„A
házunkkal ellentétben a város alig változott – senki sem újította föl,
alakította át. Nekem mégis egészen más. Írtam róla, felhasználtam. Nagyjából
ugyanazok a bankok vannak itt, ugyanazok a vaskereskedések, élelmiszerüzletek,
ugyanaz a borbély és a városháza tornya, de számomra már nincsenek titkok:
sokértelmű üzeneteitől megcsapolva áll előttem a város.
Nem
úgy apám előtt. Ő csak itt élt, sehol máshol. Ő nem menekülhetett semmi elől
azáltal, hogy felhasználja.”
2013 irodalmi Nobel-díjasa, a kanadai Alice Munro 2006-os kötetében saját és családja múltjába tett kirándulást – tőle
némiképp szokatlan, mégis nagyon is ismerős módon. Szokatlan, mert az egy szem
regény, az Asszonyok, lányok élete
kivételével nem találkozhatunk az életműben ennyire nyíltan vállalt önéletrajzi
ihletéssel – és mégsem, hisz bár nem mondódik ki, valójában szinte minden
Munro-novella ugyanazokat a saját tapasztalatokat párolja le. Ahogy jószerivel
sosem hagyja el irodalmi munkássága lapjain az oly jól ismert kanadai vadont és
világtól elzárt kisvárosait, úgy nem hagyja el soha az egykori telepesek
keményszívű és -fejű utódainak oly jól ismert küzdelmeit sem. Munro hősei
egyként küzdenek az elemekkel, a szokásokkal, a múlt visszahúzó erejével, a
családi hagyományokkal; ahogy küzdenek a tanuláshoz való jogért, az
előrejutásért, a méltó emberi kapcsolatokért, a lehetőségekért. A kilátásért,
ami az unalomig ismert világunk határain túl vár minket. Most végre megismerhetjük
testközelből azokat az ősöket, akik valójában szinte az össze Munro-hős háta
mögött ott állnak.
A tizennyolcadik század makacs skótjaival
indítunk – a Laidlaw-ősök közt akadt iszákos, lelkész, vándorköltő, hírhedt
kocsmatöltelék és legendás szélhámos is. Sírfeliratok, népi legendák, szájról
szájra adott hősköltemények őrzik a Felföld megannyi fiának tetteit – jócskán van
miből merítenie az utódnak, ha épp családtörténet-írásra adja a fejét. Hogy a
lidércekkel, váratlan szerencsével, nehéz sorból jött önmegvalósító ifjakkal,
bosszúszomjas falusiakkal teli mesékből mennyi az igazság, borítsa jótékony
homály – mindenesetre jól alapoznak a később óceánt átszelő utódoknak és a még
később Nobel-díjig mesélő ük-ük-ükunokának egyaránt.
Hisz bár szokványos családtörténetek ezek,
minden generációban ott a spiritusz. A tizenkilencedik században az edinburghi
vár sziklapárkányáról Amerika felé tekintgető (valójában persze csak Fife-ig
látó) Laidlaw-k átszelik az óceánt, hogy az ismeretlen földrész vadonjában
leljenek új otthonra – bátorságukért tágas földek, lehetőségek széles tárháza a
jutalom, mégis: nem feledhetik soha az átkelést, és amit maguk mögött hagytak. Az
ő utódaik már a kisváros fojtott légköréből vágynának a nagyvárosba,
földművelésből az irodalomba, tisztes szegénységből a nagyvilágiságba. Messzire
jutnak Will O’Phaup leszármazottai, háromszáz év és egy óceán távolából.
Munro legnagyobb erőssége mindig is írásai
hétköznapisága volt – nem csak formailag, hanem tartalmilag is. A hétköznapok
krónikása ő, aki úgy ír az életről, mindennapi küzdelmeinkről, arról, mily
nehéz embernek maradni és működtetni a világot napra nap, ahogy kevesen.
Nagyszabású drámák, posztmodern trükkök, emberpróbáló fantáziavilágok nélkül.
Hisz olykor a legnagyobb kihívás épp szakadatlan napjaink elviselésében rejlik.
Ahogy megyünk előre, próbálunk egyről a kettőre jutni. Ahogy váltunk: családot,
nevet, lakhelyet, földrészt. Ahogy mindig eggyel jobbat akarunk utódainknak,
mint ami nekünk jutott. Ahogy szeretünk, féltünk, óvnánk, mégis elengedünk.
Megyünk előre, tudjuk mi felé – egy irodalmi
sikerei csúcsán lévő írónő felé, aki rég maga mögött hagyta ősei világát,
mégis: minden szavával belőlük táplálkozik. Nekik állít emléket. Minden írás a
múlt magunk mögött hagyásáról szól, minden generáció vetkőzné az elődei
mintáit, minden nagyravágyó utódot kivet a család, a közösség, a „hagyomány” –
mégis: mi lenne e család, e közösség, e hagyományok nélkül most a kezünkben? A
saját írói ébredésig, a kisváros elhagyásáig, a családi hagyományok
levetkőzéséig húzódik az ív – melyben az írói pálya is csak egy epizód, épp,
mint Will O’Phaup falusi legendái és Walter Laidlaw útja a hajón. Számvetés? Az
öregkorral járó folytonosság-igény? Valamiféle hit, hogy minden
individualizáció ellenére mégsem állunk önmagunkban az elmúlással szemben;
hogy, bár mindent elkövetünk, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, hogy
levessük korlátait, túllépjünk őseinken, mégis valamiféle rendszer részei
vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg: a kiírás menekülés-gesztusa, amellyel végre,
ennyi sok év után levetkőzhető a múlt? A választ az olvasónak kell meglelni,
magában – Munro csak mesél. De úgy, ahogy manapság kevesen mesélnek.
Kiadó: Park
Fordító: Lukács Laura
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése