Volt-e hajlamuk a neandervölgyieknek a depresszióra?
Tán
a leginkább anti-kémregény kémregény, amit valaha olvastam. Baromi nehéz
besorolni Rachel Kushner regényét, sokan próbálkoznak vele, a fülszöveg feszülten
rétegzett thrillert és szenvtelenül gyönyörű prózát ígér, az ajánlások noirt és
filozófiai esszét – olvasó legyen a talpán, aki ebben ki tud igazodni. El lehet
filozofálni azon, hogy ez most szépirodalom-e, ami a különböző zsánerregények
eszközeit használja a hatás érdekében, vagy zsánerirodalom, ami a szokottnál kissé
mélyebbre megy, de valójában oly mindegy. Olvasás közben mindez nem számít.
Csak az, hogy összetett, besorolhatatlan, zavarba ejtő, ugyanakkor szövegileg
elképesztően igényes és roppant okosan felépített trükköt tartunk a kezünkben, ami,
ha beszippant, akkor nem csak marha jól szórakozol, de el is gondolkodsz az
élet úgynevezett nagy kérdésein. Innentől meg tök mindegy, milyen
műfajba erőszakoljuk be. Ugyanakkor, szögezzük le: nem mindenkit fog
beszippantani. Lesz, aki kémregényt vár, és halálra fogja unni és lesz, aki szépirodalmat
vár, és fel fog háborodni a felszínességén.
Engem
beszippantott.
Már
önmagában a kerettörténet – az (egyik) elbeszélő, az erősen áthallásos (ál)nevű
Sadie Smith, aki, miután kivetette magából az FBI, szabadúszó ügynökként
bármilyen megbízást elvállal, különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül (értsd:
nagyjából egy levelibéka erkölcsi érzékével bír), legújabb megbízása során egy francia
antikapitalista-antiglobalista csoportba készül beépülni, akiknek legnagyobb
bűne, hogy meg akarják akadályozni egy gigantikus víztározó építését az amúgy
is aszállyal sújtott földjeiken. Nem vitás, a kormány (bármelyik kormány) és a
multinacionális vállalatok (bármelyik multinacionális vállalat) szemében ők „potenciális
ökoterroristák” akik ki tudja, mire képesek, hogy megakadályozzák a nagybetűs
FEJLŐDÉST. Innentől kezdve bármilyen eszköz megengedett velük szemben – na persze
nem nyíltan. Jól jön hát egy erkölcsi megfontolásoktól mentes ügynök, aki nem
rest bevetni mindent annak érdekében, hogy leleplezze, amit le kell – s ha nem
talál lelepleznivalót, ha kiderül, hogy ezek a szerencsétlenek tényleg csak
jószándékú hippik, akkor kész maga kirobbantani a káoszt, hogy aztán valóban
legyen miért terroristának kikiáltani őket.
Irány
hát a romantikus francia vidék, egy behálózott úrifiú jóvoltából beépülés a
csoportba, ismerkedés annak ideológiájával, háttér felderítése, vezetők
megkörnyékezése, a káosz magvainak elültetése. És itt lép be a képbe másik elbeszélőnk,
a csak filozofikus e-mailekben kommunikáló Bruno Lacombe, a szellemi vezető,
aki oldalak százait képes megtölteni a neandervölgyi ember kultúrájáról és az 1500-as
évek francia társadalmának peremvidékén élő cagot-k lázadásáról szóló
eszmefuttatásaival; valamint a neandervölgyiek, a cagot-k és a jelenkori ember
moralitásának összehasonlításával. Ami kétségkívül elég érdekes olvasmány, már
ha az ember nyitott a kultúrtörténeti filozofálgatásokra és arra, hogy oldalanként
az orra alá dörgöljék, hogy még az egyébként egészen nyilvánvalóan „vesztes faj” távoli rokonai is életképesebbek voltak, mint napjaink birkatársadalma – ugyanakkor
azt nehéz elképzelni, hogyan fog kinőni ebből bármiféle felforgató ideológia. Az
egyébként konkrétan egy barlangban élő Lacombe levelei a legközhelyesebb „vissza
a természetbe” ideológiát követik – fedezzük fel újra az „igazi” értékeket,
öleljük át a fákat és hagyjuk, hogy ők is megöleljenek minket, fordítsunk hátat
a tömegtermelésnek, a tervezett avulásnak, a mesterséges adalékoknak és a felesleges
halmozásnak ésatöbbi…
És
mindeközben kibontakozik a levelek rejtett rétege, ami azt boncolgatja, mi
teszi az embert emberré, mi az „igazi” valónk, kik vagyunk a szerepeinken,
álarcainkon túl, kik vagyunk, amikor hajnali négykor egyedül állunk a sötétséggel
szemben. Ez a réteg szólít meg valami mélyen eltemetettet az ügynökben, akinek
a neve sosem derül ki, de az biztos, hogy nem Sadie. Vajon ő tudja-e még
egyáltalán, ki valójában? A sok álarc, álszemélyiség, álérzelem alatt lakozik
még valaki? Vagy már rég felemésztette a sok hazugsága? Maradt még benne bármi
emberi? Képes megszólítani Lacombe azt a maradék emberséget? S vajon azok, akik
annak szentelték életüket, hogy Lacombe tanításai mentén keressék a valódit,
és hátat fordítsanak az intézményesített hazugságnak, átlátnak Sadie álcáján?
Sadie minden, csak nem szimpatikus főszereplő, mindent meg is tesz, hogy
elidegenítsen magától mindenkit, aki közel kerülne hozzá - az olvasót is -
mégis: egy idő után nem tudunk nem aggódni érte, annyira nyilvánvalóan érezteti
a szöveg, hogy ez a csoport átlát rajta. És hogy ezt ő is láthatná – ha lenne
még szeme a valódira, és nem vakítanák el saját hazugságai.
Mivel
ez mégiscsak egy kémregény, nyilván a végkifejletet nem fogom elárulni, legyen
elég annyi: a káosz, ha ki akar törni, úgyis kitör, még ha nem is feltétlenül úgy,
ahogy akár ügynök, akár megrendelő előre elképzelte. Mert mindig kitör. De ha
csak egy embert is meg tud szólítani a „másik” oldal, már előrébb vagyunk
össztársadalmi szinten. Talán. Persze az is lehet, hogy már rég halálra vagyunk
ítélve, és a neandervölgyiek meg a cagot-k sorsára jutunk.
De
legalább vannak ilyen regényeink. Egyszerre besorolhatatlan műfaji kevercs és
patikamérlegen kimért trükk – könnyű olvasni, könnyű átrohanni rajta, túl
gyorsan is olvastatja magát, de aztán hetekkel később is ott az a mardosó kis
érzés a kobakom hátulján, és látom magam előtt Sadie-t éjjel álmatlanul a
francia vidéket bámulni és keresni-kutatni valamit, ami enyhíthetné magára
szabott végtelen magányát. S közben Lacombe, a próféta barlangjának mélyén csak
arra vár, eljut-e valakihez a mondanivalója lényege, vagy óhatatlanul
kiforgatják, átpolitizálják, intézményesítik. Hisz a passzív rezisztencia sosem
maradhat passzív. Mindenkinek az az érdeke, hogy aktivizálják – annak is, aki
ezen keresztül akar elérni valamit, és annak is, aki ennek ellenében. Ebből a
verkliből nincs kicsekkolás, se ügynöknek, se terroristának, se filozófusnak.
Vagy mégis?
