2012. október 30., kedd

Chihiro szellemországban



Nem volt egyszerű eldöntenem, melyikkel is kezdjem, hogy Mijazaki Hajao (Hepburn-átiratban: Hayao Miyazaki) gyengéden összetett rajzfilmvilágából mit emeljek ki elsőre, a Ghibli stúdió műfajt megújító egészestései közül mit – a Kiki, vagy a Laputa legyen, a Nauszikaa, vagy a Totoro; s nemcsak a mester meséi tolakodtak volna ide, ha hagyom, de akár az alkotótárs Takahata Isao-tól a Szentjánosbogarak sírja (minden idők legszívbemarkolóbb Hirosima-története szerintem), vagy a sziporkázó humorú Yamada család szintén Takahatától – Végül azért maradtam mégis a Chihiro szellemországban mellett, mert én ezt láttam először a Ghibli kínálatából, s emiatt ösztönösen ehhez mérem az összes többit.

Így a legegyszerűbb – egyszerűen nincs szívem ezeket a rajzolt tündérmeséket, olykor mély életismeretről árulkodó, de mindig empatikus élet-meséket értéksorrendbe rakni. Mijazakit szokás a japán Walt Disney-nek nevezni – ami a nyilvánvaló párhuzamok mellett alapvetően sértő a mesterre nézve: hiszen a formateremtő amerikaira jellemző édelgő csalások, a meséink távlataira felkent hepiend-cukormáz nyomokban sem lelhető fel a történeteiben – s még ha időnként a mi meséinket meséli is, nem operál olyan jellemzően egydimenziós, egyszerű jelzős szerkezetekkel pontosan körbeírható európai mesekarakterekkel, mint a „gonosz boszorkány”, a „legkisebb királyfi” (a felülmúlhatatlan kedvencem a "jelzős szerkezetek" közül egyébként Piroska). A hatása és jelentősége a kiterjedt anime-iparban jellegében valóban hasonló, mint Disney hatása az amerikai mesebeszéd-módra, de messze nem akkora – hiszen Mijazaki valójában tanítvány: Tezuka „köpenyéből” bújt elő, mint az animealkotók jelentős többsége (ha lesz időm és energiám, Tezuka Oszamu Metropolisz-látomásáról mindenképpen írnom kéne, mert alfája és omegája a műfajnak).

Ez a film nekem a kinyíló ajtók varázslata. Olyan mese, mint amit gyermekkoromban álmodtam magamnak: amikor nem volt kérdés, hogy a látható dolgok mögött lakik valahol egy sokkal szigorúbb másik-valóság, az inkább kérdés volt, meg akarom-e találni a kapuját, s lesz-e bátorságom belépni rajta. A virágcsokrát szorongató, költözésük miatt duzzogó Csihiro a hisztis, dacos gyerek a szüleivel együtt lép át a mesébe, s a szülők szabályszegése által „ragad ott”. Szerelmes vagyok Mijazaki képeibe: ahogy kibontja nekünk ezt az „ottfelejtett világot” – a tokiói „beépítési lázban” teljesen valószínűtlen városszéli vidámpark tág perspektívájú mezejét, a mezőn végighullámzó széllel, a baljós huzattól nyöszörgő óratornyos kapuházat; a múltba és a „mesei párhuzamosba” lépünk egyszerre be a kislánnyal és szüleivel, s ragadunk e kettős tartalmú világban, ahol az üres vidámparkot éjjel szellemek, a múlt árnyai lakják. E párhuzamos univerzum szíve a boszorkány Jubaba tulajdonában álló fürdőház, ahová „nyolcmillió isten jár” wellnessre – ide kell „beilleszkedjen” Csihiro, hogy szabályszegő, disznóvá változtatott szüleit megmentse.

Akadnak segítői e vállalkozásban: Kamadzsi, a fűtőház „pókalkatú” rabszolgája, Lin, a felvágott nyelvű szolgáló, s legfőképp Haku, Jubaba titokzatos ifjú varázslóinasa. Csihiro az ő segedelmükkel jut körülbelül egy középkori fürdőház szolgalányának státuszába. A kalandjait nem mesélem, tessék megnézni a filmet – apró momentumait viszont muszáj kifejteni, hogy lássuk, Mijazaki hogy építkezik. A segítők nem egy gesztusa például alapjában nem tűnik segítésnek – Haku legalább annyira baljós figura időnként, amennyire mentori. A kislány „szerződésének” kitétele például, hogy nem sírhat – ezért adja neki Haku a „ríkató sütit”, hogy előre „kisírja” minden könnyét. Lin legalább annyiszor pikírt és kíméletlen, ahányszor anyás – és bár látszatra Kamadzsi „nagypapafigurája” ellentmondásmentes, ő az, aki a varázsvilág „első próbája” elé állítja a kislányt („amit elkezdtél, fejezd is be”), s bukás esetén bizony hagyta volna veszni.

A legérdekesebb „segítő” persze az „arc nélküli rém”. Arcnélküli az egyetlen, aki minden varázslaton átlátva mindig látja a kislányt. Persze – hiszen ő a legéhesebb rá. A múlt és én nélküli szörnyeteg „létezéshez” jutna Csihiro által. Mégis, a kalandok egyik fő alakítójaként az európai mesei gonoszoknál jóval összetettebb viszonyban áll mindvégig a kislánnyal, s a végén teljesen másképp „lakol meg”. Voltaképp a legerősebb rendezői húzás a (műfaj hagyományainak egyébként messzemenőkig megfelelő) karakteralkotás: itt nincsenek fekete-fehér karakterek, sem a „boszorkánykirálynő” Jubaba, sem komplementer ikertestvére: Zeniba nem egyértelműen jó, vagy rossz: akaratok, vágyak, gyanakvások és előítéletek személyiségszerűen összetett hordozói ők, nem pedig jellegzetes toposzok, mint az európai mese konfliktusfigurái.

Van az ábrázolásnak néhány alapvetően japán momentuma – mint például a gyerekszoba: a minden jóval ellátott, kipárnázott „börtön”. Az animék visszatérő, szimbolikus helyszíne olyan, mintha egy gumiszobát kereszteznénk a leghercegibb, játékokkal zsúfolt gyermeklakosztállyal, ahol a „szeretet zsarnoksága” a túlgondoskodás tart bent – avagy (mint az Akirában) ahova a világtól való elhatárolódás „kényszere” száműz. Az efféle szimbólumok használatán túl néhány (szintén az egész animevilágra jellemző) filmes eszköz jut az eszembe még, például a feszült akciójelenetek közé beszúrt meditatív, mélyre merítő jelenetek. Mint e filmben az utazás az emlékek és árnyak vonatán, ami „csak oda” jár. A megállók a seholban, a leszálló árnyak. Azzal a finoman használt, egyszerű zenével mindig összeszorítja a szívem. Mint a „nagy feloldás” (amely a várakozásainknak épp a fordítottja, ahol a segített „váltja meg” a segítőt), amikor elhangzik ez a gyönyörű zenéjű név: Nigi Hajami Kohaku Nusi. Tényleg – mint egy isten neve…

Utazás az árnyak és emlékek vonatán

Mijazaki alkotói zsenialitásának teljes elismeréséhez számomra egy másik filmes fogás ágyazott meg, sokadik nézésre vettem csak észre a filmen végigfutó, következetes használatát. Van egy jelenet, amikor a kétségbeesett kislány mindenképpen be akar jutni Jubaba lakosztályába a fürdőház felső szintjein. Mivel nem lel más utat, a külső falon fut végig egy meglazult kémény-csövön, egy létráig. Hirtelen vágások, nézőpontváltások akciójelenete ez a rohanás, melynek lezárásaképp kapunk egy totált, az egész fürdőépület falán kapaszkodó aprócska lánnyal. S e totál előterében ekkor átrepül két madár. A következő kocka visszaközelít Csihiróra, amint összeszedi magát és megindul a létrán felfelé – s e képkockán a háttérben feltűnik a két madár, ahogy elkanyarodnak, kirepülnek a képből. Apróság, a viszonylagos mozdulatlanság összegző képsorát „átmozgató”, dinamizáló filmes fogás egyfelől – másfelől viszont tudat alatt „valóság-alkotó” momentum: az a „feleslegesség a képen”, ami a látványi valóság illúziójához alapvetően hozzátartozik, felbontja a rajzoltság sterilitását.

Az alkotók számos esetben élnek e módszerrel – kép-kivágatokba belógó „moccanó statisztáktól” kezdve a háttérben többször elsikló vonatig. A Ghibli filmjei vállaltabban „rajzfilmek”, mint a képi realitásra (olykor szürrealitásig) törekvő (én így mondom) „festmény-realisztikus”  anime-testvérei, mint akár a Ghost in The Shell. Ott - például a szürke és kék árnyalatokkal festett „kihallgatás-szcénában” mikor a szemetes-emberrel közlik, hogy élete értelme, a kislánya pusztán az agyába beleépített mesterséges emlékszurrogátum – a képek nem a fényképi realitást célozzák, szándékosan túllőnek rajta, mégis a „valóság-látvány” hatását érik el. Mijazaki rajzoltabb, a figurák és hátterek tekintetében is árnyalatszegényebb (a mi Nepp Józsefünk rajzfilmi összképéhez hasonló) világa viszont ezeknek a hitelesítő momentumoknak, a képek során háttérben vagy előtérben „átúszó feleslegességeknek” a használatával húz bele a maga ábrázolt valóságába.

S végezetül: nincs a mi fogalmaink szerinti happy end. A kislány és szülei kiszabadulnak a varázsvilág fogságából, de ahogy a záró képen Csihiro visszanéz, abban benne van a maga mögött hagyott, többletekkel alaposan terhelt világtól való búcsú - a gyermekkortól való búcsú. E kaland után semmi nem lesz ugyanolyan, s bár a fürdőházi szolgalét nyilván felszabadultabb nézetbe helyezi a hétköznapokat, élhetőbbé téve a mindennapok unalmát akár – soha nem múló hiányokat is gerjeszt. Nehéz lemondani a különlegességeinkről, a bennünk élő mesehősről. És tovább lépni a „mesétlenségbe”, ahol a világ e nézetének megőrzéséért folyamatosan „emlékezni” kell, ahol nagyon nehéz épen megőrizni a bennünk lakó távlatokat.

S talán épp ezért hagyom magam elvarázsolni Mijazaki által újra meg újra: mert megidézi egykori gyermek-magam tágra nyílt szemű világra csodálkozását.

3 megjegyzés :

Susannicon írta...

Kevés felnőtt van tisztában vele, hogy Mijazaki Hajao nem mesefilmes. A nagymester egész estés rajzfilmjei szineasztikus élmények, melyek 10-től 100-ig minden gondolkodó emberhez szólnak.
Munkái egyetemes fejlődéstörténetek, melyek mondanivalói nem szállnak el a "vége"-felirat után.
Örömmel olvastam ezt a rajongó elemzést.
Ezután jöhet A vándorló palota.

shizoo írta...

Nagyon köszönöm! Eljutunk odáig (előbb vagy utóbb:) De félek, előbb a Totoró jön, meg a Kiki (vagy még nem is tudom - képzeld, gondoltam arra, összekeverem a dvd tokokat, és találomra kihúzok egyet...) Viszont amiről mindenképpen írnom kell záros határidőn belül (hűtlenül a mesterhez)az Akira. Már csak azért is, mert a párom anno megajándékozott a manga gyűjteményes kiadásával (ez az angol gyűjteményes kiadás hat kötetben), úgyhogy módomban áll egyrészt manga-anime összehasonlításra, beszélhetek az animéba tömörítés sajátosan japán megoldásairól, s a többi - most leginkább ez foglalkoztat...

Susannicon írta...

Akkor jönnek a témáról még cikkek. Helyes!
Arigato!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...