Alice Munro: A kolduslány

Nyolc elolvasott kötet, azaz nagyjából hetven novella (hisz a nyolcból egy regény, a többi novelláskötet, átlag tíz írással) után nem hittem volna, hogy a Nobel-díjas Alice Munro még meg tud lepni – soha rosszabb meglepetést! Gyakran mondják Munrora, nem is teljesen alaptalanul, hogy mindig ugyanarról ír: a kanadai kisváros, a lefojtott miliőből elvágyódó tehetséges, többre vágyó fiatal hősnő, az emberi kapcsolatok kibogozhatatlansága, az őrülettől való lappangó félelem, a vágyaink beteljesítése nyomán óhatatlanul fellépő bizonytalanság, nosztalgia, a lehetőségek kihasználására való képtelenség mind-mind visszatérő témák – ám olyan témák, melyekről a szó szoros értelmében nem lehet eleget írni. Munro soha nem un rá az emberi lélek összetettségének és rejtett sötétségeinek boncolgatásra, mi pedig soha nem ununk rá Munro sallangmentes, emberi, kifinomult írásaira. Mégis: amikor váratlanul akkorát üt, mint a kötetcímadó „A kolduslány” novellával, akkor láthatjuk igazán, miért is a díjeső – akkor szólnak a fanfárok és érezzük: valami kivételesen nagyszerű alkotást olvashattunk. Bár Munro a novellairodalom kortárs királynője, eddig nem tudtam volna megnevezni egy „legjobb” novellát az életműből, melynek ott a helye a mindenkori „legjobbak” között – mostanáig.

A kolduslány kötet tíz írása tíz felvillantott életkép Rose, a kanadai kisvárosból menekülő újságírónő életéből. Tehetséges kislányként ismerjük meg, amint zsarnoki mostohaanyja, izgága féltestvére és beteg apja mellett próbál túlélni egy fojtogató, poros, alpári közegben, az isten háta mögötti kisváros mélyszegénységében, rothadó iskolapadok, erőszakos iskolatársak, zaklatások, verések, szeretetlenség közepette. A kislány, aki csodálattal vegyes félelemmel tekint a nagyváros felé, hamar megtapasztalja, hogy a csillogó felszín olykor nagyobb fertőt leplez, mint a tisztes szegénység, és hogy elviselhetetlen mostohájának bizony igaza volt a lányokra leselkedő számos veszélyt illetően. Ám megtapasztal mást is: kultúrát, kifinomultságot, jóindulatot – mindez oly éles ellentétben áll addigi közegével, hogy nem csoda, hogy az első felé nyújtott kézbe belecsimpaszkodik, ahogy az sem, hogy eme egyenlőtlen kapcsolat vége a legkeservesebb csalódás lesz.

„Megnézte a festményt a könyvtárban. Egy művészeti albumban találta meg. Hosszan tanulmányozta a kolduslány alázatos, mégis érzéki alakját, szemérmesen halovány lábfejét. Azt a tejfehér behódolást, tehetetlenséget, hálát. Ilyennek látja őt Patrick? Hát tud ő ilyen lenni? Tudna, ha lenne olyan királya, olyan megkapóan tiszta, barna bőrű, mint a képen, szenvedélyességében is okos, szép barbár. Ő kellene neki, hogy vad vágyával pocsolyává olvassza. Neki nem mentegetőzne, tőle nem rettenne vissza, benne nem inogna meg a hite, mint történik minduntalan Patrickkel.”

Edmund Leighton "The King and the Beggar-maid"
című festménye - a kolduslány és az őt a
mocsokból kiemelő király

