2009. január 22., csütörtök

Neil Gaiman: Tükör és füst

Neil Gaiman könyveiről e blogon több alkalommal volt már szó. A magam részéről nagyon szeretem őket, és mindig igen kíváncsian nyúlok az írásaihoz, pont azért, mert soha nem azt kapom, amit várok. Nagy örömömre Timi megajándékozott a Tükör és füst novelláskötetével, amit aztán igen hamar átlapoztam. Mégis, hónapok teltek el, míg eljutottam odáig, hogy írni akarjak róla.

Most először szembesültem ugyanis a ténnyel, hogy bizony az élvezet rovására mehet, hogy Gaiman BBC sorozatot, filmet, és főleg képregényt egyaránt csinál. Megértem, hogy az írói „megélhetési bűnözés” korunkban teljesen normális jelenség – jó pár író adja ki különböző formátumokban a műveit, és most nemcsak a kényszeres megfilmesítésekre gondolok. Mondhatnánk, semmi baj sincs azzal, ha valaki többfelé dolgozik egyszerre, de Gaiman nem egy története ugyanúgy megjelent novellaként, mint képregény és/vagy rádiójáték formájában is. A különböző formáknak nyilván hordozniuk kell valamiféle „többletet”, ami megszületésüket indokolja, de az sem árt, ha az adaptáció nem „homályosítja el” az eredetit.

Mégis, a „többször lehúzott rókabőr” érzete fogott el nem egyszer azoknál a novelláknál, amiket volt szerencsém képregényként is olvasni. S van ahol a képregényes forma egyértelműen erősebb. A Baglyoknak leánya, az Egy élet korai Moorcock-stílusban, a Megint világvége, a Babahús mint novella nyilván teljesen másképp hatott volna rám, ha nem látom őket először erős képi világgal megtámogatva. Például a Megint világvége P. Craig Russell átdolgozásában, Troy Nixell karcos-karikaturisztikus rajzaival sokkal teljesebb élmény, mint nélküle. Ugyanez mondható el a Troll című elbeszélésről is. Érdekes viszont, hogy a szintén Russell által jegyzett A gyilkosság misztériuma – holott rajzban szintén igen erős – novellaként tetszett jobban. Talán mert magában véve is jobb írás, mint a fentiek – vagy épp azért, mert a novella adta, a szöveg-forma adta előny itt valóban kihasználódik. Árnyaltabb, teltebb képet kapunk ugyanarról a történetről, a nagyobb terjedelem ugyanúgy elősegíti ezt, mint az elhallgatások és kétértelműségek a képregényhez mérten kevésbé „direkt” alkalmazása. Ugyanígy, teljesen külön élményként működött az Ajándék című novella is, pedig Michael Zulli finom pasztelljei példaszerűen képviselik a történethez rendelt megfelelő rajzstílust, mégsem zavart a hiányuk a novella olvasása közben.

A kötetben nagyon sokféle novella-forma és több vers is szerepel. Értelemszerű hát, hogy nem igazán alkot egységes egészet, van egyfajta „összehánytság-jellege”. Viszont nem mondható, hogy ez vagy az a forma tetszett, a másik nem. Az „egypercesek” közül a „kevés szó több” remek példája a Miklós, vagy az Álomseprő. A terjedelmesebb írások közül a már említettek mellett a Küldetés, A keresem a lányt, Az aranyhalas medence…, a Leszállítjuk nagykeráron, vagy a Hó, tükör, almák képviselik a kötetben azt amit Gaimanban a legjobban szeretek, ahogyan az ismert mítoszokkal szabadon, de azok belső törvényszerűségeit mélységesen tiszteletben tartva eljátszik. Persze ott az Idegen részek, a Ne kérdezd a Krampuszt, a Változások, az Egér, amelyekben az a Gaiman mesél, aki viszont nem áll hozzám közel – időnként egy főleg szexuális értelemben frusztrált kamasz gondolati mélységeivel. Pedig tud a témáról „borzalmasan remeket” is írni: ott a Kóstolók, például. Vegyes tehát a kép, bár igazán nehezemre nem esett elolvasni egyik történetet sem. A tisztán „rémvonal” – mint a Talbot sztorik prózában-versben – azt hozza, amit elvárunk tőle, ha többet nem is.

A versek jobbára elbeszélő költemények szabadvers stílusban. Nos, ezt pokoli nehéz megítélni, itt rombolhat – de akár javíthat - a legtöbbet a fordítás, így, magyarul olvasva nehezen dönthető el, megvalósul-e akár az „egyetlen felesleges szóval sem több mint kell” ítészi minimuma. Az elbeszélő móddal versben nekem semmi bajom, de az itt megjelent szövegek alapján nem derül ki, alapvetően milyen kényszer alapján lesz vers és nem novella egy témából. Számomra az egyetlen kivétel tán A fehér út című, az maradék nélkül tetszett.

A szerző a Bevezetőben feltárja a novellák keletkezésének történetét – voltaképp nem feleslegesen. Engem egy pillanatig nem zavar, hogy a történetek többsége felkérésre íródott; „a legjobb múzsa a határidő” mondta egykor Karinthy, és mivel az a benyomásom, hogy a lusta emberek hajlamosak leginkább többször eladni ugyanazt, legalább van valami, ami Gaimant munkára készteti. Mert nem lett belőle „elegem” e kötet olvasta után, ha nem is tűnik a kötet alapján olyan megkerülhetetlen fantázia-novellistának, mint egyfelől Beagle, másfelől Bradbury. De mint ahogy az utószóban írja a mítoszokról, az ő saját történeteinek is „ereje van”. 


Kiadó: Beholder

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...