2014. november 10., hétfő

Holtodiglan



Meglehetősen hosszú ideje szemezett velem ez a könyv az íróasztalom széléről – pofátlanul hosszú ideje, ahhoz képest, hogy kölcsönkönyvről van szó – de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy olvassam. Kíváncsi is voltam rá, meg nem is – a rengeteg rajongó ajánló után az a néhány fanyalgás, és egy velős „dögunalom” nagyjából meggyőzött arról, hogy én erről a könyvről olvasás nélkül is szinte mindent tudok. Így nekiállni egy olvasásnak meg nem valami praktikus – pestiesen szólva kurva jó kell, legyen az a regény, hogy ilyen prekoncepciókat legyőzzön. Aztán jött a film, amit ki nem hagytunk volna, hisz Fincher az Fincher; de film előtt azért illene elolvasni, mégiscsak a könyv az igazi (vagy legalábbis az volt előbb…). Ráadásul az első filmkritikák annyira lelkesek voltak, hogy még inkább mocorogni kezdett bennem a kérdés: vajon az alapanyag jó vagy Fincher csinált szarból várat?

Szóval elolvastam…

Nagyjából félúton jártam, amikor a következőt posztoltam egy zárt csoportban: „amúgy engem olyan szinten idegesít a Holtodiglan, hogy legszívesebben földhözbaszkodnám és megtaposnám. Komolyan sajnálom, hogy kölcsönpéldány, ha az enyém lenne, valami rituális kivégzést rendeznék neki” – azóta sem sikerült megfogalmaznom ennél jobban a könyvhöz való viszonyulásomat. (Azért nem kell aggódni, semmi rituális kivégzés nem történt, Amadea épségben vissza fogja kapni a könyvét.) 

Nagyon-nagyon régen bosszantott fel ennyire olvasmányélmény. Talán az Így veszíted el – de még az sem ennyire, mert az legalább valamennyire önazonos volt (azt azért nem merném rámondani, hogy őszinte). Ez meg… Ez egy borzasztó profin összerakott ipari termék, amiről ordít, hogy azért van, hogy rohadt nagy hatást váltson ki emberekből és ettől az írónő meg a kiadó rohadt jól megszedjék magukat. Annyira amerikai, annyira patikamérlegen kimért hatásvadászat, annyira steril… Szinte látom magam előtt, ahogy Flynn a nemtommilyen egyetem kreatív írás kurzusának tananyagában pipálja a tuti hatáskeltéshez szükséges hozzávalókat – és igen, tuti siker lesz a vége, de nincs benne semmi lélek, semmi emberi, semmi mélység. Nem látom mögötte a víziót, nem látom, hogy ez a nő miért érezte szükségét, hogy leírja, ami belülről feszíti – csak azt látom, hogy egy eminens írókurzus-hallgató nagyon szeretett volna sikerkönyvet írni. Hiányzik mögüle az ember.

Szóval rém profin összerakott piaci termék. És pont mert valószínűleg túl sok ilyen tananyag alapján összerakott hatásvadász szemetet láttunk-olvastunk már, a fordulatok sem tudnak meglepni – ami egy csak és kizárólag fordulatokra (naaagy fordulatokra) építő könyv esetében nem túl praktikus. Nem hinném, hogy emberfeletti érzék kéne hozzá, hogy az olvasó kiszagolja, itt bizony az első oldaltól az utolsóig megvezetés folyik – vagy valóban túl magasan van már az ingerküszöbünk, vagy Flynn tényleg nagyon kiszámíthatóan ír, de már a legelejétől kilóg a lóláb. Sajnos. (Erre a film forgalmazói alaposan rá is játszanak, ami nem vagyok benne biztos, hogy jót tesz az élménynek – ha az összes sajtóorgánum nagybetűkkel kiírja, hogy „David Fincher külön megkérte a kritikusokat, ne írják le, mi a sztori vége”, akkor az egyszeri néző eleve úgy ül be, hogy „hol a nagy fordulatom”… Innentől kezdve meg hol a meglepetés, kérdem én?) 

Mindez még azt mondom, könnyűszerrel felülírható lenne, ha két olyan főszereplőt állítana középpontba a regény, akiknek a sorsa miatt lerágom a körmöm. Akár mert szimpatikusak, akár mert a világ legfifikásabb pszichopatái, akár mert ismerősek, akár mert ugyanazokat a mintákat követik, amiket én, akár mert felzaklat, megdöbbent, a lelkem legmélyéig felkarcol, amit egymással művelnek. De ha nem is rágom le értük a körmöm, legalább érdekeljen, mi történik velük, könyörgöm! Ne érezzem már azt, hogy kár értük a fáradtság, mert annyira tankönyvi idióták, hogy legszívesebben összecsomagolnám az egész kupacot, és behajítanám a Mississippibe. Élettelenek, érdektelenek, nincs személyiségük, nincs bennük semmi – egyszerűen lesír róluk hogy valami pszichológiai tankönyvből lettek összeollózva, mint tünetegyüttes. Óh, ne gondoljátok, hogy nem hiszem, hogy ilyen emberek léteznek. Léteznek, nem erről van szó – de senki nem csak manipulatív picsa vagy csak önsajnáló seggfej. Ennél azért összetettebbek vagyunk, összetettebbek a motivációink, összetettebbek a kapcsolataink.


Kapcsolatok – mert hát a lényeg ez lenne, nemde? Hogy hova fajulhat két ember kapcsolata, miután rájöttek: mégsem ők Mr. és Mrs. Tökéletes, mégsem övék az amerikai álom, és ez az egész házasság néven becézett utazás inkább tűlélőtúra, mint pihe-puha wellness-hétvége. Csakhogy! Mr. és Mrs. Tökéletes már a kezdet kezdetén hazugsággal pakolta tele a bőröndjét, és nem tudott megegyezni azon, hova vezessen a nagy utazás – mindketten a saját kicsinyes vágyképeikbe szerelmesedtek bele, nem egymásba. Elbűvölő Amy a fiúba, aki úgy hozza ki a legjobbat Elbűvölő Amy-ből, hogy közben épp megfelelő mértékben pörköl oda puszta létével Elbűvölő Amy torz kis legendáját létrehozó szüleinek; Mamakedvence Nick pedig az arisztokratikus, okos, fensőbbrendű lányba, akinek más vágya sincsen, mint hogy „felemelje” a kis vidéki bunkó újságírófiút a saját szintjére. Egyik sem látta a másikat – de még csak azt sem, mire lenne igazából szükségük. A saját magukról alkotott idealizált kép foglyai, és eme idealizált képeknek kerestek hasonlóan idealizált párt. 

A házasság kemény meló – mondja Amy egy helyen. Igen, rohadt kemény meló minden együttélés, főleg, ha a benne lévők folyamatosan egymással küzdenek, ahelyett, hogy együtt küzdenének valamiért. Ha nincs közös cél, nincs semmi. Nekik nemhogy közös céljuk, igazából kapcsolódási pontjuk sincs. És ezen a ponton még csak pszichopatának sem kell lenni, elegendő idő és visszanyelt keserűség után a legtermészetesebb módon kúszik fel a torkunkon a gyomorsav amikor meglátjuk, hogy már megint… (…már megint nem vitte le a szemetet, már megint éjjel kettőkor jött haza a sörözésből, már megint elverte a csekkpénzt cigire/a kocsira/cipőre, akármire, már megint nem állt mellém az anyjával szemben – az ok tetszőlegesen behelyettesíthető, a lényeg a metódus: hogy a legkisebb „már megint” elég ahhoz, hogy gyilkos indulatok szabaduljanak el).

És akkor itt most álljunk meg egy percre. Párkapcsolati dráma – egyes kritikusok szerint a világ legjobb párkapcsolati drámája (vajon mennyit fizettek nekik ezért?). Namármost, ha párkapcsolati dráma, akkor nekem Edward Albee és a Nem félünk a farkastól az etalon – írott verzióban és filmen egyaránt. Albee egy monológjában többet mond el arról, mi az ami összeláncol két embert, és miért azt tudjuk a legjobban bántani, akit a legjobban szeretünk, mint Flynn ötszáz oldalon. És ne jöjjön nekem senki azzal, mennyire igazságtalan dolog egy drámaklasszikust szembeállítani egy alapvetően a szórakoztatást célul tűző thrillerrel, mert azt kell, mondjam, ha egy regény jól van megírva, akkor annak nem lenne szabad utat engedni a fejemben más regények/drámák mondatainak – akkor nem zakatolhatott volna bennem folyvást Albee monológja olvasás közben.

Vajon ezek után, hogy a könyvet éppenhogycsak nem tapostam meg és égettem el, mit adhat a film? Meglepően mást…

Miután kipuffogtam magam többeknek a regényről, akadt, aki azt mondta, kár volt rápazarolni azt a pár napot – igazából nem, mert félő, hogy ha csak a filmet látom, jobb véleménnyel lennék az egész jelenségről, mint így. Sokan sokfelé leírták és még jóval többen le is fogják, hogy mit és hogyan változtattak a filmkészítők és ez mennyiben változtat a végkifejleten, a mondanivalón, a szereplők megítélésén – nem mennék ebbe bele, mert számomra oly mindegy. Utáltam a könyv szereplőit, tehát hogy most Nick kicsit szimpatikusabb lesz-e vagy Amy kicsit ostobább, az már teljesen lényegtelen. Egyik sem került közelebb hozzám, nem lettek élőbbek, nem lett személyiségük – ebből a szempontból tökéletes választás volt a két főszerepre Ben Affleck és Rosamund Pike. Affleck a maga szájtáti kölyökkutya fejével pont annyira jellegtelen, tőrőlmetszett közép-nyugati mamlasz, hogy elhiggyem: az egyetlen lehetősége arra, hogy némi eredetiségre tegyen szert, a tahóság; Pike pedig Hitchcock-hősnőket idéző arisztokratikus, hideg szépségével, üvegkalickában nevelt sebezhetőségével, érzelemtelen maszkjával szinte kiköveteli, hogy a kezébe adjuk a kést, nesze, vágd már bele valakibe, akkor talán beléd költözik némi élet.

Kettejük közül inkább Pike filmje ez, no és persze David Fincheré. Azzal együtt is, hogy fényévekre van az „igazi” Fincher-filmektől – valahogy úgy képzelem, a Holtodiglan afféle ujjgyakorlat lehetett, nézzük meg, tudunk-e tankönyvi thrillert rendezni hozott alapanyagból, kihozni belőle a maximumot a közönségbarát forgatókönyv és a faékegyszerűségű mondanivaló megtartása mellett… Tudunk. Sőt, többet is. Amiben a film jóval több a könyvnél, az a remekül elkapott társadalom- és médiakritika. Flynn is megkapargatta a felszínt, jóízűen eljátszadozott a tömegbefolyásolás és a médiacirkusz jelenségével, de nem ment mélyre. Fincher viszont kihúzta ezt a szálat az úgynevezett párkapcsolati dráma díszletéből, és addig gabalyította, amíg be nem telítette a fél vásznat, jószerivel kitakarva a főszereplőket. Ami megmarad a filmből, az nem Amy gondosan bodorított önimádata vagy Nick visszafojtott indulatai, hanem a rendőrség töketlenkedése és a média mocskos, hazug, negédességbe burkolt dollárjelekkel körülvett cirkusza. Amely cirkusz nagyon is valós, itt van körülöttünk, a mi pénzünkből terjeszkedik, és amelynek aztán tökmindegy, hogy a cukormázas románcból eltűnt szőke cicamicát a férj tette-e el láb alól, vagy sem; hogy a perverz cukrosbácsit megöli-e a bosszúálló apuka vagy sem; hogy az öngyilkosjelölt leugrik-e a hídról, vagy sem – egy a lényeg, hogy a néző minél többet csorgassa a nyálát a képernyőre mások vélt vagy valós tragédiája láttán, és csörögjön a pénztárgép. Ez megmarad. És azt hiszem, ez az egy kritikus szál a filmben többet ér, mint az egész felhajtás a regény körül.


Kiadó: Alexandra
Fordító: Csonka Ágnes
 

22 megjegyzés :

Tara Nima írta...

jó poszt lett, de most nem mondok többet, még emésztem, mennyire lehet igazad.
:D

Miamona írta...

Annyira éreztem, hogy jól tettem, amikor a könyv helyett a filmet választottam! :D Hamar letudtam, és az nekem még tetszett is. :)

Aki meg párkapcsolati drámát akar, az olvasson Jelenetek egy házasságbólt, Nem félünk a farkastólt vagy A vágy villamosát. :)

Tara Nima írta...

ez a párkapcsolati dráma egyébként honnan jött? nekem sokkal inkább helytálló a 'hogyan kezeljünk a pszichopatákat, ha túl közel kerülnek hozzánk' címkézés.

reea írta...

Nos, ezt a könyvet sem olvasom el. Megkaptam az értékelésedből mindent, amit akartam, sőt többet is :D
Klassz írás! ;)

Lobo írta...

Tetszik, amikor elveszíted a hideg fejedet :) Mondjuk én is utáltam a könyvet, a szereplőket ezt teljesen aláírom és borzasztó, hogy mennyire szörnyű képet fest Flynn a nőkről (inkább, mint a férfiakról), viszont úgy ír, hogy nem bírtam letenni és minden hányinger ellenére muszáj volt folytatni az olvasást. Ezért nálam feltétlenül járt neki a pirospont.
A filmet meg majd egyszer szintén meg akarom nézni, főleg a különbségek miatt, amiket direkt nem olvastam még el, hogy mik, had érjen meglepetésként

katacita írta...

Nagyon tetszik, amit írtál, holott én bedőltem ennek a mesterien felépített könyvnek, és nem szégyellem :) aztán simán lehet, hogy egy másik élethelyzetben másképp reagáltam volna rá. Szerintem az azért elég világos minden olvasó számára, hogy ez a két ember kivételesen sérült (a Ben Affleckes karakternél már nem tudom, mi volt a degeneráció), szóval hogy nem kell minden kapcsolatnak ilyen elfuseráltnak lennie, csak azért, mert kiderül közben, hogy ez így mégse lesz annyira jó.
A filmre is kíváncsi vagyok, de a lustaságom eddig távol tartott a mozitól (ami 10 percre van tőlünk gyalog, mindegy:D).

Amadea írta...

Örülök, hogy valakivel, akinek hasonló a véleménye, jóízűen szétszedhettem ezt a könyvet, egyáltalán, annak is örülök, hogy van olyan ember rajtam kívül, aki undorító médiaszemétnek tartja. Ha normálisabban akarok fogalmazni, azt mondom, popcornkönyv (ilyen még pl. Az éhezők viadala), tudjátok, ami eteti magát. És örülök ennek a postnak, nagyon találóan és eredetien fogalmaztál.
Másrészt bűntudatom van, amiért tkp. annak örülök, hogy ennyire felhúzott ez a könyv. Amúgy tuti, hogy megválok tőle, az se érdekel, ha 500 Ft-ért válok meg tőle. Ez is olyan regény volt nekem, amit főleg a hype miatt olvastam el, még jó, hogy ritkán hagyom magam meggyőzni.

A Bűvölet viszont cuki és vicces, remélem, tetszeni fog.:)

Ilweran írta...

@Nima: tudod mi jár annak, akinek igaza van? a szája :))) nem tudom, hogy mennyiben van igazam, ez is csak egy vélemény ;) amúgy egy csoda"kritikában" olvastam a "minden idők legfájdalmasabb párkapcsolati regénye" kitételt és meglehetősen kiakasztott...

@Mona: @Reea: nektek aztán pláne nem ajánlanám :)

@Lobo: köszi :) én nem szeretem annyira elveszteni a fejem írásban, de ez a könyv kikövetelte. amúgy azt aláírom, hogy olvastatja magát, kb az egyetlen jó tulajdonsága, hogy hamar ki lehet végezni, valóban rém profin összerakott cucc. olyan ez, mint a mekis hamburger: eteti magát, de attól még halom műanyag az egész :)

@Katacita: annyira kiszámíthatatlan hogy kinek mi jön be, nincs ebben semmi :) persze, egyértelműen sérült emberek, akik ráadásul pont úgy egészítik ki egymást hogy a legrosszabbat hozzák ki egymásból, azért ennyire sarkítottan eltoszott kapcsolat szerencsére nem annyira sok van. de az tény, hogy könnyű elindulni azon az úton, ami ide vezethet, sajnos...

@Amadea: örülj nyugodtan, néha kell egy kis dühöngés a blogra, ne mondhassa senki, hogy én mindenért rajongok :))) Az éhezők viadala nekem sokkal mélyebb ennél, de hát ízlések és pofonok. popcornkönyv, ez nem rossz megfogalmazás :)

Millabell írta...

Hmm... nekem, úgy emlékszem tetszett a könyv, bár jó régen olvastam, valamikor év elején, és a film kapcsán épp a napokban kérdezte meg egyik kolléganőm hogy na mi volt a könyvben, ott mi lett a vége, mert azt olvasta hogy a film más befejezést kapott és képzeld NEM TUDTAM! Nem emlékeztem mi lett a könyv vége, de azt tudom hogy heves érzelmeket nem váltott ki belőlem. Mondjuk ez sok mindent elárul a könyvvel való kapcsolatomról. :)
Viszont ami még megragadt bennem a poszt kapcsán, hogy bennem is van ilyen kényszer hogy addig nem nézek meg filmadaptációt míg a könyvet el nem olvasom, de miért? Most rájöttem hogy ez tök hülyeség :)
Hetek óta stresszelem magam hogy bemenjek a könyvesboltba és megvegyem a 'Csillagainkban a hibát', mert a film már a gépen, de addig nem nézhetem meg amíg nem olvasom el és rendesen gát van bennem emiatt :)
Tudom, zizi vagyok :)

Tara Nima írta...

bennem remekül lecsapódott a vége, igazából én amiatt szeretem nagyon a könyvet.

hát, Timi, én tudok elfogult lenni a legnagyobb hülyeséggel is, de ez messze nem "minden idők..." akármilyen regénye.
tényleg patikamérlegen van kiegyensúlyozva, és igaz, hogy vannak mindenféle degenerált személyiséggel megáldott emberek, sőt, még párok is, de én hibaként végülis csak azt tudom felhozni, hogy semmi realitása nincs. két annyira végletesen kiélezett karakter van benne, ami engem elgondolkodtatott, mert közel sem egyértelmű, hogy pl. én melyik helyzetre hogyan reagáltam volna, de főleg Amy és a vele történtek sarkosítása minden realitást elvesz a történettől.
viszont mivel a mi családunkban is van kóros hazudozó, aki mellesleg elég jól csinálja, tudom, hogy nem olyan egyszerűen fekete meg fehér az esetükben semmi sem.

Amadea írta...

Kérsz még szar könyveket?:D Vicceltem.
Anno nekem nagyon tetszett Az éhezők viadala, főleg az első rész. A popcornkönyv nem feltétlenül jelenti azt tehát, hogy rossz is.:) Ahogy látom, A marsi is ilyen, meg a Vének háborúja, csak ezek jók, nem úgy, mint a Holtodiglan (legalábbis szerintem).

PuPilla írta...

Ez egy zseniális poszt lett, egy zseniálisnak beállított, igazából elég fos könyvről. Biztos én lettem volna a második, akitől azt a jellemzést hallhatod: dögunalmas... és nemcsakhogy dögunalmas és hosszú, de rém kiszámítható, és satnya az egész. Amikor Jodi Picoult-t hatásvadásznak nevezik, akkor kicsit el vannak tévedve, ez az igazi amerikaias hatásvadászat, és minden függönylebbentés előtt mintha mondaná is a szerző ilyen igazi smug-face-szel hogy tádámm! Lessetek, essen le az állatok, és úú-ú-zva és áááá-zva csússzatok térden nagyságom előtt. már elnézést a képszerűségért, de kezdem a szerzőt pont ugyanannyira utálni, mint a sarkos és érdektelen karaktereit. Senkinek a semmijével nem tudok azonosulni ebben a könyvben, és egy kevésbé cizelláltabb szidás érik posztban néhány napon belül. Csak még végig kell szenvednek :D

PuPilla írta...

Ja igen, nekem is hiteltelen... hogy lehetnek ezek ketten házasok? mert a "kapcsolódási pont" tényleg zéró, és mintha arra se lehetne fogni, hogy hát elmúlt a szerelem, de szerintem az se volt... megjátszás és játzsmák, és mit akartak tulajdonképpen az élettől? Két ilyen semmirekellő önsajnáló szarkupac... hát mit ne mondjak, jól kiegészítik egymást - remélem mindkettő meghal a végére.

Tara Nima írta...

egyszer biztosan meghal mindkettő. :D
van egy rakat házasság körülöttem (is), ahol pont ugyanennyi kapcsolódási pont van, mint Amyéknél. kábé nulla. a végére a könyvben kapcsolódni fognak, az életben általában sosem.

PuPilla írta...

Kösz :D kitérek a hitemből ha... na, de ez már csak holnap derül ki szerintem, a legvége - számomra.
Ó, tudom én, hogy sok az ilyen házasság és párkapcsolat, de akkor is állandóan elkeserít és elképeszt...

Ilweran írta...

Épp Alexandra könyvmaraton van, nem ruházunk be felesben egy Sötét helyekre? Aztán megosztjuk a felügyeleti jogát :)))
Ja, így már értem a popcornkönyvet és igazad van.

Ilweran írta...

