Hullámvasút?

Sokat gondolkodtam a napokban a legújabb Témázós poszton – márpedig ha én sokat töprengek ezeken a csacsogós posztokon, az mindig rossz jel, ezért már épp írni akartam a szervezői feladatokat lelkesen ellátó PuPilla kollégának, hogy ezt inkább én mégse, mert nincs ihlet, kötelező jelleggel meg utálok csacsogni, amikor bevillant, hogy mekkora hülyeség már ez a kötelező jelleg… Ami végülis épp (majdnem) témába vág :)

Ami valami olyasmi lenne egyébiránt, hogy „Az olvasás mint hullámvasút – mitől unjuk meg a könyveket?”

De tényleg, mitől? Fogalmam sincs. És annyira nagyon nem is érdekel (jó, tudom, azt mondtam az elején, hogy ez egy bitang jó téma, most meg mégse érdekel, kiszámíthatatlan nőszemély vagyok, sorry…). Az sokkal érdekesebb hogy miért érezzük akkora problémának, ha megunjuk a könyveket? Legyen az akár egy bizonyos könyv (mert nem tetszik, unalmas, épp nem köt le, épp szívesebben olvasnánk valami egészen más műfajt…) vagy az olvasás maga (mert épp szívesebben csinálnánk valami teljesen mást…). A napokban egy ismerős a facebookon szomorú emotikonok kíséretében kiposztolta hogy idén még csak x könyvet olvasott el – amit aztán jó kis polémia követett, hogy mennyit kéne, mennyi a normális adott körülmények közt (munka, család, kiskutya, akármi…), mennyi az a mennyiség ami már elkeseredésre ad okot. WTF???

Komolyan mondom, művészet hogy mi, emberek micsoda tehetséggel vagyunk képesek megnehezíteni a saját életünket (én is, de még mennyire, simán doktorálhatnék a témából) – mintha nem lenne elég aggódnivalónk úgy egyébként. (Olvasási válság há’ bazmeg – a válság erőst máshol kezdődik, nem a könyveknél…) Persze lehet hogy akad, akinek nincs – oké, ők csak problémázzanak a könyvek vagy az utazások vagy a képkeretek/körömlakkok/tűsarkúk miatt. De most tényleg?! Hahó! Nem teljesen és tökéletesen mindegy hogy mennyit, mikor, milyen ütemben és miért? Ez egy hobbi (szenvedély, mánia, kedvenc időtöltés, nevezheted akárhogy) nem pedig munka. Ha nincs kedvem megcsinálni a munkámat az baj, mert nincs választásom, kurvára muszáj. Ha nincs kedvem olvasni, akkor nem olvasok, kész. Senki nem kéri számon. Senki nem néz rám ferdén, ha nincs „kész” időben. Senkit nem érdekel, ha egyáltalán nem olvasom el az adott könyvet.

Nem kezdek most mélyenszántó kiselőadásba arról, mennyire károsak ebből a szempontból (is) a közösségi oldalak, mert én is használom őket bizonyos dolgokra, kedvelem őket bizonyos keretek közt – de tény, amióta van facebook, meg moly, meg goodreads, azóta fokozottan nő a megfelelési kényszer az olvasókban is. Mert x meg y látja hogy mennyit olvastam idén, ebben a hónapban, ebben az évben. Mert mindenki látja, hogy már egy hónapja bejelöltem a könyvet olvasásra és még mindig nem fejeztem be. Mert együtt kezdtük, és ő már kiolvasta, sőt, már posztolt is róla, én meg csak tologatom… Na és??? Persze megérnek egy külön misét a bloggerek is :) Bloggerként időről időre mindenkit elkap a gépszíj, hogy kell poszt x időnként. Kell is, mert a neten ami nem frissül, az mintha nem is lenne, de egészen addig, amíg nem fűz anyagi érdek a blog pörgéséhez, kvázi tök mindegy. Ha eltűnök egy-két hétre, pár rajongón kívül senkinek nem tűnik fel, csak az önérzetemnek, mert hátrébb sorol a keresőmotor. Világvége 2.0

Szóval kedveskéim, légyszi-légyszi, ne kovácsoljatok magatoknak csinos, cirádás, trendi ketrecet a legkedvesebb hobbitokból! F.E.L.E.S.L.E.G.E.S.

De hogy visszatérjek picit az eredeti témához is :) Miért ununk rá adott könyvre? Nem tudom. Ez aztán mindennél kiszámíthatatlanabb – és azt hiszem, az a jó, ha kiszámíthatatlan. Mert addig érhet meglepetés. Ha pontosan tudom, hogy mi az, amire soha nem fogok ráunni, és nem is veszek kézbe mást, onnantól erősen leredukálódik az engem érő ingerek száma. Inkább unjam meg néha az olvasmányom, legfeljebb félredobom (na jó, nem, mert én nem hagyok félbe) és olvasok mást. Vagy nem olvasok. Mert van, hogy az, hogy mindenbe beleunok, épp azt jelzi, hogy valami mást kéne csinálni. Zenét hallgatni, virágot ültetni, ülni az erkélyen/teraszon/kertben és nézni a felettem száguldozó felhőket (vagy csak megpróbálni túlélni a szél okozta fejfájást), palacsintát sütni vagy körmöt lakkozni. Legfeljebb siránkozhatunk kicsit a következő év végi összegzésben is, amiért megint kevesebbet olvastunk, mint tavaly.

(Zárójeles megjegyzés a végére, mielőtt valaki bekommenteli, hogy „de mi van ha reci, és azt muszáj végigolvasni”… Tudjátok, mi a legeslegrosszabb, ami történhet veletek, ha nem olvastok végig egy recikönyvet? Az, hogy nem kaptok másikat az adott kiadótól [bár ez se jellemző…]. Azért lássuk be, ez sem a világvége… Tessék már a helyükön kezelni a dolgokat!)

És most elmegyek palacsintát tölteni…


Többiek a hullámvasút témájában:
PuPilla
Miamona
Nima
Zakkant
Bea