Stephen Fry: Trója - a nagy történet

Haragot, istennő zengd... Így kezdődik a mese, az európai kultúrát megalapozó mese, írták már sokan, sokan észrevették – a világunk irodalmának kezdetét jelentő mű így kezdődik. „Kezdetben vala a harag...” mondhatnánk. Így kezdődik Homérosz története, amit most Stephen Fry átiratában kínálok nektek, jó szívvel, mert megérdemli. Nagyon szerettem, ahogy a Mítosz kötetében (igazi, száraz angol humorral) összemarkolta az istenek történeteit, és nagyon kíváncsi vagyok, a Héroszok történeteit hogyan görbíti az irónia szelíd tükrén át. Azt is el fogom olvasni, valójában a Trója – a nagy történet előtt kellett volna, de ezt a könyvet akarta Nolan filmje bennem, ezt a történetet akarta, a filmre vitt másik gyökérzetét. Ezt a mítoszt, amit mi irodalmi alkotásként kezelünk, egy ember kreativitásának produktumaként, holott egy sokkal gazdagabb, ezerfelé ágazó, brutálisan szabad kulturális szőlő-tő borának szűrt párlata.
 
Stephen Fry az egészet meséli a maga módján – azaz az egész velejét jelentő Iliászt körbedúdolja a sokfelől, sokak tollából ágazó eredet- és következménytörténetekkel is. Kerek és gurul. És élvezetes – könnyen olvasható, igazi csemege, ahol nem fonnyad el a történetek gazdag, alluzív tartalma sem. Bárki fiatalnak kezébe adnám, mert ebben a száguldva frissülő özönben már ehhez a kötethez is hozzá kell lassulni némileg. És ez a sebességváltás most szükséges hozzá, hogy ha felébred a kíváncsiság a zengő szavak bősége iránt, a forrás iránt (amely, mint jeleztem, valójában egy jól csatornázott, antik vízcsap inkább), szóval, ha felébred a kíváncsiság az Íliász iránt, ne ölje meg rögtön az olvasást maga a mű, az időmérték szabta lefolyással lassan és (valljuk meg) idegenül ható gyönyörűsége.
 
„Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt.”
 
Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:
 
„Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess.”
 
Csak egy apró részlet a legelejéről, amikor Khrűszész, Apollón szentélyének papja hiába kéri Agamemnóntól, hogy kiválthassa rabságából a lányát – s később megátkozza ezért az egész görög tábort. Ezzel a konfliktussal kezdődik az Íliász, és ha ráhangolódsz az olvasásra, elég hamar folytatódik benned, mert amúgy kaland- és rémmese, háborús horror, valójában bitang modern, mert folyamatosan találhatsz a saját korunkból analógiákat az olvasott történethez. Csak tényleg hozzá kell lassulni a bőbeszédűségéhez, az aprólékosságához, ahogy kismilliószor elveszik (a mi száguldó akció- és szuperhős-filmjeink ritmusához képest főleg) a saját részletei szépségében. Stephen Fry igazi erénye (például az amúgy korrekt Trencsényi-Valdapfel által a Görög mitológiában elénk tárt átirathoz képest) hogy olykor szinte szemtelen lazasággal átülteti a mai közbeszédbe a sztori terjengős párbeszédeit. Hogy kiderülhessen: ez a szuperhős-történet, amit olvasunk, valójában mennyire brutálisan jól eltalált, mennyire szövevényes, sokrétegű, s mennyire aktuális mese.
 
S hogy így, az egészet körbemeséli, remek kedvcsináló, az Íliászon kívül a többi történethez is. A hősei sokkal közelebb jönnek hozzánk ebben a könnyed, a szövegből ki-kiszóló tálalásban, mint amennyire elsőre az antik eredeti közel engedi őket – szembesülhetünk vele, hogy például Odüsszeusz nemcsak leleményes és ravasz, de valójában mekkora seggfej gazfickó is; hogy a hőseink valójában gátlásaikat olykor minden skrupulus nélkül levető, indulataiktól cincált tömeggyilkosok. A kultúránk megalapozó történet ebben a tálalásban sokkal meztelenebb, mint az eredeti kínáló-tálon – de ez a pucér pucsítás valójában bitang jól áll neki, insta- vagy egyéb felületre való szelfiért kiabál. És bármennyire is akadjanak fenn a fennköltség elkötelezett papjai ezen, közelebb van az értelmezése a hősökhöz, mint azoké, aki méltóságteljes, fehér szobrokká imádták őket.
 
Teremtsen kíváncsiságot. Ha csak néhány fiatal nyúl hozzá miatta az eredeti történetekhez, már megérte.

Stephen Fry: Mítosz - Görög mitológia angol humorral

Kedvelem ezt az embert. Mint írót, de mint színészt sem ismerem a kellő mélységig, de van benne valami szeretni valóan hasonlatos egy elképzelt (önmaga ellenére vicces) angol professzorhoz (mondom ezt úgy, hogy ebben a „szerepben” kizárólag A hobbit bővített kiadásának extráiban láttam). Érdekel (pontosabban kicsit már túlzottan is izgat) a mítosz. Ahogy létrejön, ahogy működik, s hogy miért van (miért volna) igény rá (s hogy miért irritálja ennyire az értelmet ez az igény). Úgyhogy amikor a könyvtár újdonságokat bemutató polcán szembejött a könyve, elsőre egyértelmű volt, hogy hazajön velem. Hogy aztán tényleg felhőtlenül szórakozzak – annak ellenére, hogy sok mindent másképp látunk, másképp gondolunk erről a szellemkincsről, ami egyre inkább kiszorul a köztudatból, a közoktatásban betöltött szerepe ellenére (vagy épp annak okán? Ki tudja...).

Szóval kedveltem ezt a könyvet, mert pont ezt szeretné: olvasmányos formában, minél fiatalabb korban csodálkozz rá. Egyáltalán nem alapos, vagy teljes igényű - a nagynevű emberi hősök: Iaszón és az argonauták, vagy Héraklész és tíz (plusz kettő) feladata Stephen Fry egy másik könyvében szerepelnek, mint ahogy külön megírta a trójai háború meséjét is (valahol remélem, ezek is megjelenhetnek valamikor magyarul). Ebben a könyvében abból táplálkozik, amit nagy szeretettel olvasott, ami megragadta, ami megmozgatta a fantáziáját. Az istenek születése, jobbára Hésziodoszt követve (de bevallottan modern feldolgozások nyomán); az Apollodórosznak tulajdonított Mitológia, Longosz művei, Apuleiusztól Az aranyszamár, de legfőképp Ovidius és az Átváltozások a forrásai – talán, mert az írót is legfőképp a szerelem érdekli, akár az egykori római költőt. Mintha elsősorban nem a hatalom természete, nem az ananké, a kikerülhetetlen végzet érdekelné, hanem a szerelem.

Öltsön akármilyen formát. Stephen Fry csak elmeséli, a maga kedvesen laza modorában, mintha csak beszélgetnénk. Az ígért angol humor ugyan kevesebb volt benne, mint amire számítottam, de legalább intelligens, és eljátszik a mostanában született játékainkkal - hiszen amióta valaki úgy mesélte, Poszeidón egyik fiát úgy hívják, hogy Percy Jackson, azóta lett egy ilyen nevű fia. Tényleg. Mert a mítosznak ez a lényege, az emberek mesélték egymásnak, és ahogy Fry elnevetgél rajta: elég volt egy részeg énekmondó, hogy megszülessen egy új változat belőlük. A szájhagyománynak nincs kánonja (mint ahogy a popkultúrának se). Így eshetett például, hogy (személyes kedvencemnek) a Minótaurusz-történetnek négy különböző variációjára is kultusz épülhetett négy különböző ókori görög városállamban. Csoda, hogy a lejegyzés korában, amikor elterjedt az olvasás az antik világban, fennmaradtak – az ókori (le)írók is hajlamosak voltak nagy egészben, meg összképben gondolkodni, úgyhogy sokat szöszöltek a mítosz úgymond ellentmondás-mentesítésén. Ebben az értelemben az antik istenvilágra meglehetősen későn épült a mi fogalmaink szerinti vallás – tényleg jobban járunk, ha mitológiai kultuszoknak tekintjük őket (s talán minden kritikám ellenére ezért szerettem ennyire ezt a vállaltan felszínes és teljességre nem törekvő bemutatást – mert nem lát bele összképet).

Első kóstolónak kiváló – aztán vagy teremt kíváncsiságot, vagy nem. Mivel azért sikerült így is elég sok történetet belezsúfolni, külön öröm, hogy a kötet végén van pár függelék, köztük egy tisztességes név- és tárgymutató, hogy ezt-azt visszakereshess, ha úgy tartja kedved. Lehet nem szeretni a hasonló, laza szövetű, önkényes megidézéseket, de lassan tényleg ott tartunk, hogy az emberiség közös szellemi kincseire olvasó híján csak a gépi memória emlékezik – egyáltalán nem baj, ha a polcokra kerül egy ilyen szubjektív olvasat. Tanyát verhetne a fejekben az is, hogy ez teszi a mítoszt – ezért az, ami, mert csak szubjektív olvasatai vannak. A lényeg az volna, hogy olvassuk őket. Mert csak úgy döbbenhetünk rá, mennyire gazdag formában van jelen az életünkben ez a gondolkodásmód, hogy erre a szemléletre tényleg van létező igény – hogy élnek vele most is és éltetnek általa. Hogy a ráció világa alatt most is ott lakik a zsigeri vágyak és ösztönök féktelen, háromfejű kutyával őrzött barlangbirodalma, amit se eddig, se ezután nem világíthatsz át teljesen az értelem kézben tartott, fegyelmezett, dolgokra fókuszáló reflektorával – mindig ott borzong körülötte a sötétben az, amire épp nem esik rá a fény. Hiszen aki fényt gyújt, sötétséget is teremt körülötte.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Kisantal Tamás