„Rengeteg
időt töltünk alkonyati időben, ami egyfajta köztes állapot, a senki földje.”
Karin Tidbeck vékonyka novelláskötete igazi
csábítás – legszívesebben egyszerre befalnánk, letudnánk, hisz könnyen
olvasható, látszólag súlytalan-mesés kis írások vannak benne, jól lehet
pörgetni vele az olvasmánylistát, pipa egy új megjelenés, térjünk is át valami
vaskosabbra… Ennél nagyobbat nem is hibázhatnánk. Amilyen vékonyka ez a kötet,
annyira súlyos, ha hagyunk időt történeteinek az ülepedésre. Zsáneridegen, de
Alessandro Baricco jutott róla eszembe: ő tud ennyire szűkszavúan, ennyire
kevés sallanggal ilyen mélyen hatni. Aztán - újabb zsáner-ugrás - Shirley Jackson
nyugtalanító novellái a Sóbálvány
kötetből: Tidbeck nem egyszer idézi a horror nagyasszonyának stílusát; a „Brita
üdülőfaluja” vérfagyasztó elhagyatott nyaralóhelye egy az egyben „A nyaralók” szabályokat
szegő (az üdülőszezonon túl is maradni kívánó) idős párjának megpróbáltatásait
elevenítette fel; a „Rebecka” után pedig sokáig nem hagyott nyugodni (már
megint) a novellairodalom egyik legerősebbje, a „Sorsolás”.
Tidbeck alkonyati időről mesél – nála mintha
az egész élet egy folyamatos átmenet lenne. A képzelet határa, az emberi
megismerés korlátai, a mesék és az általunk valóságosnak ismert világ közti
vékony mezsgye – mindaz, ami elválasztja az álmot az ébrenléttől, a józanságot
a delíriumtól, a felnőttséget a gyermeki fantáziáktól. A teremtést a haláltól. Feltűnően
sok a groteszk teremtéstörténet – ahogy feltűnően sok a furcsa
eltávozástörténet is. Direkt nem írok elmúlást, hisz Tidbecknél a távozás nem
mindig egyenlő a halállal. Hősei közt akad aki a vittrák, e skandináv tündérek
körébe távozik, akad, aki botcsinálta Ikaroszként a Napba száguld, akad, aki
egyszerűen feloldódik, mintha sosem létezett volna.
Honnan jöttünk, ki teremtett, miből s mivégre?
És vajon hová leszünk, ha letöltöttük földi időnket? Az élet legnagyobb
kérdései, melyekre vallás, tudomány, évszázadok irodalma próbált válaszolni.
Tidbeck meséi a weird fiction válaszát hordozzák: hogy honnan jöttünk, ésszel
fel nem fogható, hogy hova megyünk, valójában nem akarjuk tudni. Mintha egész
valóságként érzékelt földi létünk két groteszk mese közti üres lap lenne. Esünk
egyik szürrealitásból a másikba.
Vékonyka kötet, rövidke novellákkal – a színvonal
sem egységes, akad, amit kihagytam volna belőle, ahogy olyan is, amit a
végtelenségig olvastam volna tovább, akár regénnyé bővítve. Érdekes (bár tán
annyira mégsem…) hogy az értékelések többsége a kötet végén található írásokat
emeli ki – nekem épp az Alice
Csodaországban áthallást hordozó „Augusta Prima” és párja, a „Matrónák”
maradt teljesen idegen. Mintha ilyen lenne, amikor Karin Tidbeck meghajtja
saját fantáziáját a popularitás oltára előtt. Annál nagyobbat markolt belém a
kötetcímadó „Rénszarvas-hegy” – nyilván mert erős hatással voltak rám egykoron
a Tidbeck vittráira igencsak hajazó ír tündérekről szóló legendák; no meg mert
a két kamaszlány találkozása családjuk ősi titkaival, elfelejtett
hagyományaival, a „tündérnagymama” menyasszonyi ruhája felöltésének rítusa
olyan toposz, amit egyfelől nem lehet elégszer elmesélni, másfelől igencsak
nehéz vele újat mutatni. Tidbecknek sikerült.
A már említett „Rebecka” és a „Brita
üdülőfaluja” úgy tökéletes, ahogy van; a „Pyret” áltanulmányán egy képzeletbeli
lényről remekül szórakoztam és gondolatban szorosan összekötöztem Tidbecket
Miéville-el, amíg meg nem alkotnak egy közös világot („Amikor egy lény úgy dönt, hogy tőle idegen faj emléktárgyai között
hal meg, és nyelvi utánzatot hagy maga után, akkor vajon ösztönből vagy
értelmesen cselekszik?”); de az abszolút kedvencem a kötetből a „Kicsoda
Arvid Pekon?”. Túl azon az alapvető civilizációs tényen, hogy a pokol jó
eséllyel egy közszolgáltató telefonközpontja, Tidbeck igen frappáns és
szórakoztató választ ad arra a kérdésre, vajon mit tennénk, ha egyszer csak
felhívna minket Sycorax, aki a halott anyját keresi – és elvezet az úgynevezett
modern, elszemélytelenedett világunkban való teljes feloldódás rémképéhez. Az
arctalan, névtelen, alaktalan hivatalnok – nem ismeretlen az irodalomban, de a
weird mesék eszköztárával életre (életre?) keltve rémisztőbb kép, mint valaha.
Ezek vagyunk mi. Akkor már inkább a rémmesék.
Kiadó: Agave
Fordító: Ballai Mária, Benkő Ferenc, Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Juhász Viktor, Molnár Berta Eleonóra
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése