Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek) 3. évad

Ezt vártuk nagyon, aztán legázolt bennünket, mint figyelmetlen sínre lépőt a vonat. Örültünk neki, hogy hellyel-közzel megtartották a nívót, sőt, a második évadhoz képest javult is némileg a felhozatal (bizonyos műhelyek esetében mindenképpen), egy kivétellel: az Öljetek halott ötlet volt, fantáziátlanul döglött, halottakról vagy jót, vagy semmit, róla tehát inkább semmit. Ha a többit nézem: jól tükrözik sajnos, hova és hogyan alakult az élet: még véresebb, a hentelések még naturálisabbak, ez egy eléggé gyomorforgató vizuális orgia lett. És reménytelenek is ezek a mesék – vagy mondjuk úgy, ahol remény van bennük, ott is többfenekű: vagy így, vagy úgy gombolható, de mindenképpen elszabott kabát. A legfilozofikusabb mese ilyen például, A gép lüktetése – vagy halhatatlanság az Io titokzatos értelmébe olvadva (vagy nem olvadva? Megőrizve egy egykori, emberi identitást?); avagy egy önvigasztaló drogos álom a sötétségbe merülés előtt, a fájdalomcsillapítók utolsó ajándéka (amúgy ez gyönyörű, képben Moebius előtt, szellemben-szövegben Dan Simmons Ílion duológiája előtt tisztelgő móka). Meg az egyik legvéresebb lett ilyen, A föld gyomrában, ahol a barlang mélyén elzárt Cthulhu-szerű izé vagy kiszabadult, vagy nem, némi ön-szemrontás utáni botorkálás bizonytalanságában nyitva hagyva, végül milyen „eredménnyel” járt a túszmentés. Ahol vártam a gondolat mélységét, A raj meséjében, ott nem érkezett meg – ez a történet egyszerűen ekkora terjedelemben elmesélhetetlen maradt, jóformán csak hiányérzeteket hagyva. Kár, az alkotók előző filmje a kedvencem volt, ezt is újra fogjuk nézni, nyilván, de csak a többi közt.

Mint ahogy az egyik kedvencemnél is bujkált bennem az érzés: valamit éppen újranézek. A Három robot – túlélési stratégiák olyan, mint mikor valaki megismételné az előző telitalálatot (az utolsó, macskás slusszpoénig bezárólag), és olyan jól sikerül neki, hogy két lövés után is egyetlen luk tátong a céltáblán. Szerettük, értsétek, hogyne szerettük volna, felröhögtünk minden túlélési stratégia kibomlásának minden poénelemén, de nem adta azt a frappáns teljességet, ami az első film nyitó képsorai után („Te, ez biztosan vidám lesz”...”Ööö, Terminátor-lépés, hát biztosan nem”... és a felszabadult röhögés elszabadulása a turista-mondattól: „Ha egy posztapokaliptikus várost láttál, láttad mindet.”). Az teljesen a maga hullámvasútjára ültetett, ez pont azért nem, mert maradék nélkül újrahasznosult benne az előző Három robot. Kiváló reciklálás, de sajnos nem több. Nem tudott eredeti lenni, ahogy rögtön, másodiknak a maga elképesztő módján, a Kellemetlen utazás. Rákmód belénk rágta magát, tehát el lehet mondani: kellemetlenül eredeti volt. És szerintem ez az egyik történet, ami másodszor is nagyon (talán még jobban) fog működni, persze részben azért, mert a rengeteg éjszakai jelenet sokkal inkább képekre bomlik majd. Én szerettem, Timi nem annyira – alapjában mind a ketten nehezen viseljük a kicsomagolt zsigereket, de engem talán jobban meg lehet venni a gondolattal – ha akad a testnedvek tocsogása közt pár csepp abból is.

Halál, robotok. Ennyi maradt, szerelem ebbe az évadba nem nagyon került; helyette durva, felgyorsított baba-szex a temetőben, némi nincs más humán kézügyben, dugjunk, meg némi abúzus Eldorádóba menet. A  mini holtak éjszakája mini-inváziója vicces volt, de csak úgy, mint egy filmtörténeti gyorstalpaló kurzus; igen, nagyjából ez a műfaj filmjeinek szerkezete, bár általában a végén valaki ott szokott feszíteni a lobogó zászló alatt, a megmenekülés fedélzetén. Úgy látszik, tényleg korjellemző tünet kezd lenni, hogy ezt (is) végigvitték (mint a Ne nézz fel!-t például) az élet teljes elpukkanásáig. Úgy látszik tényleg csak olyan időleges békék köthetők mostanában, mint Mason patkányaival – amúgy ez a banda már a múltkor is zavarba ejtő filmet hozott össze A szeméttelep sztorijával, egy nyomra jár az agyuk. Pontosabban: egy adott szerző: Neal Asher morbidan vicces horror-történeteire vannak kattanva - hiszen akár az első két évadban, ezek mesék is adaptációk. Visszatérve Mason gazdához, lehet szeretni az alkotókat érte: nagyon kompakt képvilágot tartanak karban ezekért a zavarba ejtő történetekért.

És van a Jibaro. Ez valami egészen más színvonal. Az a csapat hozta össze, akik A szemtanút az első évadból, az remek ötlet szimplán zavarba ejtő képbe tétele volt – ez varázslat. Igen, ez vagyunk, amikor kirándulunk Európából az aranyért. Ha szerencsénk van, sikolyokra süketen. És a megmenekülések lehetőségére is süketen... Pedig a fogyatékosság okán végre belénk szerethetne az a magányra ítélt aranydémon – de nekünk csak pompázatos ékei kellenek. Azzal együtt süllyedünk az iszapba mi is, a többi mellé, akik meghallották a démoni hívást. Indián mese feldolgozása, balett és költészet, rajzolt animáció hatását keltő élőszereplős film hatását keltő rajzolt animáció – a legmélyebb mind közül, és a legmélyebben reménytelen. Szóval ezt vártuk, ezt nagyon, ezt a belénk hatolást - de nem ártott volna rögtön utána nézni kicsi Wes Andersont, például, érfelvagdosás ellen... 

Reméljük, nem áll meg itt ez a történet. Szerintem potenciál bőven van benne még.