Olykor úgy érzem, némiképp túlfizetem a rajongást, nemcsak megadom érte az árat. Nagyon szeretem Neil Gaimant, a szemléletét, ahogy a legtöbb meséjét a mítoszok szövegkörnyezetében meséli. Többször leírtam már, alapvetően hibásnak tartom azt a szemléletet, hogy a mitikus világkép az emberiség egykor volt gyermekkorának jellemzője, amit azóta a ráció jegyében sikeresen kinőttünk - mert nem ezt tapasztalom: a bennünket itt és most körülárkoló közbeszéd a legegyszerűbb példa rá, hogy ez mennyire nincs így. Gaiman számomra leginkább emlékezetes történeteiben ott borzong a megmagyarázhatatlan, nagyon pontosan írja körül: ez elsősorban érzet, amit az értelem lámpása soha nem világíthat át a maga mélységeiben, pont azért, mert ahogy-amit a ráció fénybe von, azzal el is takarja mindazt, amit körülötte árnyékban hagy. Ha lámpást gyújtasz, mindig sötétséget is teremtesz körülötte.
Ez akkor is igaz, ha felkérésre két viszonylag friss mítoszunkat keresztezi, egy tiszteletből és rajongásból (és persze a mesébe csomagolt kritikából) álló sajátos mixben. A Smaragdzöld tanulmány eredetileg egy Sherlock Holmes-történeteket H. P. Lovecraft világával vegyítő, tisztelgő antológiába íródott. Gaiman a Törékeny holmik kötetében megjelent előszavában alaposan körüljárja, miért volt izgalmas és nehéz a feladat megírni a novellát, hiszen itt a megfigyelő, elemző szuperelme, minden későbbi, modern könyves-filmes nyomozó alaptípusa, a mesterdetektív tényleg a teljesen indokolhatatlan, megmagyarázhatatlan rettegés megtestesült lényeinek közegében keresi és találja meg a saját mozgásterét. Az írást Hugó-díjjal jutalmazták, és a maga nemében tényleg igen jól sikerült; és mivel (szerintem amúgy igen lusta) alkotónk nagyon sokszor játssza át a saját szüleményeit a képregény műfajába (morogtam már a többször lenyúzott rókabőrért, az újrahasznosításért), ez sem kerülte el a sorsát. A feladat az Eisner-díjas Rafael Albuquerque-nál landolt - adott volt hát minden egy emlékezetes adaptációhoz. A végeredmény mégis valahogy vérszegényre sikeredett.
Nem azt mondom, hogy nem sikerült, mint feldolgozás. A koncepció voltaképp helyénvaló. Szeretem a füstös, szénporárnyba borult London képeit. Szeretem a jól elkapott karaktereket. A hirdetéseket, a belecsomagolt humort. Ahogy a kor ránk maradt irodalmi és egyéb mítoszai kerülnek képre - ad egy furcsa valóságérzetet a történetnek, ahogy belekerülnek ezek a korhű egyéb mesék, a maguk morbid többleteivel. Csak valahogy nem elég szörnyűek a szörnyek. Átjön, hogy ebben az alternatív múltban mennyire mélységesen hétköznapi a szörnyűségük, de elvesztenek közben valamit, fél mondatokba kerül az, ami erősebb lehetett volna rajzban - hogy miért szörnyűek. Talán mert a képregény forgatókönyve szolgaian követi a novellát? Mert a más médium többletlehetőségeivel ez a képre mesélt változat, ez az adaptáció (pont a visszafogott többletek által) szinte egyáltalán nem él? Gaiman novelláinak képregény-változatai mindig akkor ütöttek meg, amikor nem puszta illusztrációi voltak a másképp már elmeséltnek, amikor a rajzokkal feltárult az a tág továbbgondolhatóság, amit az író munkáiban annyira bírok. Ebben a könyvben nem látszik túlzottan ez a tovább gondolható. Ami újra és újra kinyittatná velem.
Miközben persze hogy elolvastatta újra a novellát (s ha már a kezembe került a könyv, még néhány másikat...). És egy szempontból egészségesen, üdítően hatott: azt elég egyszerű eszközökkel megmutatta, miért mítosz ez az egész mesterdetektívesdi (az összes modern hozadékával, beleértve a szuperhősöket is). A ráció-bűvölt szuperelme szuper-racionális ellenfelet követel. A zseni ellenfele valóban mindig a másik zseni - és csak a nézőpontunk dönti el, melyik zsenialitás aberráció. Ahogy Superman értelmetlen egy Lex Luthor nélkül, úgy értelmetlen Sherlock Holmes Moriarty professzor nélkül - Gaiman legerősebb ötlete ebben a történetben (és ezt a képregény a karakterek felépítésével nem tolakodóan, de megmutatja) valójában ezek az irodalmi párok, a méltó ellenfél és a hős lényegében ugyanaz. A nyomozás felvezető, epizodikus játszadozása Sir Arthur Conan-Doyle regényfolyamában is csak arról szól, hogyan szed apró darabokra az elemző elme bárkit és bármit, amíg nem találkozik a méltó ellenféllel: saját magával.
És elültetheti a gondolat csíráját: maga a mindent megértő elemző értelem is egy mítosz. Jelenleg épp az uralkodó mítosz. Mert a tapasztalatok tapaszai, a megértéseid alatt sebek gennyednek, olyan félelmek, amikre hiába keresed a választ. Hiszen lámpást gyújtottál. És ezzel sötétséget teremtettél körülötte. Hitünk a megértésben hit, és nem egyéb - mert a nyomozás mindig abban a közegben folyik, ahol a tapasztalataid összegződnek: a fejedben. És ha fűt a kíváncsiság, és méred magad körül a mérhetőt (mindig csak azt, amihez van mérőeszközöd), a mérték mégis te maradsz. Az a mérhetetlen marad a mérték, amit ugyanezzel az erővel leírhatsz szörnyekkel, lidércekkel, irracionálissal is - amit hajszolsz, az te magad vagy, egyszerre és elválaszthatatlanul értelem és szörnyek. Sherlock Holmes Moriartyban önmagát kergeti. Ezen nem változtat, ha szerepet cserélnek. Így is, úgy is a tükörkép kergeti a tükörképet - ami elpusztítva is megragadhatatlan.
Mindent egybevéve, örülök, hogy megvan ez a könyv. A gyűjteményünkben mindenképp helye van. S ha csak egy olyan olvasója lesz, aki ezért a kötetért más, számomra nagyobb jelentőségű könyvét is kezébe veszi a szerzőjének, máris megérte kiadni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése