Babylon - Film

Van egy vízióm erről, a napokban született, nem nevezném megfejtésnek. Csak eszembe jutott, élesen, pontosan Manny Torres (Diego Calva) arca, az utolsó képeken, nézve a mozit a moziról – az arcán végigfutó érzelmek. Nekem ő a főszereplőm ebben a mesében, nem a sztárok, a húzónevek. Nekem ő a főszereplőm, és ez a mozi a némafilm csúcspontjáról és a hangosfilm születéséről, a lobbanó karrierekről, a gátlástalanságból álszentségbe húzott íven mintha az ő saját, kitalált meséje volna, amit az unokáinak mesél. Hogy hogyan volt nagy idők tanúja és aktív részese – hogyan vált valami nála nagyobb dolog részévé.

Hiszen a korszak bulvárhíreit meséli. Fatty Arbuckle halálba fordult szexjátékait. A kis Valentino történetét, aki mindössze 31 évet élt. Színésznők és színészek, stúdiófőnökök, és rendezők történetét; hiszen akiknek neve és arca volt, mind részt vett a permanens botrányban is. Mert volt hírértéke, és mert először csak ez számított. Olyasmit mesél, szinte kizárólag csak olyat, amit megírtak a lapok. Mert a botrány is csak egy pikáns fűszer volt ebben a forrón szeretett hollywood-levesben. Ez a korszak adja az (amerikai) álom (-szerű) karriermesék hátterét. Ahol a gátlástalan senki lánya jókor van jó helyen, és aztán bizonyít. Ahol a mexikói senki fia elhívatott, elefántszaron át is. Mintha az egész az ő meséje volna, a senki fiáé, az unokáknak: hogyan volt nagy idők nagy tanúja, sőt, aktív részese. Hogyan vitte egészen a stúdióvezetésig.

Álomkarrier. Hiszen ekkoriban lett a stúdiórendszer bombaüzlet. Aztán persze, ahogy megnőtt a pénz hatalma, megnőtt az álszentség. És ahogy kifinomultak az álcák, úgy mélyült az alvilág. No nem egészen a gomorra-barlangig, a csatornáig, ahová lecibál a rommá tépett maffiózó – ez megint pontosan az a mesei, (horror) filmes klisé; túlzás, amit a nagypapa mesél (a már kamaszodó) unokáknak, akiknek nem elég a kalandfilm. Azzal az őrült ötlettel, a játékpénz minden véres következménye ellenére aranyosan mesei csavarjával, ami a bukása egyik katalizátora. A másik persze a Nő. Akibe az első pillanattól, egészen az utolsóig, amikor elnyeli a fénytelen, hétköznapi utca. A csillogás legteljesebb ellentéte.

Damien Chazelle teljesen másképp meséli ezt, mint a dobos történetét, vagy mint a zongorafiú esetét a statisztalánnyal – de ugyanazok az elemek szépen kiszálazhatók ebből is. Meddig ér, meddig érvényes az elhivatottság? Meddig lehet egyensúlyban tartani karrier és szív döntéskényszereit? Mikortól leszel gyáva, önző, vagy csak figyelmetlen – vagy mikor adod át magad annak a nagyobb dolognak, aminek a részévé váltál annyira, hogy (úgymond a másik érdekében) embertelen leszel vele? Beleviszed egy elegáns és visszafogott fogadásba, ahová aljas módon kigúnyolni hívták – vagy kezébe adod az egyetlen (esetleges) barátnak a szénport, mert a felvételhez nem elég fekete. Mintha a rendező kérdései jellegükben nem változtak volna, csak egyre merészebben teszi fel őket, és mindig mást válaszol a feltett kérdésekre. Széttartó, széteső, egymást kizáró elemekből gyúrt látomása nekem összeállt, amióta így értem: valaki meséjét, ami talán nem is úgy volt, nem is egészen úgy.

Csodálkozol, hogy ugyanez a rendező képes félórákon át olyan pontos, kimódolt jeleneteket forgatni, mint a hangosfilm-felvétel szcénája? Szinte film a filmben, az utolsó pontig brutálisan nevetséges; pedig tragédia – nos, az egész film ilyen, amióta megláttam ebből a szögből. Mint Manny Torres meséjét, amit magának talál ki. Az álomgyárról, ami a kezdetektől így talált ki meséket nekünk, ennyi hitellel valójában – és ami ennyire brutálisan, bevonóan realista benne, mint az említett, és még számos jelenet (...megpróbálhatnánk még valamit? Mi volna, ha csak egyetlen könnycseppet ejtenél?), az mindig is belefulladt a klisébe, a kényszeres bosszú toposzától a csókba fúló happy endig. Ennyiben rokona és komplementere Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának. Komplementer is – mert nem azt mutatja meg, (kifacsarva) milyen volna a valóság, ha az álomgyár írná, hanem azt: ilyen elégtételmesékből állunk. A múltjaink így állnak össze valamilyen narratívába, amiben a valóban történt már csak ilyen színesítő-hitelesítő elem. Mondjuk így: van benne olyan is, ami megtörtént.

Tehát így csoffadt ez a látszólag négy főszereplős film bennem egyetlen mesévé – holott minimum Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitását ide kéne emelni, mert ő az a józanság, aki kiszáll, amikor észreveszi, már nem önazonos. Aki kiszáll a meséből a maga egészséges méretébe. Nem jár úgy, mint a sztár, a férficsillag, aki nem bírja elviselni, mikor már nem ragyog, vagy a lány, aki túlságosan mélyről repült magasba, és nem volt mi megtartsa aztán középen. Brad Pitt remek – de róla lassan Timi is elhiszi, hogy formátum, az öregedéssel csak érik. Margot Robbie pedig az Én, Tonya óta nem játszott ekkorát – a szerepre ezer szinten rímelő Tarantino-mozit is beleértve. Mondjuk Chazelle ezt minden filmje minden főbb szereplőjével előszeretettel űzi – a már karrierrel bíró színészek nála mindig reflektálnak is a már mutogatott filmes önmagukra. Mondjuk ezt is úgy: a belőlük bennünk formálódó valami nagyobb dolog részeként használja őket.

Valami nagyobb dolog részeként álltunk fel mi is a mozi-székből, amikor véget ért. Hiszen mi voltunk a nézők. Mint Manny Torres, a végén. Az egész dolog miértünk lett, de most már egyre inkább mi vagyunk érte. Hiszen lassan ez a nagyobb dolog véget ér – lejár a mozi ideje. Vagy nem is tudom, nem tudás ez, csak így érzem. Nem is tudom, pontosan miért érzem úgy: ez is rekviem volt, az álomért; ahogy egy rétegében Tarantino Hollywood-mozija is. És ahogy hírlik (Timi már látta) Spielberg nagy nosztalgiatripje is. Az elefánt már átvonult a képen, ez a party lassan véget ér. Ne legyen igazam. De nekem ilyesmit sugall ez a pofátlan, tabukat cincáló film-agyú kölök. Damian Chazelle. Kíváncsi leszek, megcáfol-e legközelebb.

La La Land (Kaliforniai álom) - film

Először az a féktelen autópályás jelenet. A legőrültebb módon kiszakadni a rutinból… mert ez az Álmok Városa, a Filmek Városa, és a Zenéé. Az első képsorok értésedre adják, mire számíts, itt énekelni fognak, alkalomadtán indokolatlan dalra fakadnak a filmen, táncolni fognak, mindenféle táncra teljesen alkalmatlan helyen – mondjuk egy autó szélvédőjén… Először értésedre adják, engedd fel azt a fiatal éned, aki hagyta magát, aki az Ének az esőben által hagyta magát, a Dalol a flotta által, Fred Astaire szteppjei által elvarázsolódni – Fred lehetetlen duettje által egy állófogassal, ami mindmáig az egyik legszebb filmes táncjelenet, amit valaha láttál.

Aztán a jelenet a kávézóban. Kacsints, harmincas évek – azoknak a filmeknek volt örök témája az amerikai álom kezdő színésznő módra, párolt zongoraszólóval és látványszósszal. Azok a filmek játszottak a kezdő zenész lehetetlen vágyával, hogy úgy szóljon a hangszerén, ahogyan szeretne. Szórakoztatóipari karrierálmok voltak, könnyed szerelemcsavaros játékba tekerve, féknek beillesztett bájos, félreértésekből gyúrt középfordulattal – engedd el magad, ennek a történetnek biztosan jó vége lesz. Mert ezeknek a történeteknek mindig jó a vége, hiszen a beteljesült álmokról szólnak. Nincs ezzel baj – szeretjük nézni a beteljesülést, egy filmidőre szinte elhiteti, hogy a miénk is teljesül… 

Aztán a jelenet a bárban, amelynek a tulajdonosa szeretné, ha az alkalmazottja csak a listából játszana. Ez a tulajdonos, Bill – J. K. Simmons által a vásznon. Fricska ez, nem az első, Damian Chazelle visszamutogat vele a nem is érdemtelen sikerére, a Whiplashra. Eljátszatja a haverral a karmester komplementerét – aki valójában ugyanakkora barom, csak a másik végletben. Nem ez az első tréfája, a képek tömegével hurcolják magukban az utalásokat, a poénokat, a képi geget; mindenki megkapja a magáét, nemcsak a történet. A színészek, például: a meghallgatásra járó, egyre kétségbeesettebb Mia szerepében Emma Stone egy gesztus erejéig egy New Yorki színház párkányán ülő kiscsajnak köszön, Sebastian szerepében Ryan Gosling szembenyomja a gázt a forgalommal, hogy aztán tolatva meneküljön – a kesztyűt a Drive-ból a kezére képzelem. Sokrétegű játék ez, remek ritmusban – ahogy nézem, nem bomlik minden kis utalásporcika azonnal, de az érzetük mélységet ad a filmnek, a habkönnyű játék alól kisejlik valami sokkalta teljesebb attól, hogy érzem ezeket a szórakoztató rendezői játékokat.

Aztán ahogyan a játék túlbillen az egymásra találás zsáner-happyend pillanatán, bőven a filmidő felénél. Azt látjuk, ahogy boldogan élnek és… aztán azt látjuk, ahogyan nem élnek boldogan. Ahogy megkeseredik az álom, mert a fiú a sikert választja a lány miatt (úgy érzi: a lány miatt – ó, szent önáltatás), a lány a saját utat választja a siker helyett (ó, szent önfejűség). Látjuk azt a veszekedést, amely szerkezetében ismerős lehet, ha éltél már a szokásos kompromisszumokkal, a kényszerű elhallgatásokkal; egészen a végén úgyis kiboruló biliig. Ez a film szelíden intelligens, megmutatja azt a kudarcot, ami törvényszerű. Elbizonytalanít - zsáner ide vagy oda -  elszedi azt a biztonságérzetet, amit úgy különben olyan könnyed, mégis mesteri kézzel egyensúlyozása közben evidens maradt. A felépített filmuniverzum-valóságérzetbe beszüremlik egy sokkal vaskosabb íz – és te rádöbbensz, nem hoztál zsebkendőt, pedig lehet, hogy majd kellene.

Aztán ahogy ezen is túlbillen. Amikor a lány végre mer átélni. Zenés jelenet – de látod, úgy harap túl a zsáneren, ahogy korábban a legreálisabb veszekedéspillanatok. Egy válogatáson, ahol egyszerre kézzelfogható közelségbe kerül az álma (ennyi játék után már a miénk is ez az álom…), egy válogatáson, ahova a fiú nélkül el se jutott volna. Akár már itt véget érhetne a film, azzal a nyitott véggel, ahogyan mindenki a saját álma felé robog – amibe épp most nem fér bele senki más. A másik sem. Azzal a nyitott véggel, amiből bármi lehet.

Aztán ahogyan megmutatja ezt a bármit. Kétféleképpen is. A beteljesült álmokat, ahogyan találkoznak, ahogyan köszönnek egymásnak, a legtisztább módon. Ott ültem egy moziban egy kellemesen sokrétegű, jellegén számtalan módon túlmutató kedves zsánerfilmben – aminek jó vége lett: mert egyszer csak észrevetette velem: valóban nagy film. Amikor az álmai bárjában házigazdaként tündöklő zongorista eljátssza a lehetett volna másként kiteljesülését a férje oldalán tündöklő filmcsillagnak. Átnyújtja neki, és nekünk, nézőknek a legszebb ajándékot, azt mondja neki és nekünk: én vagyok a hibás. Csinálhattam volna másképp, kerülő utak nélkül, látod, itt rontottam el, meg itt, meg itt – látod, most itt ülök a zongoránál, kiteljesítem a dallamot, amit ismersz, neked teljesítem, meg a többinek, köztük a melletted ülő férfinak. Holott ülhetnék melletted én is, ha nem választok kerülőutakat. Ha hiszek magamban annyira, amennyire te hittél bennem.

Aztán ott ülök egy mozi végén, aminek jó vége lett. Gyönyörű „jó-a-vége” – még ha nem is a szokásos. Ahol a végén két ember képes egy pillantással megköszönni a másiknak, hogy egyáltalán létezik. És csak azt sajnálom, hogy nem látják, én mennyire megköszönném, hogy ott léteznek a vásznon, mennyire megköszönném az összes alkotónak. A többi moziban ülővel együtt. Hogy így becsaptak. Hogy beültettek egy táncos-zenés habkönnyűségbe göngyölt, utalások főzetében párolt, kellően tartalmasra sütött amerikai pitét kóstolni, és egy nagy film elől állít fel a vége-felirat. Amit legszívesebben azonnal újranéznék.