Patrick egy személyben testesíti meg a világot, amihez a koszos kis Rose tartozni akar. Gazdag, finom, művelt, okos, világlátott. Olyan férfi, aki mellett a „kis kolduslány” nagyvilági nővé érhetne. Aki segíthetne neki kibontakoztatni a benne rejlő tehetséget. Aki megadhatná mindazt, amit olyannyira hiányolt gyerekkori közegéből. Ám Patricknek nem a nagyvilági nő kell, akivé Rose válhatna – neki a kolduslány kell, aki mellett királynak érezheti magát. Rose újabb szerepbe kényszerül, amiben fuldokol, amit újra csak maga mögött akar hagyni, épp úgy, ahogy az „engedetlen mostohalányt”, a kisvárost szűknek érző örökké elégedetlen, „hálátlan lányt”, az egyetemen elveszetten kóválygó „falusi lányt”. Szerepek, melyeket annyira vágyunk magunk mögött hagyni, hogy aztán ők lesznek legfontosabb meghatározóink: szerepeink, melyek ellenében próbáljuk kiteljesíteni önmagunkat. Hogy bebizonyítsuk, hogy már nem az a hálátlan, engedetlen, falusi, elégedetlen, ilyen-olyan lány vagyunk.

„Megértette, hogy Patrick igyekszik előkelőbb származással felruházni őt, olyan otthonnal, amely szegény barátai környezetét idézi: néhány könyv, egy teatálca, foltozott fehérnemű, viseltes jó ízlés; büszke, fáradt, tanult emberek. Milyen gyáva, gondolta Rose, mérgesen, de tudta, hogy ő maga a gyáva, hiszen képtelen jól érezni magát az övéivel, a konyhában vagy bárhol. Az elkövetkező években majd megtanulja, hogyan elevenítse fel vacsoraasztaloknál gyerekkori otthona egyik-másik részletét józan gondolkodású polgárok szórakoztatásra vagy elijesztésére. Egyelőre felkavarta, meggyötörte mindez.

Ám hűsége ekkor kezdett szárba szökkenni. Most, hogy biztosan tudta, máshol lesz a jövője, minden emléke köré - az üzlet, a város, a lapos, itt-ott bozótos, érdektelen táj köré - erős védőréteg épült hűségből. Titokban ezt vetette be Patrick hegyei, óceánja, a favázas kőpalota ellen. Ragaszkodása sokkal büszkébb és konokabb volt, mint Patrické.”

Igenám, de egyszer eljön a pont, ahol el kell engednünk a szerepeinkhez és a szerepeink ellenében való ragaszkodást is. A pont, ahol le kell zárnunk a múltat, és már nem az egykorvolt szegény falusi lányka ellenében meghatározni önmagunkat – akkor van esélyünk arra, hogy megtaláljuk azt, aki valójában lenni szeretnénk. És akkor, csak akkor van esélyünk arra, hogy visszanézve meglássuk a jót is, a szerethetőt, azt, amire építkezni lehet. Hogy vissza tudjunk menni gyerekkorunk színhelyére, hamis nosztalgia és sértett büszkeség nélkül; hogy képesek legyünk, ha szeretettel nem is, legalább elfogadással tekinteni a múltunkat megkeserítőkre, hogy önmagunk előtt is vállaljuk, honnan jöttünk és mivé lettünk. Hogy a múlt többé ne legyen szégyellnivaló titok és ne váljon hamis önérzet talapzatává sem – egyszerűen az legyen, ami: múlt.

Rose útja az önelfogadáshoz, a múltja elfogadásához, a tanulási folyamata megértéséhez rossz és még rosszabb kapcsolatokon, csalódásokon, szexuális kicsapongásokon, pályamódosításokon és meghiúsult menekülési kísérleteken keresztül vezet: hogy aztán visszakanyarodjon oda, ahonnan elindult. Munro mesterien ábrázolja e fejlődés ívét: a koszos kis kolduslány gyönyörű nővé érik, majd sebzett fúria lesz, hogy aztán ő maga sebezzen, tépjen, gyilkoljon a felszabadulás útján, végül megbékéljen és képes legyen szeretetet adni és elfogadni. Hogy képes legyen elfogadni önmagát – hibáival, kudarcaival, sérüléseivel együtt. S hogy képes legyen végre valóban megélni az életet, anélkül, hogy minden momentumára ráaggatná a súlyt, hogy mind távolabb kell vinnie a kolduslánytól. Akit valójában már oly régen maga mögött hagyott…

Kiadó: Park

Fordító: Lukács Laura