Érkezés - Film

Szeretném, ha elmennétek ti is a moziba. Mindegy, olvastátok-e a novellát, láttátok-e az előzetest, hallottatok-e róla ezt-azt, lelkendezéstől fanyalgásig. Mindegy, vártok-e tőle valamit, vagy csak beültök egy filmre, hogy teljen az idő. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ha esélyt adnátok ennek a filmnek. Hogy azt csináljon veletek, amit tud. Amit veletek csinálni lehet, amit hagytok, hogy csináljon veletek. Szeretném, ha elmennétek ti is moziba. Ezt nem adja majd vissza a kiskép, legfeljebb megidézi a nagyvásznat. Nem adja vissza, pedig nem igazán látványfilm. Hangulatfilm – de azt a hangulatot nem tudom, képes lesz-e felépíteni a televízió, vagy a monitor. Megidézheti… erre való. De magatokkal szúrtok ki, ha nem hagyjátok, hogy úgy találkozzon veletek, és ott, ahova komponálták. Szeretném, ha elmennétek emiatt a film miatt moziba. Akkor is azt szeretném, ha nem fogjátok érteni. Ha bosszankodni fogtok, ha felzaklat, üresen hagy helyeket, ha nem nyílik az értelme. Szerintem nem hagy hidegen. Ha mégis, soha többé ne hallgassatok rám. Eddig tartott az ajánló. Innentől gátlás nélkül megosztom veletek, bennem mit s hogyan markolt össze ez a film.

Számomra fontos, hogy ez egy adaptáció. Fontos, hogy a történet egy más médiumon át már befolyásolt. Mert először ilyenkor jobbára a különbségeket veszem számba. Mit vettek el belőle és mit tettek hozzá azért, hogy a film képekkel kiteljesülő, másképp költői, és (jelenleg főleg) másképp feszültséget, drámát építő nyelvén is megszólaljon a történet. Fontos, hogy a hatása alá vont, úgy is, hogy ismertem a magvát. Hogy napokkal a megnézése után gondolkodtam csak el ezeken a különbségeken. A kisregény terjedelmű novelláról néhány hete ezt írtam: Megjelennek az idegenek, és beszélni kéne velük. Nyelvészek fejtik vissza egyszerű, szóról szóra tanulás által a teljességgel idegen létforma beszédét – és tanulnák az írást. Amely viszont a szó szoros értelmében egyidejű… azaz nem jelcsoportok egymásutánja, hanem egyetlen, jelzés értékű elemekből komponálódó, egyetlen mozdulattal felkent összkép. Két remek gondolat ül a mélyén ennek a történetnek: ha tudsz egy nyelvet, akkor gondolkodni és álmodni is képessé válsz rajta – tehát feltárul számodra a nyelv gondolatokat kommunikációba szerkesztő teljessége: a gondolkodásmód. Másfelől ahogy létezik kötött szórendű nyelv (például az angol, ahol a szórend okán valamilyen szinten előre tudnod kell, a mondattal mit akarsz mondani…) és szabad szórendű (ahol elkezdhetsz egy mondatot anélkül, hogy tudnád annak a végét), miért ne létezhetne olyan nyelv, ahol mindez egyszerre, maximálisan és minimumában is jelen van (a rendezettség és a teljes szabadság) – miért ne létezhetne valóban maradéktalan kommunikáció? Létezhet – de csak akkor, ha egyszerre látja az idő teljességét, ha tudja, minden következményével együtt tudja, mit fog mondani. Persze azért ki kell mondania, meg kell cselekednie, hogy meg is valósuljon…

Milyen lenne ok-okozati viszonyokon túl egyszerűen látni az életet, ha megtanultál egy ilyen nyelvet; milyen lenne megtanulni az idegenek valódi üzenetét: csak akkor viselkedsz felelősen, ha a cselekvés és kimondás pillanatában is maradék nélkül átérzed minden tetted és szavad súlyát… Milyen lenne vállalni a felelősség maximumát és minimumát egyszerre? S megint mindezt egy érzékeny, fájdalom-teli, de gyönyörű embermesén át kapod, olvasó, ezt a dilemmát – hiszen ember vagy, aki megismert egy másféle gondolkodásmódot, ami nem írja felül, csak ellenpontozza a magadét: szabad akaratból bármikor dönthetsz úgy, hogy megtöröd a teljesség érzetét a pillanat kedvéért. Hogy ne fájjon annyira. Amikor el kell temetned méhed gyümölcsét… Nagyon megköszöntem, hogy mindebből, ami fájdalom-teli boldogsággal szíven markolt a novellában, a film alig vett el valamit. Denis Villeneuve és alkotótársai nagyon ihletetten alakították ezt a velejéig tudományos fantasztikus és maradéktalanul szépírói eszközökkel elénk varázsolt novellát tovább: egyfajta inváziós sci-fivé, kerítettek bele feszültség-pillanatokat, némi akciót, visszaszámlálódó órát robbanás előtt – egyáltalán: azt a robbanás előtti érzetet, ami a legerősebb az ilyen fenyegetettség-filmekben. Nagyon okosan rakták össze ebből a teljesen akciótlan történetből az akció-drámát. Nem sikerülhet az ilyesmi kielégítően azoknak, akik szeretik látni, ahogy porrá zúzódik New York – akik szereplőként feltűnnek ebben a filmben is, és védekezni akarnak: előre. Azoknak ez a film nem adhat sokat.

Nekem jóval többet adott, mint évek óta bármelyik adaptáció: nem vette el mindazt, amit a könyvben szerettem. Nem cserélte le a valódi indítékokat közérthetőre – csak a valódi mellé odaálmodott egy közérthetőt is: ha Louise Banks nem vállalja a heptapod nyelv teljes látomás-jövőjét, az egyidejűségben megélt jövőt egészében, akkor nem látja soha (egyszer, majd) Shang tábornok telefonszámát, nem hallja a jövőben (egyszer, majd) Shang tábornok szájából azokat a szavakat, amelyeket egy lopott telefonba hadarva (a jelenben) megakadályozhat egy világkatasztrófát. Mindezt az utolsó utáni pillanatban, feszült akciódrámában – azon a nyelven filmbe fogalmazva, amit a kortárs akciófilm kódolt belénk, és el is várjuk a kortárs filmtől… Világmegmentés, akció, a szokott rutin. Nem zavart, mert nem cserélte le a valódi indítékot közérthetőre. Nem tette lehetetlenné, hogy értsd: ez a film egy anyáról szól, aki egyszer el fogja temetni imádott lányát. És képes volt költői lenni, hangulatot teremteni, atmoszférát, ami nem enged – képes volt (ilyen bevett kompromisszumok alkalmazása mellett is) nagyon sok kockájával eszembe juttatni Andrej Tarkovszkijt.

Pár szót vesztegetek a visszhangjaira is. Írtam, számomra alapvetően mást jelent, ha egy adaptációt ismerek meg. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amely az eredeti történet bizonyos elemeit egyszerűen elvetné. Ennek fényében nem tudok mit kezdeni a fanyalgással, amelyik a történet végén nem szereti a „romantikát”. Egyrészt akiben így csapódik, „romantikaként”, nyálas happy endként a vége, az a film legfontosabb rétegét tényleg nem érti. Hogy a film végén nem egy romantikus egymásra lelést és fogantatást lát, hanem egy rendkívül tragikus történet kezdetét, amelynek a végén egy anya majd eltemetheti a gyerekét. Hogy az anya azért dönt így, (és most a valódi indítékot mesélem…) mert tudja, ebben a megélhető jövőben nemcsak a tragédia van, nemcsak a vége, de mindaz, ami az életbe belefér: az öröm, a rácsodálkozás, a az együtt lüktetés a mindenséggel. Az élet. És életet ad. Nemcsak a tragédiának, de az örömnek is – mind a kettőből láttunk elszórva a film játékidejében eleget. Az anya (és vele mi) úgy látunk, ahogy a leírt heptapod nyelv látni enged: egyidejűleg. E látott jövőidő egy bizonyos pontján a férje úgy véli, így döntött rosszul, (a férj ezért hidegül el tőle a jövő egy pontján: mert szerinte így döntött rosszul) akkor, amikor látni engedte neki a nyelv a jövőt és ő, az anya mégis ezt a tragikus jövőt éli meg. Annak tudatában, hogy nemcsak ez a tragédia van. Hogy aki szül, az a halálnak szül – mindig az a vége. S az élet minősége számít, nem az időtartama. Akkor is, ha valóban tragédiának érezzük – ha én is annak érzem mindazt, amit nem élhet meg az a korán eltemetett fiatal.

Ted Chiang néhány oldalon, a maga száraz, akciómentes stílusában úgy rajzolta fel a legalapvetőbb kérdéseink egyikét, hogy a maga részéről még válaszolni is mer rá: a legemberibb módon, a pillanat válaszában. Hiszen hősét, aki mindezt időben ugrándozva (a másféle összefüggés-rendben mesélve) elmeséli nekünk (azaz: elmeséli még meg sem született gyermekének), a fogantatás pillanata előtt egy perccel, az eseménysort megindító szavak előtt hagyjuk a történetében. Az időben: ami még előtte áll – amit még végig is kell élnie, folyamatosan ebben a kétségben létezve. Valóban megindító. Megajándékoz egy pontos, szűkszavú összképpel dilemmák szaggatta életünkről. Én ezt hívom zseniálisnak… Denis Villeneuve és munkatársai, a hibátlanul játszó színészek, Adams, Renner, Forest Whitaker képesek voltak hozzátenni ehhez. Úgy hogy végül ők is ott hagynak el a történetben, ahol egy kislány élete kezdődik, ahol Életed története kezdődik. Ahol minden pillanatával rajtad áll, anyu, hogyan éled végig. Beteljesítesz-e egy sorsot (s általa sorsokat), vagy választasz helyette-helyettük egy ponton mégis egy teljesen másikat. Ez a film ugyanazt teszi, mint a novella: a lehető legpontosabban felteszi a kérdést. Olykor tényleg ennyi, amit tisztességgel megtehetünk.