Neil Gaiman: Amerikai istenek (10. évfordulós bővített kiadás)

Az ember agyagból gyúrjon istent
Aki teremtsen néki világot
Hol hajthat magának papírhajót
Amin önnön özönvizét körülússza
Keressen folyton partokat
Hogy folyvást száradozzon
Keressen folyton partokat
Míg el nem mossa egy végső áradat

                                    

(Sebestyén Márta – Muzsikás: Teremtés)

Jó pár éve már, hogy először zavarba hozott ez a könyv. A szerzője így jellemzi, a ráébredés, az első vízió élményének felidézésekor: „Tudtam, hogy a könyvem thriller lesz, klasszikus krimi, szerelmes történet és utazóregény. Az emigráns életérzésről fog szólni, és arról, amiben az Amerikába érkezett jövevények hittek… Mítoszokról akartam írni. Amerikáról mint mitikus helyről.” Nos, thriller lett és klasszikus krimi, morbid love story és pikareszk, de nekem leginkább a világ mítoszi nézetének legtisztább felismerése egy kalandos történeten át. Ezért hozott zavarba: a mitológiai „fantasztikumba” csomagolt történtek amerikai hétköznapisága mögött lüktető távlatok szövegben remekül tálalt tágas érzetét, határtalanul továbbgondolható préri-levegőjét belélegezve sokkal fajsúlyosabbnak tűnt a könyv, mint amennyit első pillantásra elbírnának a benne elmesélt kalandok. Jó pár éve már, hogy zavarba hozott, úgyhogy kedves olvasó, nézd el nekem, de úgy írok róla, mintha te is olvastad volna.

Jóízű író-trükk ez: szokvány-mesék a fajsúlyos keretben – és Neil Gaiman élt már vele az Amerikai isteneket megelőzően is; a legendás Sandman képregény több füzeten át összefüggő, kevésbé epizodikus részeiben. Annak a történetnek még feltűnőbben eleme volt a „határtalan továbbgondolhatóság”. Sőt, ahogy írtam egy helyütt: meggyőződésem, hogy maga a mítoszi koncepció, s így a cselekmény sem állt nyitva a megírás folyamán - az összefüggések teljes hálózatával - a szerző előtt. Mintha Gaiman írás közben bízna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített pókhálószálakon mozog; azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartja azokat az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Mégpedig nem is egy konkrét mítoszét; a Sandman és az Amerikai istenek egyaránt multikulturális képződmény, hiszen szerzője gátlástalanul vonja a maga összképébe a kulturális emlékezet számtalan elemét. A szerző meg sem kísérel kohéziót teremteni az egymást kizáró elemekkel sűrűn teli pakolt szöveg-birodalmaiban – egyszerűen tudomásul veszi, hogy a különböző kultúrákban megszemélyesült hitek, lelki erők, természeti jelenségek egymást nem kizárva, egymás mellett léteznek – hiszen amíg valaki ebben a percben Sivához fohászkodik, s ugyanekkor máshol valaki más Krisztushoz, addig a világban, a valóságban is így van.

A Történet szerint Árnyék, a gyökértelen, frissen szabadult, feleségét gyászoló elítélt egy különös öregember szolgálatába szegődik, akiről csakhamar kiderül: több mint emberi. Az elegáns öreg Szerdaként mutatkozik be, nem is titkolva, ez csak Árnyékkal való találkozása napjának apropóján felvett álnév. Fokozatosan kiderül, Odin ő, Bur fia, Asgard ura, akit egykori hívei hoztak Amerikába a fejükben, áldoztak neki – aztán elfelejtették. A valóságunk peremvidékén létezik és jobbára szélhámosságokból tartja fenn magát. A csóróvilág peremén, akárcsak a többi egykor-tisztelt, mára kultúrhistóriává kopott istenség. Csakhogy az őket alkotó emberi képzelet nem szűnik alkotni képzeteit – s az újak, a sok áldozattal hizlalt technológiáink, vegyszereink, teremtő gondolataink „megszemélyesülései” nem szívelik a régi világ ódon isteneit. Odin a tekintélyét latba vetve csatába hívja hát a múlt idők hatalmait, az újak ellen.

Persze többedszer olvasva már nyilvánvaló, hogy Szerda minden fontos információt megad az istenek modern kori Ragnarökjének valódi természetéről. Mindent elfecseg Árnyéknak. Hibátlanul alapozott írói fogás: hősünk félisteni állapotából következik, hogy Szerdának a fiából és eszközéből, véréből és felajánlott áldozatából összegyúrt „kényszer-alkalmazottjához” nem is lehet tiszta viszonya. Kérkedés, gúny, közlés- és tanításvágy keveredik példaszerűen a karácsonyi éttermi vacsora szcénájában, ahol a vénséges isten feltárja fiának a kétemberes trükkök természetét. Látszatra a jelenet hangulatfestés és fék - pedig kulcsmomentum, hiszen e nélkül Árnyék nem értené, ami vele történik – és persze mi, olvasók se értenénk.

De térjünk vissza a régi és új istenekhez. Számomra az Amerikai istenek írójának legjátékosabb „igen fontos” felismerése, hogy az emberi képzetek ma is isteneket gyártanak. A plázák, a média, az internet, a drogok, a sztrádák és autók isteneit, s a modern világban fetisizálódó új isteneink is alapvetően mítoszi logika mentén keletkeznek és működnek bennünk. Egyszer kifejtettem már, mit értek mítoszi logika alatt. A mítosz istenei áldozatot követelnek, „közömbösségük” vagy „gonoszságuk”, amivel Gaiman is operál, alapvetően csak a mi tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében e gonoszság végtelen természetességgel „van”. Ahogy írtam: táplálkozni ugye nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a leggonoszabb, szörnyeteg Istenek. Az emberi lélek mint táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya. S az „új istenekre” ez ugyanúgy igaz, időt például eleget áldozunk nekik – olykor az egészségünket is, gátlástalanul a nehezen szerzett javakat, s nem egyszer (nekik is) egymást.

Hogyan is működik ez a mítoszi logika? Az áldozat megistenülése: Hinzelmann „keletkezése” például. A holdtalan éjszaka sötétjének, a dermesztően süvöltő szélnek, a sívó szárazságot égető napnak, vagy akár a mindent elsodró ömlő vizeknek – voltaképp bármilyen jelenségben a megnevezetlen félelemnek – odaadok valami szívemnek fontosat, hogy ne bántson. Mint a maffiózónak a védelmi pénzt – odaadok bármit. Akár egy gyermeket. Archaikus korok elsőszülöttjeit önként adták a halálnak – a nemzetség fennmaradásának zálogaként. Kronosz és Gaia, az ősi istenek és titánok korában hússal és vérrel áldoztak, a törzsi istenek az egy-egy személy húsát és vérét kapták a törzstől ételül. Hallatlanul fontos változás amikor az összefüggő mitológiák, az „istenek kertje” korában elég volt a személy helyett az áldozati állat vére, a növény füstje. Ez a kereszténységben az „Izsák helyett a bárányt” pillanata. A fizikai való helyett az isten egyre inkább a képzetet kapta. Az emberek egyre inkább hittel, vággyal, képzelettel áldoznak – s mert a „fejünkben lévő dolgok” magunkra idézett ereje hatalmas: a mai napig harcolnak akár, és meghalnak a hitért, a vágyakért, képzelt dolgokért az áldozók. Ahogy Nancy úr - a kópé Anansi - fogalmaz: az emberek kizárólag kitalált dolgokért háborúznak.

Először furcsálltam, hogy Jézus kimaradt; pro és kontra is elég alkalmat adott volna Amerika kócos szelleme, hogy a történetbe lépjen – mint ahogy ez a jubileumi kiadás az (egyik) utószavában tartalmaz is egy kihagyott jelenetet vele. Viszonylag hamar leesett, s e jelenet csak megerősítette, valójában miért nincs e könyvben keresnivalója. Jézus áldozata és „istenülése” más minőség. A miértünk való önkéntes áldozaté, a fordítotté, amikor az isteni áldozza fel magát a halandókért. Amely emlékeztetőül kenyeret etet és bort itat, azt üzenve: szenteljétek nekem a leghétköznapibb gesztusokat, az evést, az ivást. Levezethető a mítoszi „áldozásból”, de valójában minden aspektusában tagadja a mítoszét – sokszor gondolom úgy, hogy ez lehetett a kereszténység gyengéd ereje, s terjedésének oka is az üldöztetés korai századaiban. Mert azt mondja: többre nincs szükség. Nem kell semmi neked fontosat áldozatul vetni a gonosznak. „Csak” el kell fordulni tőle.

A félistenfi, ez az északra, a germán-kelta mitológiába hangolt „Thézeusz” kilencnapos vigíliája a halott istenapáért valójában felszabadulás-történet a mítoszi kényszer alól. A magunk teremtette képzetek alól. Hiszen az „apáikat legyőző istenek” akaratát töri meg a félisteni fiú-akarat – még akkor is, ha valójában csak egy szélhámosságot akartak az apák. Szerintem ez a felszabadulás a legcsábítóbb (szinte tudati küszöb alatt lüktető) üzenet, a könyv népszerűségének egyik legfőbb oka: hogy szabadítsuk fel magunkat a mítosz bennünk lüktető, archaikus kényszerei, és a modern képzetek: a pénz, a média, az információrobbanás duzzasztotta hálók hatalma alól. Árnyék története a szuverenitás himnusza – valóban Thézeusz történetével rokon. S hogy mennyire mélyen belénk kódolt „áldozásokat” kellene leküzdeni – nézzük a tévét egymás helyett, kék derengésébe vonva a más történetét a magunk élése helyett, órákat ülünk az internet előtt, az információ gazdag és ijesztő áramában… épp ma gondolkodtunk el a párommal, hogy is telt egy esténk a blogolás, a dvd, a videózás előtt; voltak a közös, nagy olvasások és… alig is emlékszünk már, hogy s mint, s főleg kinek „áldoztunk” akkoriban.

Pedig el kell utasítani Hinzelmann útját. Képletesen szólva senki ne áldozzon szüzeket a sárkánynak, hogy lángjával ne égesse fel a várost. A közösség bűneit ne vétesse fel a bűnbakkal kényszerek által maga a közösség. Ne gyártson „kiválasztottat”. Ha valaki önként áldozatot vállal, szentelt gesztust tesz. Ha a közösség kényszeríti az áldozatot valakire, elátkozott üzletet köt – s ez az átok előbb-utóbb visszahull a közösség egészére. Ez a mítoszi logika (illetve amennyit én látok belőle).

Érdekes dolog ez a „feljavított” jubileumi kiadás. Mert apró momentumok tömegéből áll össze a szövegi többlet. Egy példa: amikor Whiskey Jacknál vendégeskednek, Árnyék és Szerda, a házigazdát a szikárabb szöveg így jellemzi: „Hangja rekedt volt a füsttől, meg a cigarettától.” – a jubileumi kiadás így: „Hangja rekedt volt a cigarettától, ami tökéletesen illett a füsttel megült szűk lakókocsi hangulatához”. Sok kicsi sokra megy – a párbeszédekbe illesztett fél mondatok, a terjengősebbre hagyott Ibis-féle mesék, néhány átfogalmazott mondat adja ki a tizenkétezer többlet-szót. Új történeteket, betét-meséket nem érdemes keresni – de egy biztos, a jelenlegi forma sokkal inkább megidézi a Gaiman által is idézett mondást, miszerint a regény „terjedelmes próza, amiben akad egy csomó hiba”. Engem nem zavart – szeretek e történetben lakni, voltaképp hálás vagyok érte, amiért hosszabb időre rendezkedhettem be a szerzői fantázia Amerikájában.

Amióta csak olvastam ezt a könyvet, azóta várom, hogy Neil Gaiman írjon valamilyen hasonlóan sokrétű, elragadó mesét – a jóval egyszerűbb stílusjátékok, irodalmi epizódok helyett. Egy könyvet, amit jó érzés kézbe venni. Amiben az azonosulásra csábító szereplők többre értékelik a lepukkant út menti látványosságokat, mint egy plázát. Egy könyvet, amely minden műfajisága ellenére nem hajlandó klisékben beszélni, ahogy például a körülöttünk fortyogó közbeszéd. Egy könyvet, ahol legalább ennyire fontos dolgok lüktetnek a szöveg alatt-mögött-fölött. Holott boldog lehetnék, hogy legalább ezt megírta, és voltam olyan szerencsés, hogy olvastam. 

Kiadó: Agave

Fordította: Juhász Viktor

képek innen: http://www.superpunch.net/2011/10/art-inspired-by-neil-gaimans-american.html