könyvárban eladni (mielőtt bárki félreértené: eszemben sincs a magyar kiadót hibáztatni – az amerikai kiadás pont ugyanekkora, ugyanezen illusztrációkkal, hasonló árfekvésben). Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szerző szándéka szerint ez a novella egy antológiába íródott – csak aztán kinőtte a terjedelmét, másfelé kanyarodott, önálló helyet és időt követelt. Abba az antológiába (George R. R. Martin & Gardner Dozois: Zsiványok - pár hete jelent meg a Fumax gondozásában) végül egy másik novella került - egy másik mellékszereplőről - Auri pedig megkapta saját helyét a könyvespolcokon. Ki tudja, lehet, hogy végülis mindez így van rendjén. Az olvasó pedig még jobban várhatja a trilógia lezárását – most már nem csak Kvothe, hanem Auri sorsa miatt is izgulva. Mert mi tagadás, könnyű megszeretni ezt a kicsit zakkant leányzót.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bihari György

Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme

A tavalyi év legjobb (olvasmány)élményei közé tartozik az a pár nap, amit Newarre-ben, a Jelkő fogadóban tölthettem, hallgatva a rőt hajú kocsmáros, Kote meséjét Kvothéről, a legendáról, királygyilkosról, mágusról, dalnokról. Természetes hát, hogy visszavágytam. Igazán nem Kote hibája, hogy a második nap meséjét nem tudtam oly nyugodtan, mindenről megfeledkezve, mesébe szédülten hallgatni, mint az elsőét – időről időre belegyalogolt a külvilág, hol a mesét megszakító zsoldos katonák, hol saját hétköznapi gondjaim képében. Mégis: Kote újfent elvarázsolt. A szavaival, az énekével, az iróniájával, a csendjeivel. 

A bölcs ember félelme ott folytatódik, ahol A szél neve félbemaradt: a Krónikás második napját tölti a Jelkő fogadóban, ahol fáradhatatlanul jegyzi tovább Kvothe élettörténetét. A kocsmáros pedig csak mesél, mesél – egyes kritikusok szerint „úgy, ahogy még előtte senki a fantasy-irodalomban”. Nos, én ilyen kijelentésekre azért nem vetemednék (nem is tehetném, ahhoz több fantasy-t kellett volna olvasnom…), de tény: a mese gyönyörű, érzékletes, fordulatos, szédítő. Még akkor is, ha olykor lassú folyásra vált, és megpihen – mert még a leglegendásabb hős életében is kell, hogy legyen pihenő. Amikor nem hősködik, csupán éli mindennapi életét, mint Kvothe az Egyetemen – mely egyetemi napokról annak ellenére olvasnék szívesen még százoldalakon keresztül, hogy (látszólag) alig rejtenek eseményt. Azt hiszem, utoljára Tolkien hobbitjai kapcsán éreztem ugyanezt: mit nekem kalandok, tegyenek elém néhány száz oldalt Hobbitfalva mindennapjairól, és én beleveszek – Rothfuss ugyanezzel ajándékozott meg, ami nem kis dolog.

Ám tudjuk, Kvothe hős – aki nem marad sokáig egy helyben, s bár a kalandok bárhol megtalálják, nem átall még a keresésükre is indulni. Némi gyerekesen (na jó, fiatalosan) komoly viszály egy acsarkodó nemesifjúval elüldözi az Egyetemről (tegyük hozzá, ő is vastagon sáros az ügyben), ami kapóra is jön – elindulhat a „világ végére”, azon titkok nyomába, melyekről az Egyetemen úgysem találna semmit. Mert bármilyen kalandok leselkednek rá, bármilyen varázslatokat tanul, bármilyen viszályokba keveredik, Kvothe továbbra is egy célnak rendel alá mindent: hogy megtalálja szülei gyilkosát, a homályba burkolódzó rettenetet, minek nyomát még a legtudósabb könyvekből is kitörölték, s ha él is az emlékük, legfeljebb ostobácska gyerekmesék képében: a Chandriant.

Azért persze kutatása közben bőséggel talál kalandokat, hisz ne feledjük: hős ő, vagy mi a csuda. Egy távoli királyi udvarban leleplez egy gyilkossági kísérletet, összeakasztja a bajszát egy rivális arkanistával, helyi szokásokkal ismerkedik, barátokra és ellenségekre tesz szert, és akkora szívességet tesz az uralkodónak, amekkorát az csak egyféleképpen hálálhat meg: hősies, ám kudarcra ítélt küldetésre küldi hősünket. Aki hirtelen azon kapja magát, hogy egy kupac innen-onnan szalajtott zsoldossal ered a Királyi Utat rettegésben tartó fosztogatók nyomába – mely utazás nem csupán önismereti tréninggel ér fel, de nem várt kihívásokat is rejteget. Mert hát zsoldosokat felhajtani egy mágusnak semmi – ám ami a rengetegben várja őt, arra Kvothe nincs felkészülve...

Ifjú mágusunk csodákat művel, mágiával öl, lehívja a villámot az égből – minekutána útitársai meg vannak róla győződve, hogy maga a Nagy Taborlin szállt le közéjük, amit Kvothe nem siet megcáfolni. Ám még az újjászületett Nagy Taborlin sem állhat ellen Felurian vonzásának – Kvothénk elvész a rengetegben, mely elválasztja az emberek és tündék világát. Felurian oldalán megtapasztal sok olyasmit, amit az Egyetemen nem tanítanak (hmmm…), s amibe előtte minden férfi belehalt – ő mégis sértetlenül távozik, tovább öregbítve hírnevét, táplálva legendáját. Hogy aztán újabb rejtélybe vesszen bele, amikor zsoldostársát követve a távoli Adembe utazik, hogy kitanulja a legendás zsoldosok művészetét – akik még soha nem engedtek maguk közé idegent. Hogy Kvothéval kivételt tesznek-e? Hát persze, hiszen ő hős, nincs, mi útját állja, ha el akarja érni a célját – s végre talán lehetősége nyílik arra is, hogy megtudjon ezt-azt a Chandrianról. Addig azonban sok próbát kell még kiállnia, s újra rá kell találnia a szél nevére.

Látható, hogy kalandokban ezúttal sincs hiány – ráadásképp mindeme kalandok közepette Kvothénak arra is van gondja, hogy táplálja saját legendáját. Rothfuss e tekintetben elbűvölő: olyan szeretnivalóan ironizál saját hőseposzán – s a műfaj minden darabján – hogy nem lehet nem széles vigyorral az arcunkon olvasni. Amerre jár, saját korábbi kalandjairól szőtt történetek sokasága kíséri Kvothe útját – amiket eszében sincs megcáfolni, vagy útját állni a szájhagyomány útján terjedő mesék természetszerű módosulásának. Sőt! Nagyon is kapóra jön ifjonc hősünknek, hogy híre megelőzi: lányokat szöktet lányrablóktól, százszámra öli a rablókat, parancsol az elemeknek, ki-be jár a tündék világába. Kvothe öniróniája olyan szeretnivaló felhanggal ajándékozza meg a regényt, amihez hasonlóval még tényleg nem találkoztam a műfajban.

Ami nem is árt. Az egyetlen, amiben kritika érheti Rothfusst, hogy nem mindig találja el a megfelelő hangot, főként a Feluriannal töltött idő alatt éreztem egy kis bicsaklást a stílusban – az elbeszélés szerint többezer éves tündék beláthatatlan mágiája kéne futkosson a bőrünkön, ám ez az érzés elmarad. Nincs meg az a mélység, emelkedettség, őserő, amit várnánk. Ahogy nincs meg az a zsigeri rettegés sem, amit a világ legősibb gonosza előtt állva éreznem kéne – csak egy baljós epizód marad, ami csupán utólag kap igazán sötét színezetet.

Ezt az apró hiányt leszámítva A bölcs ember félelme szinte tökéletes – s bár a könyvvel így is komoly testi sérüléseket lehet okozni bárkinek (leginkább magunknak, ha ezt az ezer oldalas keménykötésű monstrumot táskában hurcolásszuk magunkkal), olvastam volna még. Sajnos a harmadik (eddigi információk szerint befejező) kötetre még várni kell, de sebaj. Biztos vagyok benne, hogy bármennyi idő teljen is el, a Jelkő fogadóba való visszatérés nem okoz csalódást.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bihari György

Patrick Rothfuss: A szél neve

Newarre-ben, a Négy Szegellet egy poros falujában áll a Jelkő fogadó. Tulajdonosa, a lángoló vörös hajú, hallgatag, titokzatos múltú Kote estéről estére egykedvűen szolgálja fel az italt a gyér számú falusinak, aki betéved ide; éjszakánként pedig kioson, hogy megküzdjön az erdő mélyéről előrontó sötét szörnyekkel – vagy csupán azok árnyával, vagy a saját démonaival, vagy ki tudja, mivel. Egyetlen segítője, tanítványa, barátja Bast, ki a félhomályban mintha kevésbé látszana emberi lénynek. Kote szerelme a kocsmapult, meséje borzongató, csendje a halni készülő ember csendje.

