Melancholia

Megnéztem életem első maradéktalan katasztrófafilmjét. És most szeretnék úgy beszélni róla, mintha mindannyian láttuk volna már. Ha még nem láttad – vagy nem tudsz róla mindent – kérlek, ne olvasd tovább. Nem mintha akkora csavarok lennének a történetben. Ez csak egy maradéktalan katasztrófafilm. Talán az első, ahol nincs kiskapu. Nincsenek megmenekülő kevesek, nincs megmentő, patetikus napnyugtába úszás, nézés, egymásra pillantás, mentett családot, szerelmet dédelgető megkönnyebbülés; a jövendő magvacskáinak ültetése a holtak trágyálló televényén. Nincs kiskapu: nincs holnap. Ettől maradéktalan.

A kezdő képsorok próbája. Ha tovább nézed, jó – ha nem, az a te döntésed. A legidegesítőbben művészfilmes hosszú snittek, a filmnyelv „katasztrófája”: nyomasztó zenére beúszó gyökérbe akadt menyasszony, önterhétől földre rogyó ló, ujjvégeken vibráló elektromosság, égből potyogó madarak. Érdemes emlékezni rá, mert a filmben aztán e kezdeti látomássorozatból (a menyasszony, Justine vízióiból, féléber álmaiból?) következetesen meg is valósul minden – de úgy, ahogyan a szereplők döntései következtében beteljesedhet. A nincs kiskapu, a nincs holnap. Ami független a vágyainktól. No meg a szereplők elénk tárt, egyediben is általános katasztrófáitól és diszfunkcionális kapcsolataitól. Mert „katasztrófák és diszfunkciók” egytől egyig. A kezdő képsorok lassú ideglelése után meghívást kapunk egy esküvőre, ahol a döntő többség ilyen vagy olyan okból irritál: ütnivaló, önhitt, gusztustalan, önző, álságos, édelgő, kegyetlen és kíméletlen emberek mászkálnak egy fokozatosan félrecsúszó puccos parádé közben annak tökéletes összeomlásáig. Ezek vagyunk. Lehet, hogy nem is kár értünk.

Aprócska „nem kár-értünk tükrök”: a szeretetlen anya, a végtelenül önző apa, az irritáló főnök és űzött tekintetű „eleven tapintatlanság” asszisztense, az ostobácska vőlegény. A „nem akarom látni, tönkretette az estélyemet” gesztusával irritáló rendezvényszervező. S persze hogy a „hú ez de kínos” testvér, Claire (Natalie Ginsburg), „tudod, ez mibe került?” férjura, John (Kiefer Sutherland) és a menyasszony, Justine (Kristen Dunst) is „nem kár-értünk tükör”. A színészi játék kifogástalan. Csak ámulhat a néző, mennyi tehetséges, bátor embert pazarol el úgy egyébként gumicukorgyúrásra a filmipar – s mennyire nem lehet egy-egy színész kvalitásait a látott munkái alapján megbecsülni. Mert az egyszerűen gyönyörű, ahogy a játékuk által összeáll az egymásnak rutinnal hazudozó, egymás gödreit igen jól ismerő, a másik reakcióit mindig joggal rettegő maradvány-család, s a túlduzzasztott vendégsereg – egy esküvőn, ami önmagába fullad.

De Lars von Trier nem lenne önmaga, ha meghagyná a képet ebben az egy dimenzióban. A filmidő telése megismertet a figurákkal. Aprócska kár-értünk tükrök lesznek. Ahogyan a fenyegetés – amelyik a legérzékenyebbet a pánik teljes tehetetlenségébe lökte: a működésképtelenségbe – nyilvánossá lesz. Egy a földnél nagyobb bolygó, a  Melancholia túl közel kerül a föld pályájához. A számítások szerint elkerül. Pánikra semmi ok. Élvezzük a látványt, amilyen nem adatik többször az életben. Mellesleg egyébként sincs ok a pánikra. A pánik állapota: amikor valami készületlenül ér. S erre nem lehet felkészülni. Ha a számítások mégsem pontosak.

Ott van John, a gazdag szállodás és hobbicsillagász, a maga kontrollált rettegésével. Amely elfogyasztja a lelkierőt. Hiszen bizakodnia kell. Amikor a felesége megkérdi: megígéred? Megígéred, hogy nem jön nekünk? Akkor megígéri – mit is tehetne mást. De az ember ebben a felelősség-túlvállalásban előbb vagy utóbb elfogy. A szemünk előtt látható aprócska csepp, amelynek az egész világot kell tükröznie, általa kapja meg a bukást. Azt, aki nem tudja kivárni az egyetemes sorsot, aki előrerohan. Mert képtelennek érzi magát, annyi reménykeltő féligazság, a rettegés folyamatos tudatos távolságtartása után, hogy tehetetlenül tűrje a fia, a felesége halálát.

Ott van Claire. „…nem pusztulhat el a világ. Akkor hol fog felnőni Leo?” Az édesanya. Az ő rettegése atavisztikusabb. Fel-feltörő, elfojtott rettegés, amely tehetetlenné tenne, ha nem volna a rutin: ágyazni kell, reggelit adni a gyereknek, megfürdetni a magától tehetetlen húgot – akit muszáj volt befogadni az elbaltázott esküvőre pár nappal, mert eluralta a pánik. Valahol az a szerencsétlen mondat, a „jól akarom csinálni” az ő igazi géniusza, ezt akarná az életvégig, akkor is, ha hamis, ha egy része látszat, kényszer, hazugság – akkor is, ha ő veszi meg a halálos adag gyógyszert, s kénytelen annak átadni a gyeplőt a végén, akit örökös gyámolítottjaként valójában hol irigyelt, hol megvetett.

Justine-nak. Aki testében és lelkében az érzékenység nyers és kíméletlen himnusza. Aki a művi esküvőt egy idegent lovagolva koronázza meg, aki pánikbeteg, a tehetségéért drágán fizet elviselhetetlen – sokban a gyűlölt anyára emlékeztető gesztusokból faragott – természetével. Aki addig retteg, amíg a sors bizonytalan. Addig tehetetlen, amíg remélni kell és lehet. A reménytelenségben otthon van az, aki „tud dolgokat”. Aki kifejti egyedüllétünk filozófiáját. Kifejti, mert önmagán ezt érzi: hogy az élet kórokozó. A világegyetem betegsége, defektus, amire a kataklizma a gyógyszer. S aki a végén mégis képes megajándékozni azokat, akiket szeret – ha csak egy mesével, hiába való reménnyel, utolsó érintéssel is – aki viseli azt, ami történik. Övé a hisztérika megigazulása. Jó, szebben mondom: az érzékenység himnusza.

A végén: a sötétség. A semmi. Szinte sajnáltam, hogy stáblista jött mégis, a kitartott csend után. Én úgy hiszem, a rendező lassúdad nyitó képei alá komponálta volna szívesen ezt a filmes kötelezőt. Ilyesmit sugallt a kitartott csend. Hogy úgy állj fel a moziban a kivilágosodó teremben, mint ébredéskor egy rossz álom után. Ez egy katasztrófafilm volt. Teljes, végleges, maradéktalan. Amikor tényleg elfog: valahogy tényleg így érne véget – ha nálunk mérhetetlenül nagyobb erők játékaként kozmikus karambolozna rejtelmes-gyönyörű otthonunk.

Holott ez is csak élni tanítana – mégis.