A kétszeres Booker-díjas Hilary Mantel
„Tudor-trilógiájának” első két részét, a Farkasbőrbent és a Holtaknak menetét anno nagyon szerettem – frissek voltak, egészen újszerűen
mutatták be a Tudor-kori politikát és társasági életet, valamint sikerrel
fosztották meg VIII. Henrik és számos felesége történetét az évtizedek során
rárakódott vadromantikus máztól. Máig várom a trilógia befejező részét – ha
csak fele olyan remek jellemábrázolással és szellemmel sikerül bemutatni Thomas
Cromwell bukását, mint Boleyn Annáét, már nyert ügye van.
Addig is itt egy novelláskötet – elsőre
meglepő tömörségű, nyers, magányos, határterületeken játszódó írásokkal. A
fülszöveg becsapós is meg nem is: a hétköznapok jelentéktelenségébe fulladó
karakterek életét megváltoztató történeteket ígér, örök problémákat,
kiszámíthatatlanságot, tükörbe nézést. Ám valahol pont ezek maradnak el.
Hétköznapi történetek, hétköznapi alakok, semmikülönös életek. Semmikülönös
novellák. Ha ez volt a cél, akkor a forma tökéletesen szolgálja a tartalmat. De
sajnos ahhoz kevés, hogy jobbnál jobb olvasmányok tengerében hosszan
emlékezzünk rá. Pláne úgy, hogy nem is olyan régen olvastam szintén hétköznapi
életekben vájkáló, magányt, szegénységet, kilátástalanságot, az emberi
kapcsolatok reménytelenségét, összetettségét és gyönyörűségét elementáris
erővel ábrázoló novellákat a zseniális Lucia Berlin kötetében. Ott azt éreztem: a szerző vérét adta minden egyes novelláért.
Ezzel szemben Mantel mintha ujjgyakorlatnak szánta volna ezeket az írásokat,
mintha a sokszáz oldalas nagyregények után ő maga is pusztán kíváncsi lett
volna rá, tud-e ilyet is. Az egyetlen darab, amiben csillan valami szikra, az a
kötetzáró-címadó „Margaret Thatcher meggyilkolása” – nem tudom véletlennek
tekinteni, hogy ez a leghosszabb mű. Mantel egyszerűen nem működik szűkre
szabott történetekben.
Ami ennél fájóbb, hogy míg a szerző
történelmi regényei épp kiváló jellemábrázolásukkal tűntek ki, e novellák
írásakor mintha épp a szereplői nem érdekelték volna eléggé. Erős a koncepció,
mely szerint a magány, különösen a társas magány jelenségére fűzi fel eme
életképeket, mégis, joggal érezhetjük: a magány itt csupán személytelen
társadalmi tünet, nem élő, lélegző emberek magánya. Főként mert nem állít
hatásos ellenpontot, illetve nem hagyja hatni az (egyébként olykor még
hatásvadásznak is mondható) ellenpontjait: a „Téli vakáció” végén bevitt
gyomros, a címadó novellában konyhánkba toppanó gyilkos vagy a „Váratlanul
leáll a szív” hosszú szenvedéstörténete bőven alkalmas lenne arra, hogy
kirángassa szereplőit fásultságukból. Mégsem történik semmi. Mintha valójában
már semmi nem hathatna ránk. Mintha valójában már a szerző sem akarna hatni
ránk. Kevés nyomasztóbb korlenyomatot olvastam mostanság, ugyanakkor csak
felmerül a kérdés: valóban jó ötlet úgy ráirányítani a figyelmet saját
érdektelenségbe fulladó mindennapjainkra, hogy magát a művészeti alkotást is
érdektelenségbe fullasztjuk?
Kiadó: Libri
Fordító: Borbás Mária, Falvay Dóra, Todero Anna
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése