Robert Galbraith: A fémjelzett ember

„Akárcsak Robin, Strike is úgy érezte, hogy az ezüstkereskedős ügynél kevés nyomozást élvezett kevésbé életében.”
 
Eléggé magas labda, hogy azt írjam, ahogy Robin és Strike, úgy én is ezt a nyomozást élveztem legkevésbé a sorozatban, de sajnos annak fényében, hogy milyen a viszonyom az előző, hetedik kötettel, ezt muszáj árnyalnom. Minden új Strike-kötet megjelenése előtt szokásom újraolvasni vagy a teljes sorozatot, vagy legalább az utolsó részt, hogy frissítsem az emlékeim (nem mintha olyan nagyon szükség lenne rá, lassan kívülről tudom mindet) és hogy hangulatba kerüljek. Idén úgy döntöttem, az évet azzal kezdem, hogy elolvasom a két kedvencemet, a Zavaros vért és A Koromfekete szívet – az meg ugye adta magát, hogy e kettő után a sorban következő, eleddig utolsó A hömpölygő sírt is. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy két kötet újraolvasva, az új már egy hónapja itthon, és még nem kezdtem bele. Vajon miért? Hát, mert a A hömpölygő sír olvasására úgy kellett rávennem magam, mintha egy iskolai kötelező lenne… Mivel makacs vagyok, mint egy öszvér, nyilván átrágtam magam rajta, csak hogy újfent megállapítsam: én ezt a részt utálom. No nem az egészet, csak a bő harmadát, amit Robin egy szektába beépülve tölt. De azt nagyon. Már eddig is volt, hogy átlapoztam részeket, de ha még egyszer ráveszem magam, komolyan tűzőgéppel fogom összekapcsolni azokat a fejezeteket, amelyeket Robin a Chapman farmon tölt, hogy még véletlenül se olvassak bele. Ámde… bármennyire utálom és bármennyire undorodom a szektás részektől, amint Robin kiszabadul, marhára érdekel a nyomozás. Rohadt izgalmas rész és nagyon drukkoltam hogy derítsék ki, mi történt Daiyu-val, hogy döntsék be az egész egyházat, hogy Will meglelje a szabadságát.
 
Itt viszont… konkrétan 900 oldal után azt éreztem, hogy engem ez a bűntény egyáltalán nem érdekel. Ennél rosszabb nem hiszem, hogy történhet az ember kedvenc krimisorozatával.
 
Na de kezdjük az elején. Van nekünk egy szabadkőműves műtárgyakra szakosodott ezüstkereskedésünk, melynek páncéltermében megcsonkított hullát találnak. Hűűű, titkos társaságok, ősi jelképek, mindenféle rejtélyes jelentést hordozó nagyon értékes műtárgyak. Mi kell még? Mivel hamar kiderül, hogy az áldozat nagy valószínűséggel egy visszaeső bűnöző, akit a kutya sem sajnál, az ügy szépen leül; mígnem Strike-ot felkeresi egy nagyon furán viselkedő nő, aki szerint az ezüstkereskedésben talált hulla nem az, akinek a rendőrség hiszi, hanem az ő volt barátja, aki egyik napról a másikra eltűnt, magára hagyva őt egy újszülöttel, de előtte azért lenyúlt valami nagyon ronda és nagyon értékes ezüst asztaldíszt, csak hogy meglegyen a kapcsolódás. Strike nyomozni kezd, hamar kiderül, hogy a hulla négy másik eltűnt személy is lehet, de hát, mivel megcsonkították, bizonyíték híján a rendőrség inkább a legkönnyebb utat választotta, amúgy se akarnak ujjat húzni a magas szinten is beágyazott szabadkőművesekkel, mindenkinek jobb így. Ügy lezárva.

Imádtam a Londoni Ezüstpiac (London Silver Vaults) leírását - mintha a Gringottsban 
találtuk volna magunkat. Vajon itt is vannak sárkányok a föld alatt?
Azért ha egyszer eljutok Londonba, megnézném 😀

 
Csakhogy a mi nyomozónk nem ilyen fajta, ő addig megy, amíg mind a négy lehetséges áldozat körül fel nem derít minden lehetséges bűntényt – a krimiolvasók szerencséjére, avagy szerencsétlenségére (ezt most mindenkire rábízom) mind a négy lehetséges áldozat körül ki is derül ez-az. Itt egy magas rangú prominens, aki illegális pornóforgatásokat szervez a szereplők tudta nélkül; ott egy potenciálisan évtizedek óta működő lánykereskedő-hálózat; amott egy szigorúan titkolt katonai hadművelet, ami családok tucatjait teszi tönkre és Strike múltbéli sebeit is feltépi. Mindez megspékelve régi vesszőparipánkkal, az angol arisztokrácia romlottságával, akik képesek ölre menni egy nyamvadt ezüst asztaldísz fölött, de az, hogy a saját gyerekeik milyen traumáktól szenvednek és akár már meg is ölték-e magukat, a legkevésbé sem érdekli őket.
 
Ha ez most olvasva zavarosnak tűnik, nem csodálom: 1100 oldalon keresztül se lesz sokkal világosabb. Én imádtam A Koromfekete szív összetettségét, sokadszorra is ugyanolyan élvezettel keresem a nyomokat a tucatnyi twitter álnév és kommentfolyam és netes chatfolyam közepette és még azt is élvezem, hogy sokadszorra sem találok meg mindent – szóval nem mondhatjátok, hogy nem vagyok az összetett ügyek rajongója. De itt már annyi mindent mosott össze Rowling, hogy azt tényleg lehetetlen követni. Mind a négy szál túl lett bonyolítva, túl sok a szereplő, túl sok a lehetséges álca és túl sok a lehetséges kapcsolódás is – olyan mintha négy, eleve nem egyszerű puzzle-t összekevert volna és már az is iszonyat energiát igényel, hogy kiválogasd, melyik darab melyik kép része lesz, és akkor még egyenként össze is kéne rakni őket. Nem szívesen írok le ilyet, de ezt egy kicsit túltolta.
 
Ráadásul… a végkifejletet olvasva az az érzése az embernek, hogy ez egy gigantikus lufi lett. Az egész körítés a szabadkőműves gyilkossággal, a címmel, a helyszínnel, a jelképekkel valami nagyon nagyszabásút ígért. Egy pillanatra még el is gondolkodtam azon, hogy lehet ez túlzás lesz, nem elég hogy szélsőjobbos terroristák, aztán egy szekta, ha most Strike nekimegy az angol szabadkőműves közösségnek, abba belerokkanhat a nyomozóirodája, az még neki is sok. Erre kiderült, hogy ez az egész tényleg csak díszlet, és a valódi bűntény a háttérben a lehető leghétköznapibb aljasság. Nyilván a gyilkosnak kapóra jön a körítés mert figyelemelterelő, ami egy fiktív gyilkosnál érthető is – a szerzőnél kevésbé. Szerintem ez tisztességtelen az olvasóval szemben, ráadásul felesleges is, Rowlingnak aztán semmi szüksége arra, hogy titkos társaságok és jelképekkel teliszórt ezüstkincsek segítségével bevonzza Dan Brown olvasóit.
 

Fura ezüst cuccok mindenütt, teli jelképekkel... 

