Kétszemélyes előadás,
kamaradráma. Azaz valami első pillanattól azonnal tisztán beszélő, mégis
ellentmondásos helyzet a színpadon, ami másfél óra alatt teljesen kifordul
magából.
„Szexuális zaklatással vádolja
tanárát egy tanítványa David Mamet kortárs drámájában. Az
áramütésszerű történet a kiváló egyetemi professzor és fiatal tanítványának
párharca, áthidalhatatlan származási különbségek háborúja. A szakmai
mérföldkőhöz érkező tanár, a nemek közt épp újraíródó szabályrendszerhez
kénytelen alkalmazkodni, vagy elveszíteni mindent, amiért eddig dolgozott...”
pontozza a Centrál felületén az előadást a kísérőszöveg. Valami félelmetes,
ahogy az összefoglaló ismeretében is nem ezt látod, azonnal nem. Hanem két
embert, amint egyszerűen képtelenek megszólítani egymást.
Kétszemélyes előadás, Szabó
Kimmel Tamás és Hermányi Mariann tolmácsolásában. Hibátlanul azonosulnak.
Hibátlanul vezetnek meg, végig a másfél óra alatt – a jól megalkotott
díszletben, ami két perc alatt validálódik; a „még a szagát is” megidéző egyetemi
tanári irodában. Az (előzetes ismeretében is) bármilyen előzetes várakozást
kegyetlen pontossággal felülíró játék a két ember között egymással folyik, „még
a szagát is” megidéző módon. Nyilván nekünk játszanak, de ebben irgalmatlan
tisztelet van a darab, a benne elénk kerülő túlságosan is emberi, a kinek-kinek
sajátjává lényegülő szerep iránt, a pontosságban egymás iránt. A pontosságban,
ami pont erről szól: hátsó szándékok pontatlanító kegyetlenségeiről,
prekoncepciókról, dédelgetett önképről és kulturális beágyazódásokról egyfelől,
másfelől az áldozat-szerepről, a hátrányos helyzet teremte hideg erőszakról, az
igazad tudatában nem válogató eszközhasználatról.
John és Carol. Megteszik veled,
hogy másfél óra után úgy állj fel a székből, elbizonytalanítva, az
állásfoglalás kényszerével (és lehetetlenségével) terhesen, hogy tényleg a
saját tükrödbe nézhess. Ha állást foglalsz, azzal saját magadról állítasz ki
bizonyítványt. Mert a játszók tényleg kőpontosan rakják eléd a dilemmát –
akármelyik szereplő léthelyzetével azonosulnál is eredetileg. Elérik, hogy
tényleg lehetetlen legyen sérülés nélkül oldalt választani. Elérik, hogy tényleg
a kommunikáció csődje kerüljön elénk, ahol a mélyről jött, túlságosan érzékeny,
betokosodott sértettség, és a magáról nyájas mód előnyös önképet dédelgető
érzéketlenség az összes kísérlet után is képtelen megszólítani egymást. Durván
kinyitva ezt a személyes hitellel elénk rakott, ijesztően pontos képet: elénk
kerül az összes Weimar, és a látszatvilágait felszakító (kommunisztikus avagy
fasisztoid) „forradalmak” összes ellentmondása. A „mit kellett volna másképp
csinálni” dilemmája. Fontos volna tudnunk – mert a saját világunkban is, számos
hétköznapinak tekintett helyzetben ott imbolygunk a tehetetlenségérzetből
születő erőszak szélén. Nézzétek meg ezt az előadást.