Kote életébe mint a felszakadó seb fájdalma, úgy csörtet be a Krónikás, aki felismerni véli benne a legendás Kvothe-t, a harcost, mágust, királygyilkost – kinek történetét szájról szájra adják a Négy Szegellet minden városában. Bár eleinte a pokolba kívánja, a Krónikás hajthatatlansága végül meggyőzi, és Kote, a kocsmáros elkezdi mesélni Kvothe, a legenda történetét – a fiúét, aki alig tízévesen maradt magára, miután szüleit megölték, aki utcagyerekként nyert felvételt a mágusképző Egyetemre, aki sárkányokat ölt és aki dalolt, dalolt, úgy, ahogy előtte és utána se senki.

Rothfuss nagy mesélő – amolyan régimódi, terjengős, el-elkalandozó, olykor nagyot mondó, olykor tán füllentő mesélő. Azzal, hogy a mesét Kvothe szájába adja, a legősibb és legügyesebb trükköt alkalmazza: mesélője önálló életre kel, a mese magát meséli, duzzad, terjeng, itt-ott túlburjánzik, miként a tábortűz mellett elbeszélt történetek szoktak. Nem köti szerkesztés, logika, ok-okozat. Megteheti, hogy ne fedje fel világának részleteit, hisz az úgyis ismert a hallgatóság körében, mindig csak annyit említ, ami épp szükséges, ha a végére nem áll össze egy egésszé, az igazán csak a mi hibánk – ha benne élnénk, tudnánk. Ez a gátlástalan, áradó mesélőkedv ilyen zsenialitással párosulva manapság ritka, mint a fehér holló – olvasás közben Tolkien és Robin Hobb jutnak eszembe, máshoz nem is tudom mérni (hozzáteszem, nem ismerem a fantasy egész irodalmát).

Pedig Kvothe meséje a fiúról jól bevált klisék és ezerszer hallott történetek elegye. A kis Kvothe, aki szülei színtársulatával járja a vidéket, korát meghazudtolóan érett és okos, jártas mind a tudományokban, mind a művészetekben – amikor társulatukhoz csapódik egy arkanista, rögtön felismeri a fiúban a tehetséget, s elülteti fejében az Egyetem, a híres-hírhedt mágusképző gondolatát. Kvothe tanul, egyre okosabb és egyre becsvágyóbb: miként minden átlagon felüli tízéves, ő is megégeti magát, túl nagyot akar markolni, olyan erőkkel kacérkodik, amiket nem tud kordában tartani – s mint mindenki, hamar ráébred saját korlátaira. Hogy aztán egy életre szóló küldetésként kezdje kutatni a szél nevét.

Amit, ha megtalál, tán lesz esélye legyőzni szülei gyilkosát – a homályba burkolózó rettenetet, aki lemészárolta az egész társulatot, pusztán azért, mert a legendák ködébe vesző gonosz istenekről daloltak. Miközben az erdőben próbál túlélni, legnagyobb kincse apja koboza és az emléke – utcagyerekként ezt is elveszti, s csak a túlélésért küzd, lop, csal, amíg el nem jön az idő, hogy újra beilleszkedjen a társadalomba. Túl fiatalon nyer felvételt az Egyetemre, túl hamar szerez ellenségeket, túl hamar lesz szerelmes a legszebb és legelérhetetlenebb lányba – s közben csak a dal és a bosszú élteti.

S miközben Kvothe történetét hallgatjuk (mert ezt bizony hallgatjuk, még ha a fekete betűvel teleírt fehér lapokat is nézzük, Kvothe hangja ott duruzsol a fejünkben), megismerjük a mágiával körbeszőtt világot, az ősi legendákat, a teremtő Tehlu és a gonosz Encanis soha véget nem érő harcát, és a zene, a dal hatalmát. Nem olvastam még olyan könyvet, ahol ennél érzékletesebben, tapinthatóbban lett volna leírva, milyen varázslatos ereje van a dalnak – s nem csupán a zenére gondolok, hanem az eldalolt énekre, az énekelt mesére. Ami épp úgy képes gyógyítani, elringatni, megnyugtatni, mint sebeket feltépni és őrületbe kergetni.

Az egész regény olyan, mint egy sokszólamú dal – amit körülölel a „háromszólamú csend”. Egy dal, ami szól a hősről, a szerelemről, a bosszúról, a hitről és a legendákról. Van benne sárkány, tragédia, és gonoszság – ahogy van humor, barátság, és emberség is. És jó adag irónia, hisz ne feledjük, ez nem holmi íróasztal mellett kitalált, tökéletesre fésült fantáziavilág – itt Kvothe meséli az életét, s bizony azt sem hallgatja el, hogy egy köpeny, amellett, hogy meleg és jó sok dolgot el lehet rejteni benne, azért is nélkülözhetetlen a hősnek, mert remekül mutat, ahogy lebegteti a szél…

Kiadó: Gabo

Fordította: Bihari György