Sajnos abban sem vagyok biztos, hogy nekünk olvasóknak szükségünk volt még 1100 oldalnyi vergődésre Strike részéről az előző rész végi vallomása után. Pláne úgy hogy SPOILER SPOILER SPOILER most se vagyunk semmivel előrébb a két nyomozó viszonyában. Egész konkrétan ugyanúgy hagytuk ott őket, mint az előző rész végén – miközben megint végigvekengték gondolatban az egész kötetet. Próbálok megbocsátó lenni velük, és aláírom, nagyon emberi módon szerencsétlenkednek, és megértem én, hogy ennyi idősen, ennyi traumával a háta mögött Strike nehezen szánja rá magát a lépésre, amivel kockáztat mindent ami fontos neki; ahogy azt is megértem, hogy azok után, amiken már megint keresztülment, Robin ismét a könnyebb megoldás felé fordul és ragaszkodik a pasihoz, aki biztonságot és gondoskodást nyújt (még akkor is, ha amúgy pont ugyanolyan pöcs, mint a volt férje). Amit viszont nem értek meg és amiért még az össze-vissza kevert bűnügyeknél is jobban haragszom Rowlingra, az az, hogy Strike hagyja, hogy az érzései fontosabbak legyenek a nyomozásnál. Eleve azért vállalja el az ügyet, hogy majd jó sokat nyomozhasson vidéken Robinnal kettesben. Úgy szervezi a beosztást, úgy osztja le a feladatokat, hogy minél több időt töltsenek együtt. Távoli kihallgatásokat szervez csak azért, hogy majd egy romantikus szállodában előállhasson a vallomásával. Mi a fasz? Már elnézést, de a szereplőt, akit majd’ 6000 oldalon keresztül úgy építettünk fel hogy a nyomozóirodája az első és aki, ha már a katonai nyomozói karrierjének egy bomba véget vetett, mindent (mindent – családot, barátokat, pénzt, az egészségét, a testi épségét számtalanszor) alárendel a nyomozásainak, ami egyszerre hajtóerő, szenvedély, életcél neki, azt a szereplőt nem forgatjuk ki így önmagából, hogy hirtelen romantikus gesztusok kedvéért veszélybe sodorja mindezt. Ez már nem csak az olvasóval, de a szereplővel szemben is tisztességtelen.
 
Na, most, hogy ennyit szidtam azért nyilván le kell írnom, hogy amúgy tökre élveztem az olvasást. Még mindig imádok elveszni a Strike-univerzumban, még mindig szeretném, ha Robin és Strike a barátaim lennének (bár amilyen hülyén viselkednek, azért most kiosztanék nekik egy-két tockost), imádom a nyomozóiroda mindennapjait (szerepelhettek volna többet a külsősök), aggódtam én is a felfordult aranyhalért (jobban, mint némelyik emberi szereplőért), nagyon komolyan ki tudtam volna osztani Robin családját azért, ahogy viselkedtek karácsonykor és baromira örültem hogy sikerült a Jonny Rokeby-szálat ilyen emberien elintézni. Az különösen tetszik (bármennyire szar olvasni) hogy Robin szép lassan belecsúszott egy mentális összeomlásba – azok után, ami történt vele a szektában és ennek a résznek az elején, a támadások után, amik csak rápakoltak a fiatalkori traumáira, borzasztóan hiteltelen lett volna, ha valami superwomant csinálnak belőle, aki mindebből sértetlenül kerül ki. Egyébként, ha már a sérthetetlenség álarcánál tartunk, az, hogy Strike végül elmegy Rokeby-hez egy olyan szintű árnyékátlépés, ami még fikciós karaktertől is nagyon nagy teljesítmény és örülök, hogy megtette – de épp az, hogy egy ekkora lépést megtett azért, hogy mentse a nyomozóirodát, húzza alá duplán, hogy mennyire gáz, amit fentebb írtam, hogy közben meg az érzelmei miatt veszélyezteti a nyomozást. Jaj, és akkor még nem is írtam a botrányokról amibe a női miatt keveredik… Itt azért jó párszor röhögtem nagyon magamban, amikor Robin felsorolja, hány kalandja volt az elmúlt években Strike-nak, hát, többször újraolvastam az összes könyvet, de volt akire már én se emlékeztem.
 
Száz szónak is egy a vége, továbbra is a sorozat rajongója maradok, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt a részt is újra fogom olvasni nem is olyan sokára, mert szeretném eggyel tisztábban látni legalább azt, hogy melyik nyom melyik puzzle darabja. Ha véletlenül teljesen megváltozik az értékelésem az újraolvasás után, újra megírom. De egyelőre sajnos azt kell mondjam, ez lett a sorozat egyik legkevésbé sikerült darabja. Remélem, hamar jön a szépítő folytatás.

 
 Kiadó: Gabo

Fordító: Nagy Gergely, Kovács-Cohner Róbert