2018. július 5., csütörtök

Neil Gaiman: Death - Halál: Teljes gyűjtemény


Komolyan szerelmes voltam Neil Gaiman Sandman sorozatába - s mély csalódással vettem tudomásul annak idején, hogy a megkezdett remek nívón a negyedik kötet után nem folytatódik a gyűjtemény kiadása itthon. Úgyhogy persze hogy felcsigázott, mikor Timi hírét hozta: a FUMAX kiadja a Death - Halál teljes gyűjteményt; hát naná, Neil felfogása a számunkra leginkább végzetes Végtelenről már az Álomúr sorozatában is a szívem csücske volt (nem is beszélve róla: egyből torkon markolt a remény, hogy talán a kint hatalmas kultusszal bíró Sandmant is újra előveszik majd, idővel az urak...). Sokat amúgy nem kutattam róla előre, elég volt annyit tudnom, hogy a kedvenc mítoszturkálóm keze munkája - azt vártam: lepjen meg! Ahogy már annyiszor sikerült neki, néhány novellával, az Amerikai Istenek nagyszabású és az Óceán az út végén szűkszavú telitalálataival, vagy a Terry Pratchettel együtt írt Elveszett próféciákkal (miközben morogtam eleget a rutin soha nem ötlettelen, de gyakran újrahasznosító jellegű produktumai miatt, ahol a látásmódot ugyanúgy szerettem, ám a látnivalókat gyakran annyira nem...).

Szóval amikor átvettük az 'előrendelt Halált' a könyvhéten, komolyan megkísértett, hogy ott, helyben nekiüljek. S lám, hetekig melengettem aztán az élményt, várva, hogy magától szóba kerüljön, magától nyerjen formát. Szerettem volna, hogy ez a bejegyzés megírja saját magát, mert szerelmes vagyok abba, ahogy ez a pasas mesél! (És szerintem nyilvános szerelmi vallomást írni nemcsak nehéz, de ciki is...) Szeretem, ahogy játszótársakat keres a meséléshez, ahogy sarkallja őket, alkalomadtán tovább annál, ameddig maguktól eljutottak volna - vagy ahogy alkalomadtán a maga látomását engedi teljesen másként alakítani, ha ráérez: a rajzoló, a kihúzó, a beíró, a címlapot alkotó művész ihletett víziója teljesebb. Élvezettel lestem, hányféle arcot kap a Végtelen, aki a Naptalan Földre, a Domb alá kíséri az élőt... ez végülis egy teljesen indokolt játék - Halálnak (mellesleg az Álomúrnak is) annyi arca van, ahány halandó: mindenki másmilyennek látja.

A gyűjteménybe bekerült az alapsorozatban megjelent, Halálnak átengedett két történet is, a Szárnyainak suhogása, a Sandman első évadának záró története, s az Álarc a harmadikból, sőt az egyik később, a sorozat lezárta után született kötetből, a Sandman - Végtelen éjszakákból is ide kívánkozott a Halál és Velence. Kapunk egy aranyos képgalériát is - jelzem azért, egy gépen pár kattintásnyira iszonyatos tömegben áll a rendelkezésre rajongók és grafikusok víziója (akár cosplayer-víziója) Halálról, szerintem ő a legtöbbet képbe húzott Végtelen (persze nyilván nem ebben a minőségben). Nem haszontalan látni, a karakter milyen mesékbe bonyolódott Homokember történeteiben - és érdekes móka, ha a Sandmant valaki nem ismeri. De a savát-borsát e kiadványnak az a két önálló, három füzetes minisorozat jelenti, amelyeket az eredeti sorozattal egy időben jelentetett meg a Vertigo - mind a kettő önmagában is teljes, és eközben ezer szállal kötődik az elmesélt mesékbe... A nem várt bónusz pedig a három pároldalas, amelyeket a kiadó egyéb tematikus kiadványaiból söpört ide a tény: szerepel bennük a Gaiman teremtette kétségtelenül legkúlabb karakter.

De haladjunk sorjában. Érdekes móka a Szárnyainak suhogása, ha valaki nem ismeri az alapmesét - és teljesen másképp hathat. Másképp eshet Sandman nyavalygása, ki nem elégítő bosszúról, jaj minek visszaszerzett erőről, s másképp hathat a gót-punk nővérkéje által laza kézzel kiosztott kijózanító pofon és lecke. Az biztos: remek kezdés, Mike Dringenberg figurái karcosabbak, felnőttebbek, súlyuk van - de Halál empátiája és humora már itt felcsillan. Ahogy Neil Gaiman fogalmaz az epizódról: az első olyan történet a sorozatban, amelyet teljesen a magaménak éreztem, és amelynél tudtam, hogy kezdem megtalálni a hangomat.

Az Álarc című mesét viszont a mai napig nem tudtam megszeretni - pedig a történet a maga nemében kiváló, illik a sorba, íze van: nyomasztó látomás a szuperhősködésről, pontos következményekkel; egy mese, ahol Halál maga is csak statiszta. Mégis - egyszerűen nem tudom megszeretni Collen Doran klasszikusokat (számomra vérszegényen) megidéző rajzstílusát, a karaktereit; pedig látszik benne invenció, van néhány nézete-kivágata, ahol el kell ismernem: valójában hibátlan. Lehet, az én bűnöm - talán nem vagyok Doran-kompatibilis.

Viszont nagyon kellemes meglepetésként ért a Halál - Téli mese. A Vertigo 1999-es januári különszámában (Winter's Edge) megjelent kis hatoldalas szelíd és helyén való magyarázat az első összefüggő három füzetes minisorozat előtt, a Halálról, aki réges-régentől máig tartó, végtelen léte alatt megélte (jó ezekkel az igékkel ebben az összefüggésben játszani...) a maga revelációit. Aki megértette, mire való az empátia, aki megfogadta, hogy minden századik évben él egyetlen napot, hogy megtudja: mit szólna hozzá. Hogy megtudja, mit él át, mit érez a halandó - hogy levonhassa a tanulságot. Jeff Jones és Jon J. Muth rajzolópárosa ihletett tushasználattal alkot téli tájat (és számos halált), japán fametszettől a pasztellfestményig nyújtózva, egyedi, lapról lapra finoman változó halál-karakterrel - nem a fősodor, amit művelnek, de minden porcikájában művészet.


A mondanivalója viszont a minisorozatban válik gyönyörűen élessé. A Halál - Az élet mindig drága nyitó közjátéka után (ahol feltűnik egy Hellblazer vagy Sandman-rajongók számára 'kedves' régi ismerős) a tizenhat éves Sextonnal esünk a történetbe, aki épp búcsúlevelén dolgozik, amikor enyhén flúgos anyja tavaszi nagytakarítás ürügyével kipaterolja a lakásból (...Á! Élj gyorsan, szeress nagyon és hagyj hátra gyönyörű hullát... Nem igazán. Inkább élj unalmasan, gondold, hogy 'minek', és hagyj búcsúlevelet...). Sexton összefut egy magakorabeli gót tinivel - aki azt hiszi magáról, hogy ő a halál, aki erre a napra az élők bőrébe bújt. Hogy, hogy nem, koncertre mennek együtt, ahol egy Foxglove művésznevű csaj először lép fel - s a szerelme, Hazel viszi be a bulira a fiatalokat... Aztán az este egyre betegebbre alakul, a halál-tinit elcsípi egy régóta rá ácsingózó ismeretlen (ismerős). A kalandok éles íz-kontúrját nem akció és horror fűszerezi - csak a halál. És ez pont elég - ez a három összefüggő füzet gyönyörűt markolhat az olvasója szívén, és tele van a Végtelenek világára tett utalásokkal, rámutatásokkal (hajtás után a kitartóknak részletezem...).

És eztán: a Kerék. A Halál-történetek állandó rajzolója, Cris Bachalo egy 2001.09.11. emlékkötetbe szánt tízoldalas kedvéért (9-11 - The World's Finest Comic Book Writers & Artists Tell Stories to Remember) nyúlt vissza a régi munkához (már a Marvel kötelékéből). Én konkrétan imádtam, amit a végzetes Végtelennel művelt e kötet két hosszabb lélegzetű sorozatában, oldalakon át, apró különbségekkel akár az egy lapon 16 képkockás 'beszélő fejek' esetében is (nem is beszélve a döbbenetes bontott egészoldalasairól) - de amit itt 10 oldalban letesz, az szerintem tényleg belőle fakad, és magasiskola. Nem is igazán a rajztechnikák (számítógépes) változása okán, hanem azzal, ahogy hagyja magára hatni a mangát a karakteralkotásban, vagy ahogy a jelentőség-adás szolgálatába állított, levegős panelekkel bánik, ahogy a viszonylag sok szöveg a rajzai mentén egy pillanatig se tűnik soknak - ahogy egésszé áll össze a mese, látomássá és tisztelgéssé... olyan finom poénokkal, hogy a (történetet mesélő) afro Matt latino Halállal ül szemben a lét gyászoló óriáskerekén (...Ha nagy leszek - gondoltam - ilyen barátnőt szeretnék...). Imádom.

Hogy aztán belemerülhessünk a második összefüggő blokk három füzetébe,  a Halál - Egy teljes életbe. Ahol a már megismert Foxglove-Donna kerül szerelmével, Hazellel és annak kisfiával együtt végzetes helyzetbe, végletes választás elé. A leszbikus énekesnő, aki a coming out kínjában (és saját popsztársága kínjában) vergődik, meg az őt szerető anyuka, aki nem akarja elveszíteni a kisfiát, Alvie-t. Kalandjaikban részes Larry, Foxglove menedzsere, Boris a testőr, meg a nyilvánosság kedvéért szerződtetett 'celeb-barát', a férfi-fehérneműmodell, Vito. Hát kérem, ez egy halmozottan többfenekű, sztárságra, celebségre, életmódokra, de szerelemre és felelősségvállalásra egyaránt hatalmasakat kacsintó mese, minden porcikája él - az utolsó képkockáig. Egy pillanatát sem akarnám elárulni, olvassátok el!! Irtózatos többletet jelent, ha kibomlik bennetek az összes utalás - mert úgy mesél a kapcsolatainkról, ahogy négyszáz oldalas, lélektanilag megalapozott, sztárírók tollából született nagyregények - háromszor huszonnégy oldalon.

A Halál és Velence sem tanulságmentes, szépen épül fel benne az a morbid és perverz állapot, amit aztán elegánsan pukedlizve bont fel. Az utólag született hozzáfűzésekből az egyik jobban sikerült leágazásban jelent meg (The Sandman - Endless Night's - 2003) P. Craig Russell munkája, aki számos Gaiman-novella képregényesítésében is kedvenc mítoszlovasom bűntársa volt - érzik köztük az összhang. Russellé a sorozat talán legemberarcúbb Halálja - aki kivárja a maga idejét (mondjuk így: amíg felnő az, aki segíthet hozzájutni a maga idejéhez). Szellemes és gonosz felnőttmese - szerettem. Mint ahogy a maga módján értettem és szerettem Dave McKean kis szösszenetét, a Halál üzenete az életről-t. Még akkor is, ha ennek a konkrét, felvilágosító célzatú üzenetnek az idő az aktualitását... hát, hogy mondjam, ha nem is kezdte ki, de alaposan áthangszerelte azóta.

Hála és dicsőség a FUMAXnak, amiért belevágtak - amiért visszatértek a képregényhez, és egyből ilyen nívón! A küllem, a kivitel kifogástalan, nagyon szépen köszönöm a fordítók, beírók, szerkesztők áldozatos munkáját. (És nagyon várom, hogy nekiugrotok-e a Sandmannak!)



Csapjunk a lecsóba! Először is: Őrült Hettie. A Végtelenek mitológiájába a Hellblazer halálra vállat rántó kétszázötven éves boszija értelemszerűen a Prelűdök és Noktürnök harmadik fejezetében lépett be - ahol a sorozat épp Constantine dohányfüstös világába tévelyeg. Hogy feltűnik itt, a Halál füzeteiben az a rajongók szemében áldás is, átok is lehet. Áldás, hiszen az otthonosság érzetét teremti. De átok is, hiszen mondhatnám: lépcsőháznyi, szűk kisvilág ez, ahol az író az új mellékalakok bemutatása helyett gyakran nyúl (kényelemből) a már jól bejáratott figurákhoz - ahogy annyi mesélő. Pedig valójában egyik sem. Hettie fajtájából nincs sok a Végtelenek világában se, és jelentőségteljes az érkezése - pont akkor jön, zsarolni Halált, amikor az a százévenként esedékes egy napos életben-létét töltené (élettel). Nem szűk kisvilág ez, hanem a Végtelen Halál meséiből az egyik, hiszen mi ezek közül egyszerre csak egyet vagyunk képesek átélni. Ez az élet rendje, s Didi (az 'élő' Halál) ezért is megy bele a Hettie-től kapott feladatba - mert élőként ő is csak egyetlent élhet át, ezt dobta neki az (egynapos) élet, s mivel úgyis átélni akar, hát nosza, rajta.

A Végtelenek végtelen számban jelen lehetnek akár ugyanakkor és ugyanott - még ha éppen teljes erőbedobással életet játszanak, akkor is. Ez a paradox a végtelen-lét velejárója... S ezt mi meg is kapjuk képben, ahogyan kell, a Második fejezet: Egy emlékezetes éj nyitó oldalán, ahol pontosan ugyanaz a Washington Square-en álló Diadalív látható, mint a Szárnyainak suhogása, a Prelűdök és Noktürnök zárófejezete kezdetén s végén; sőt, a srácok ugyanúgy fociznak, a labda ugyanúgy elgurul, s Halál (az élő Didi) ugyanúgy dobja vissza. Ugyanúgy, vagy ugyanakkor - lásd, ez a végtelenek valódi perspektívája: hogy tulajdonképpen mindegy. Ugyanígy tűnik fel a Central Park angyalos szökőkútja (ahol Didi meghal) Foxglove meséjében is... Foxglove-Donna és a menedzsere, Larry ott beszélik meg a leszbikus mivolt esetleges felvállalását.

Szegény Foxglove-Donna... a sorsát átszövi Halál jelenléte. Egykori barátnője, Judy a Prelűdök és noktürnök hatodik fejezetében John Dee doki áldozatává vált - lett úgymond 'öngyilkos'. Így indulhat el Donna Cavanagh a Foxglove-vá válás útján, az úton, aminek (az általunk látható) végén elgondolkodik: vajon nem lehet-e, hogy ő, és Hettie meg Alvie már rég meghaltak, még sztár korában - s amit most átélnek az Halál ajándéka, az egykori koncertért, amit az 'életben töltött' napján hallhatott; azaz: nem álom-e az élet. Erre rímel amúgy a Sandman egyik legerősebb visszatérő gondolata: hogy a valóság valójában mindannyiunk közös álma. A valóságot, a nagy delíriumot ez az egyetlen tény választja el az álombirodalomtól: ezt egyszerre álmodjuk, mindannyian... Donna egykori barátnője, Judy egyébként Rose, az álomörvény barátnője is (életében utoljára neki telefonál...), aki körül az egész Babaház-évad bokrosodik, aki épp ezt a szabályt szegte volna meg, ha örvényként egybenyitja mindenki álmát. Foxglove gondolata ezért annyira bájos - mert ennek az álommal (álom-élettel) való játszadozásnak az egyik arca.

Didit, az egy napra élővé lett Halált a Remete fenyegeti, tartaná a hatalmában - aki amúgy Jason Blood (mennyire vicces már a neve ismeretében a mondat: ...a vérem fekete, bánatos, kimerült cucc...), Hob Glanding hozza szóba a Babaház negyedik fejezetében mint Őrült Hettie mellett az általa ismert harmadik haláltalant - Blood szintén régi DC-s karakter, egy régi DC-s képregénysorozatban Etrigan, a démon házigazdája; aki viszont a Prelűdök és Noktürnök harmadik fejezetében szegődik Sandman kísérőjévé a Pokolban... Át meg átszövik a mesét Neil Gaiman hőseinek rokonai, barátai, üzletfelei, a démonaik és feloldozhatatlan bűneik - ahogy az életünkben létező ismeretségi hálók szövődnek a miénkben. Nem kisvilág - csak a millió nézetből az egyik. Ez a könyv pont ezektől a megszövött hálóktól teljesség-érzetű. Így áraszthatja magából a magáénál sokkalta nagyobb világ levegőjét.

(S még mennyi mindenről nem esett szó... kesztyűk rejtette sebekről, meg elhamvadó cigarettáról, meg a szeretet szavairól a bordák között, meg Tori Amos plakátjáról a reptérrel szemben, meg... végtelen lehetne ez a bejegyzés. Amilyen a világ...)

Kiadó: Fumax
Rajzolók: Chris Bachalo, Mark Buckingham, Michael Dringenberg, P. Craig Russell, Malcolm Jones III, Colleen Doran, Dave McKean
fordította: Bayer Antal, Benes Attila, Holló-Vaskó Péter, Totth Benedek


Végére a cuki: FunkoPop Death :)


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...