@Milabell: bizonyos esetekben igazi áldás, ha el tudod felejteni egy könyv cselekményét :) ;)
Érdekes, amit az adaptációkról írsz, bennem is van egyfajta gát, azt hiszem, belénk nevelték. Hülyeség pedig, le kéne szokni róla. A Csillagainkban a hibát én pl soha nem fogom elolvasni, csomó személyes okból idegenkedem tőle, de lehet a filmet egyszer megnézem, annyira dicsérik a főszereplő lányka alakítását :)

@Nima: látod, lehet nekem ez a végletekig kiélezettség tette be végképp a kaput - annyira sarkítottak, és a kapcsolatuk elbaszódása is annyira sarkított, annyira hiteltelen, hogy egyszerűen taszít. Nem érzem azt,hogy lenne kapcsolódási pontom a könyvvel - azt hiszem, nálam ez alapfeltétel bármilyen műfajban :)

@Pupilla: óh, köszi! Rettentően várom a posztod én is :) igen, kicsit olyan, mint amikor a horrorfilmben a jellegzetes zenétől mindenki előre összefossa magát, még mielőtt bármi történne - aztán csak pislog, hogy "ezért volt a felhajtás"... Tudod, hogy én aztán nem vagyok Picoult-rajongó, de ehhez képest ő színvonal ;) meg aztán, ő is tankönyvi módon összerakott cuccokat ír, de azokban legalább van valami emberi, ami megérint...

PuPilla írta...

hát hosszú sípszavak!!! most fejeztem be, és ki vagyok akadva... nem kell sokat várni a posztra :S
Pont ez az érzésem lett a végére... mézesmadzagot húztak előttem, és aztán... ezért volt? Ezért van a felhajtás? Ez lenne az évtized pszichothrillere?

SPOILER!!!!! pszichothriller ami rózsaszín felhőben ér véget és happy family van, meg szaporodó pszichopaták? hát a fejem a falba verem. Ezeregy morbid és kegyetlen véget képzeltem el neki a rómeó és júliától kezdve odáig, hogy a csajt csak valahogy meg kell bénítani és bedugni egy otthoba, csak pénz kérdés innentől kezdve és megvan a nyugalma nicknek... aaa. Semmi. Zéró. Nada. Egyedül akkor volt jó az egész, amikor kiderült, hogy talán Desi Amynél is pszichopatább :D SPOILER VÉGE.

Ilweran írta...

:D nagyon röhögök, bocs... szeretem amikor ti is így kiborultok.

SPOILER!!!
Desi lett volna az a másik pszichopata, akit Amy megérdemelt volna :) tökéletesen kiegészítették egymást. Amúgy annyiban értem pl Nima vég-értelmezését (már ha jól értem, hogy ő hogy érti, na...) hogy Amy és Nick valóban képesek a legtöbbet kihozni egymásból - csak ez sajna a legtöbb rossz. Tudod, olyan ez mint a Potterben a "borzalmas, rémes, de nagy tetteket vitt véghez" - égetnivaló idióta seggfej mindkettő, de képesek olyan pszichopata-magasságokba (normális ember szemszögéből olyan mélységekbe) inspirálni egymást, mint tán senki. Szóval kihozzák egymásból a legtöbbet, ami a legrosszabb. A kegyetlen benne, hogy Nick ugye deklaráltan a gyerek miatt marad, hogy ne legyen olyan, mint az apja, aki elhagyta őt - de pont ez a legszemetebb húzás, mert ezek ketten nem nevelhetnek mást, csak egy kis pszichopatát.

Na, várom a posztod :)))

PuPilla írta...

:D hát de tényleg kiakasztó!

SPOILER! Igen, egy beteg se veled - se nélküled kapcsolat, és adta volna magát hogy a megoldás csakis a haláluk lehet - nem? Erre együtt élnek tovább, hát az agyam eldobom, és persze hogy így rosszabb a gyereknek is. Ennél még az is jobb lett volna, hogyha most hogy megvan a terhes feleség-helyzet megint, Nick ezúttal tényleg eltünteti leúsztatja a folyón stb, pont ahogy az elején sejteni lehetett, és aztán időspirálszerűen jön a nyomozás újra, ő tette, ááá, nem lehet, hogy most tényleg? és aztán a végjelenetben Nick püföli a gumiszoba falát szörnyű üvöltések közepette, és nem tudnád eldönteni, bajon az egész fantázia volt, vagy csak a vége?... Szóval ezer és egy sokkal jobb történet lehetett volna ebből.

Amadea írta...

Nincs az az isten, hogy pénzt adjak ki rá.:D De kétségkívül meghitt jelenet lenne, ahogy felváltva taposnánk.

Tara Nima írta...

"ezek ketten nem nevelhetnek mást, csak egy kis pszichopatát."

függetlenül attól, hogy ugye én szeretem a könyvet, pont ugyanezt a végkövetkeztetést vontam le, amikor letettem. :D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...