Margaret Atwood: Az ehető nő

Kereken tíz éve olvastam először Margaret Atwood első regényéről, Az ehető nőről Entropic kolléga igen alapos elemzésében – egészen pontosan azóta dédelgettem magamban, mint egyikét a „legjobban várt, de úgysem jelenik meg soha magyarul” olvasmányoknak (szorosan a Sandman sorozat és a Középfölde históriája mellé - hálistennek azóta utóbbi kettő is kerekedik...). Amikor az utóbbi néhány évben fellendült az Atwood-életmű kiadása (köszi, Hollywood), minden beharangozó előtt annak szurkoltam, hogy most már tényleg, ugye most már tényleg Az ehető nő jön? És bár nagyon örültem A vak bérgyilkos újrakiadásnak (ami egyébként szerintem Atwood legjobbja), még jobban annak, hogy végre teljessé vált a MaddAddam-trilógia, izgatottan vártam A Szolgálólány meséje folytatását, de mégis mindig ott volt a kisördög – miért nem Az ehető nő?! Szóval amikor tavasszal végre megjelent, túlzás nélkül madarat lehetett volna fogatni velem.

Persze ilyenkor a legnagyobb a csalódás veszélye, és egyébként is ez a tavasz nem az a tavasz volt, engem meg rendesen berántott a járvány s minden egyéb okozta szorongással elegy olvasási válság; és bár az első oldaltól az utolsóig imádtam a regényt, valahogy úgy éreztem, elment mellettem. Elgondolkodtam, hogy túl nagyok voltak a várakozásaim, netán a későbbi Atwood-művek nyomják rá bélyegüket a befogadásra, esetleg a regény veszített erejéből a megjelenése eltelt ötven évben? Csudát! Pár hét pihentetés után újraolvastam (nem is emlékszem mikor csináltam utoljára ilyet) és ezernyi réteg tárult fel előttem, miközben csak úgy faltam a lapokat. Érdekes elegye ez az „első regény” (valójában elsőként megjelent regény, ám szerzője nem ezt tartja első regényének) a prefeminista eszméknek, az identitáskeresésnek, a fogyasztói társadalom kritikájának, a női szereplehetőségek vizsgálatának, a konvenciókkal szembeni lázadás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek. A tekintetben tipikus első regény, hogy szerzője mindent bele akart írni Marian útkeresésébe és magándrámájába – szerencsére azonban Atwood már huszonévesen is volt annyira profi, hogy cseppet sem érezzük zsúfoltnak, sokkal inkább értelmezési lehetőségek kimeríthetetlen tárházát láthatjuk benne és egy félelmetesen összetett és gazdag életmű ígéretét.

Marian McAlpin teljesen átlagos fiatal nő a hatvanas évek Torontójában. Főiskola diplomával a zsebében egy közvéleménykutatónál tölt be valami tipikusan főiskolai diplomával rendelkező hajadonoknak való állást – felelőssége semmi, kilátása az előrelépésre gyakorlatilag nulla, érdeklődése a munkája iránt szintén. Hogy dolgozzon, az ő társadalmi helyzetében úgyis csak egy átmeneti állapot – néhány év a főiskola után, a házasság előtt. Egy tisztes albérletben él barátnőjével, a nála jóval kikapósabb, modernebb, szabadabb Ainsley-vel, és már jó pár hónapja együtt jár az ígéretes ügyvédjelölt Peterrel. Marian sodródik: fogalma sincs, mit akar az élettől, fogalma sincs, akar-e egyáltalán valamit, jobbára csak megy az előre kikövezett úton, igazodik az elvárásokhoz, megoldja, amit meg kell, nyugodt marad, ha mindenki feszült, gondoskodik, ha gondoskodni kell, falaz a lakótársának a házinéni előtt, megvigasztalja a barátját, amikor neki sírja el, hogy immáron minden barátja megnősült és egyedül ő maradt agglegény.

Aztán váratlanul Peter megkéri a kezét. Persze nem kéne ez váratlanul érjen bárkit, hisz két átlagos, az elvárásokhoz és a társadalom játékszabályaihoz maradéktalanul alkalmazkodó huszonéves kapcsolata természetszerűen vezet ide. Marian először meglepődik, aztán oly természetesen oldódik fel az új szerepben, ahogy az összes eddigiben: teljes lelki nyugalommal engedi át Peternek az irányítást mindenben, legyen az az esküvő időpontja vagy hogy mit rendeljenek az étteremben; fogadja kolléganői (az „irodaszüzek”) leplezetlen féltékenységét; tűri lakótársa leplezett megvetését; zárja rá az ajtót az egyéb szereplehetőségekkel kapcsolatos korábbi gondolataira. Csodálatos, hogy Marian minden körülmények között milyen higgadt tud maradni – mondja egyszer egy kolléganője, és valóban: Marian még az esküvője gondolatára is csodásan higgadt tud maradni. Mintha csak arról lenne szó, melyik blúzt veszi fel másnap. Olyan szenvtelenül, távolságtartóan, szinte kívülről nézve önmagát hajtja igába fejét, mint a bekötött szemmel vágóhídra vezetett állat. Marian szinte nincs is. Feloldódik a rá aggatott szerepekben.

Ám Marian mégis van, és erre saját teste ébreszti rá. Nem sokkal az esküvő bejelentése után egyszer csak e test elkezd elutasítani bizonyos ételeket. Először csak a nagyon nyilvánvalóan élőlényre emlékezetetőeket – hús, tojás, sajt, tej, zöldségek egymás után kerülnek tiltólistára, míg végül már a látszólag teljesen ártalmatlan, mesterséges anyagoktól hemzsegő rizspuding is ezernyi kis tekergőző féreg képzetét kelti benne. Marian tudatalattija minden tudatos izmust megszégyenítő lázadásba kezd az ellen, hogy hordozóját felfalják. A szimbólum egyszerűségében zseniális és nem véletlen, hogy ennyi idővel megírása után is így hat: Marian korában és társadalmi helyzetében a férjhez menetel az esetek nagy többségében együtt járt a saját egyéniség feloldódásával, a karrier, személyes célok, érdeklődés elutasításával, a Mrs. Valakivé válással.  A férj felfal, magáévá tesz, elvesz nevet, célokat, választásokat, mindent, ami saját volt. A lázadás önkéntelen és testi – épp ezzel emelve el a regényt a korabeli feminista próza fősodrától. Mariannek esze ágában nincs lázadni. Valószínűleg meg sem járja az agyát semmiféle nőiségről szóló eszme. Sokáig maga sem tudja, mit utasít el.

Hogy ráébred, az egyrészt egy furcsa egyetemistával folytatott egészségtelen, mégis személyiségfejlesztő kapcsolatának, másrészt annak köszönhető, hogy barátai által rázuhan a különböző szereplehetőségek megannyi csapdája. Látja a harcos feminista Ainsley önmagával való meghasonulását, aki, azok után, hogy elhatározza, apa nélkül vállal gyereket és ehhez gátlástalanul kihasználja Marian egy barátját, hirtelen álláspontot vált és mániásan apát akar leendő gyermekének. Látja ahogy az éteri Clara és szórakozott professzor férje életét maga alá gyűri a három év alatt érkező három gyerek. Látja, hogy viselkedik Peter a hozzájuk hasonló tisztes, jellegtelen pároknak rendezett tisztes, jellegtelen partikon. És egyre jobban körvonalazódik, milyen életet nem akar élni. Ahogy egyre több szereplehetőséget húz ki a listáról, úgy kerül fel egyre több étel a tiltólistára és egyre nyilvánvalóbbá válik: Marian csak akkor nem emészti fel önmagát, ha végre megtalálja a saját útját. Ám Atwood nem egy önsegítő könyvet írt…

Marian nem talál rá saját személyisége forradalmi kiteljesedésére. Az élhetetlen egyetemistával (a papírbányák örökös rabszolgájával) folytatott egyoldalú viszony nyilvánvalóan tévút – az egyetlen út az, ha végre rájön: nem valaki más oldalán, nem valaki más szabályaihoz vagy szabálytalanságához igazodva kell megtalálnia önmagát. Az önállósodás Marian esetében nem csillogó és nem harsány. Amikor az egyébként rendezett, lelkiismeretes, tiszta Marian kivakarja a közös lakást az Ainsley hanyagsága nyomán elhatalmasodott koszhalmokból (melyekhez ő is hozzájárult, noha undorodott tőle, mert Ainsley-hez is alkalmazkodni akart), az gyönyörű szimbóluma a saját magáról alkotott kép „kitisztulásának”.

Jelképekkel és szimbólumokkal egyébként tele van a regény: hogy minden étel hordoz valamilyen többletjelentést, az természetes; de a Peter kezében fegyverként elsülő fényképezőgép is „ellopja” Marian identitását; a fodrászszalon hajszárítóburái alatt sorakozó hölgyek futószalagon összeszerelt kellékfeleségek benyomását keltik; a közvéleménykutatónál dolgozó és a buszból reklámokat vizslató Marian örökös elmélkedése a fogyasztói kultúra elhatalmasodásáról és a bevásárlóközpontok manipulációiról folyvást visszautalnak az ő „elfogyasztására”. Marian egyszerre (túl)fogyasztó és fogyasztható árucikk. Ahogy a regényvégi szimbolikus gesztus is azt mutatja: fogyassz vagy téged fogyasztanak el. Pozitívabbra hangolva: el kell fogadnunk (meg kell emésztenünk) saját magunkat, csak akkor várhatjuk el, hogy mások is elfogadjanak minket önálló személyiségként. A „kannibalizmus” elől egyfajta groteszk önkannibalizmusba menekülés – önjelölt lélekbúvároknak aranybánya ez a regény. Persze, ahogy a gyakorlatias Marian a végén mondja: ez csak egy sütemény. A Marian alakú torta, melynek elfogyasztása elől az egykori vőlegény fejvesztve elmenekül, nem több, mint egy kis liszt, cukor, tojás és ételfesték elegye. Önkéntelen, avagy tudatos lázadás, egy sehova sem vezető gesztus, a nőiség elutasítása, egy lépés a gyógyulás felé vagy fricska az olvasónak? Ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes