Margaret Atwood: Macskaszem

„Amikor az ember egy történet közepén jár, az még nem is történet, hanem csak zűrzavar, sötét morajlás, vakság, törött üveg és széthasadt fa roncsa – akár egy ház a forgószélben, vagy egy jéghegyek közt összetört, zúgókon sodródó hajó, amit a fedélzeten senkinek nincs hatalma megállítani. Csak később lesz belőle valami történethez hasonlatos. Amikor az ember elmeséli, saját magának vagy valaki másnak.” (Margaret Atwood: Alias Grace)
 
A tavaly megjelent Az ehető nő után újabb nagy tartozást törlesztett a magyar könyvkiadás: bő harminc év késéssel végre nálunk is olvasható a megjelenésekor Booker-díjra jelölt Macskaszem, mely MaddAddam-trilógia ide, A szolgálólány meséje körüli hype oda, jó eséllyel felkerülhet a dobogóra az életmű legjobbjai, az Alias Grace és A vak bérgyilkos mellé. Atwood a hatvanas években kezdte írni e regényét, de csak a nyolcvanas évek végén fejezte be: szokás megemlíteni, hogy lánya épp akkor élte kamaszéveit, és így a szerző „testközelből” nézhette végig a tizenévesek közti dinamikákat; ám az én értelmezésemben fontosabb, hogy Atwood épp ekkortájt volt abban az életszakaszban, mint a regényben saját gyermekkorára visszatekintő hősnője. Az 1939-ben született szerző a nyolcvanas évek végén töltötte be az ötvenet, és vált országosan ismertből világhírű szerzővé – már A szolgálólány meséjén túl, de még a MaddAddam-trilógián innen. Ahogy főszereplőjét, őt is ekkor csaphatta főbe a hírnév, a művei mögöttes jelentéseiben vájkáló közönség otrombasága, az „intézményesülés” réme és az ez ellen való ágálás. És ezzel együtt, sejthetően, a saját élmények, érzések, gyermek- és fiatal felnőtt kori élmények műveire tett hatásának folytonos analizálása. No lám, magam is az otromba vájkálás bűnébe estem – de nem nehéz elképzelni, hogy a szerző, akinek legfontosabb könyvei egytől egyig az identitáskeresést, a személyiség alakulását, a magunk által választott és a külvilág által ránk kényszerített szerepek közti feszültséget vizsgálják, egy nem is annyira rejtetten önéletrajzi elemekből is táplálkozó regény esetében magát is folytonos önvizsgálat tárgyává teszi.
 
Persze az is lehet, hogy ez csak egy regény…
 
Elaine Risley regénye, aki immáron sikeres festőként tér vissza egy retrospektív kiállítás megnyitására gyermekkora színhelyére, Torontóba. Az egykoron a nyugati partig menekülő, gyermekkori élményei többségét erőszakkal elnyomó Elaine szaggatott visszaemlékezéseiben megelevenedik a negyvenes évek végének háború utáni szürkesége, melyet a kislány az entomológus apa munkája miatt az északi erdőségekben utazgatva egész másképp élt meg, mint kortársai; megelevenedik a váratlan letelepedés a nagyvárosban, az első évek a városi iskolában, az első tapogatózó barátságok, beilleszkedési kísérletek; a ráébredés arra, hogy amit addig természetesnek élt meg, mily messze áll a konvencióktól, hogy szülei mennyire mások, mint a többieké; hogy a társaság által elfogadott viselkedés mennyire nem tűri a természet vadságát. És megelevenedik a terror. És Cordelia. Újra meg újra.
 
A Macskaszem egy gyermekkori barátság története – egy barátságé, melynek toxikus voltához csak Elena Ferrante nápolyi barátnőinek története mérhető. Egy barátságé, mely a szeretet és a gyűlölet közti vékony mezsgyén mozog, mely a jobbító szándék deklarálásával kínoz, mely örökre egy megalázott, gyenge, csúnya, semmit sem érő kilencéves bőrébe zár. Atwood a borzalom határán ír a gyerekkori kegyetlenségről – úgy, hogy kislányai igazából nem bántják egymást. Legalábbis a felnőttek szemében nem. Nincsenek sérülések, nincsenek látható jelek, nem püfölik véresre egymást, mint a fiúk, nem tépik meg egymás vasárnapi ruháját. Csak módszeresen elhitetik a másikkal, hogy semmit nem ér. Hogy csúnya, ostoba, nem felel meg az elvárásoknak. Hogy alacsonyabb rendű, mint a jólnevelt városi lányok. Hogy bármit megtehetnek vele, mert ő más.
 
Elaine pedig elhiszi. Elhiteti magával, hogy semmit nem ér, hogy Cordelia szava szent és hogy egész életében hiába küzd, soha nem érhet fel a „barátnő” mércéjéhez. Még akkor is elhiszi, amikor ő válik erősebbé, amikor nemet mond, amikor Cordelia csúszik lefelé a lejtőn, amikor mindene megvan ahhoz, hogy maga mögött hagyhassa a gyerekkori sérelmeket. Bár meg tudná tenni. Bár meg tudná tenni bármelyikünk…
 
A gyerekkori kínzások persze véget érnek. Jön a kamaszkor a maga másféle megpróbáltatásaival, a fiatal felnőtt kori útkeresés, a menekülés a művészetbe és a hatvanas-hetvenes évek szabadosságába. Elaine férjhez megy, gyereke születik, válik, újra férjhez megy, közben már-már számára is meglepő módon híres festővé válik – és közben elfeledi a gyerekkorát. Eltemeti magában, olyan mélyre, hogy már arra sem emlékszik, hogy eltemette. Ám a művészet nem hazudik. Képein ott van mindaz, ami történt, ott van a szenteskedő iskolatárs anyja, aki barbárnak találta Elaine-t, a rettegett iskolai tanítónő, apja egykori beosztottja – és ott van az a homályos emlékkép egy tóról, egy halálközeli élményről, egy ébredésről. A kiállításra készülő Elaine pedig kénytelen alámerülni – a saját művei jelentésrétegeiben (melyeket oly kitartóan próbálnak felfejteni csapnivaló kritikusok és újságírók), a gyermekkor színhelyeiben és a vágyban, hogy újra láthassa Cordeliát. Hogy megmutathassa neki, hová jutott. Hogy az arcába vághasson kiállítást, képeket, újságcikkeket. Hogy meggyőzze végre, ér valamit.
 
Persze tudjuk jól: Elaine-nek elsősorban önmagát kell meggyőznie. A vágy, hogy Cordelia jöjjön el a megnyitóra, lássa őt sikerei teljében; a félelem, hogy vajon megfelel-e az egykori kínzójának; a mániás rettegés attól, hogy soha nem nyer feloldozást és élete végéig az a kilencéves marad – mindez ott lüktet a regény minden sorában, és ettől válik ez a látszólag eseménytelen, lágyan mesélő, a felszínen semmi különös hatszáz oldal brutális élveboncolássá. Atwood modern pszichológiai irányzatokat meghazudtolóan pontosan ábrázolja a traumatizált személyiség működését, az elnyomott emlékek felszínre törésének sokkját, a megfelelési kényszert, az önkínzást. „Szabadíts ki innét, Cordelia. Be vagyok zárva. Nem akarok mindörökre kilencéves maradni.” Elaine, ahogy mindannyian, a kínzójától várná a szabadon bocsátást. Hogy Cordelia eljön-e, szinte mindegy. Az a Cordelia, akire vár, soha nem jöhet el. A szabadulást hiába várjuk a másiktól – annak kulcsa bennünk van. Mindig is ott volt.
 
Elaine-nek magának kell kiszabadítania a kilencéves gyermeket és meggyőznie arról, már nem bánthatják. Ez a legnehezebb életfeladat minden így vagy úgy traumatizált gyermeknek. Tudja ezt Atwood is, nem is ad feloldozást – sem hősének, sem az olvasónak. Élveboncolás, írtam – mert mind érintettek vagyunk, akár hurcolunk traumákat, akár nem (bár személyes véleményem szerint nincs olyan, hogy nem). Mind lehettünk bántók és megbántottak valaha. És soha nem tudhatjuk, hogy tetteink, tudatos vagy tudattalan gesztusaink, meggondolatlanságaink kinek milyen sérülést okozhattak. És ki tudja, lehet, azzal sem vagyunk tisztában, mi magunk mit nyomunk el magunkban. Élveboncolás, írtam – de nem kell félni tőle. Mert egyébként - ahogy Atwood minden regénye - súlyos témája ellenére roppant szórakoztatóan megírt mű, tele áthallással, fricskával, elmélkedéssel a művészet befogadásáról, művész és közönség viszonyáról, kritikáról és kritikusokról, jelentéskeresésről és mesterségesen gerjesztett jelentőségről. És mert tele van ilyen idézetekkel:
 
„A sorozatnak a Kuktafazék címet adtam. Elkészülésének időpontja és a korabeli események miatt néhányan úgy gondolják, a sorozat témája a földistennő, amin én remekül szórakoztam, tekintve, mennyire nem rajongott anyám a házimunkáért. Mások a nők elnyomását látták bele, megint mások pedig a nők sztereotipikus belekényszerítését a negatív és triviális családi szerepekbe. Pedig a képeken valójában egész egyszerűen csak anyám főzött, azokon a helyeken és úgy, ahogy annak idején, a negyvenes évek végén szokása volt.”
 
Szóval ki tudja, lehet, hogy ez is csak egy regény…

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes