Kötetben nem közölt és
hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden,
ami valaha is köthető volt a huszadik század
számomra legfontosabb szerzők közé tartozó költőjéhez. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit
tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a
szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit,
s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen
szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró
kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik
anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De
nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések,
irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette
ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat
játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt
szó fétises kötelme.
Ráadásul e szövegek jókora részt
egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban
is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk
akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása
kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant
kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra
megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és
áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő
iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és
meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben
érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a
módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden
megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár)
érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye
lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések,
irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
Sokat merengtem ezen, miért e
szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta
kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével
– s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas,
és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben
nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az
exhibiciót (megírta egy töredékben),
ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik,
rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden
versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem gyújt pletykával, belügyek
teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos
tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok,
ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a
szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást,
ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé
fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg
érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a
következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán
nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
Szóval egyfelől megerősített ez a
kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló
szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a
hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha
elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt
forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt.
Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább
illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet,
két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog
el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen,
mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt,
de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó
bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának
szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által,
miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a
legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb
kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki.
Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz
pátosz, fanatizmus, meggyőződések köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy
érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.
