J.R.R. Tolkien - A hobbit művészete

Timi nézegette a gyűjteményt a minap - ez amúgy időnként egyfajta szükségletként ránk tör - s meglepve fedezte fel: erről a könyvről bíz nem írtunk, amikor annak idején nagy boldogan hazahurcoltuk. Pedig több szempontból is figyelemre méltó munka, annak ellenére, hogy elsősorban a magunkfajta mániások számára készült - a rajongóknak, a gyűjtőknek, a Professzor világába szerelmes álmodozóknak, akik A hobbit, A Gyűrűk Ura, netalán A Szilmarilok világába úgy járnak haza, ahogyan egy csaknem elveszített otthonba kéretőznek vissza a meséink tékozló fiai.

J.R.R. Tolkien annyi színnel álmodott mitológiája (persze hogy) töméntelen igényes, ihletett látomást csalt ki tehetséges művészekből, elég ha Ted Nasmith-ra, vagy a filmes feldolgozások előkészítésén és megvalósításán is dolgozó Alan Lee-re és John Howe-ra gondolunk. Nem titok az sem, hogy Tolkien a maga bájosan amatőr módján szintén elég sok térképet, vázlatot, grafikát és vízfestményt készített a műveihez. Ebbe a könyvbe pár térképen kívül nem kellenek illusztrációk, jó könyv, és minden 5–9 éves gyereknek tetszeni fog - írta a 9 éves Rayner Unwin, a könyvkiadó Stanley Unwin fia A hobbitról szóló recenzióba - persze Tolkien ezt azért alapjában másképp gondolta. Milyen remek ötlet egy kiadó apától amúgy, hogy a gyerekek számára érdekes könyveket a fiával olvastatta (jelképes díjazás fejében; ahogy az idősebb Unwin fogalmazott: Lehet, hogy ez volt a könyvkiadás történetében legjobban befektetett egy shilling...), de az is teljesen rendjén való, ahogy engedett a szerzőnek, aki maga szerette volna meghatározni a könyve küllemét is.

Ahogy az összeállítók az előszóban fogalmaznak: ...Generációja számára a rajzolás és festés általános kikapcsolódási formák voltak – olcsó szórakozás a gyerekek, elfogadott társadalmi tevékenység a felnőttek számára... Tolkien - mint kora annyi művelt elméje - szívesen és sokat rajzolt, festett, a maga, s később egyre inkább a gyerekei örömére is. Érdekelte a tipográfia, a gyerekeinek írt Karácsonyi levelek minden kis porcikáját nagy élvezettel tervezte és rajzolta meg, a vénséges Télapó reszketeg kézírásától a festett képeken át egészen a borítékra ragasztott bélyegekig. Szeretettel körülrajzolta a cseperedő gyerekek számára írt Kóborló és a varázsló meséjét, Kürtő úr kacagtató kalandjait szinte képregényszerűen el is uralják a képek. Nem kell hát csodálkozni rajta, hogy A hobbit úgynevezett "házi kézirata" is tartalmazta Thrór térképének egy változatát, egy térképet Vadonföldről és Bakacsinerdőről, és néhány korai illusztrációt (a "házi kézirat" csaknem végleges változat volt, amely a barátok-ismerősök közt kézről kézre járt - így jutott el Susan Dagnallhoz is, a Stanley & Unwin egyik szerkesztőjéhez, aki aztán rábeszélte Tolkient a kiadásra).

Nem egyedi tehát e korban, ahol bizonyos rajzolni, festeni tudás szinte az általános műveltség része volt, hogy egy szerző maga illusztrálja az írását (így tett a Doktor Doolittle esetében Hugh Lofting is, vagy például az általam sokra becsült Arthur Ransome is a maga sorozatával). Az viszont nem volt szokványos, amennyire a kötet szerkesztői, a műszaki vezető Charles Furth és Dagnall kisasszony bevonták a Professzort készülő könyve munkálataiba. Tolkien több változatban beküldött térképei közül az első kiadásba végül kettő került be, Thrór térképe, s egy "nagyobbra nyitott" Vadonfölde - és összesen kilenc illusztráció, melyeket Tolkien egyébként nagy szabadkozások közepette bocsátott a kiadó rendelkezésére, ahol (minden jól látható, amatőr mivoltuk ellenére) egyöntetű tetszést arattak. Furth visszaemlékezései szerint: "...aki csak látta, el volt bűvölve, maradéktalanul illettek ugyanis a szöveghez."

Végül a kötés küllemétől a védőborítóig ezt a sajátosan egységes rajzi látásmódot engedték érvényesülni, felkérve ezekre a munkálatokra is a szerzőt - ami sokak szerint a kor egyik legszebb kiadott kötetét eredményezte. Hamarosan sor került az amerikai kiadásra, s a Houghton Mifflin Company színes illusztrációkat szeretett volna a kötetbe - Tolkien így öt vízfestményt készített, (ahogy e kötet előszavában az összeállítók értékelik) élete tán legérettebb munkáit. E színes illusztrációk aztán bekerültek az angol második kiadásba is - s azóta számos új kiadásba világszerte. Jó így együtt látni az általam is ismert rajzok, festmények első variációit, a vázlatokat, ahogy egy-egy szóba forgatott és fejben hordozott képért megküzd az alkotójuk... ahogy kézbe veszem ezt a könyvet, ahogy látom, a véglegesült illusztrációkig egy-egy rajzi ötlet hogyan alakul-változik; mintha a Professzor mesét termő fantáziájára látnék rá - arra a folyamatra, ahogy elmesélődött végül az általunk is ismert mese...

Wayne G. Hammond és Christina Scull munkája igényesség tekintetében, az összefüggések és háttér-információk feltárásában, s ezek tálalásában is etalon. Árad belőle a szerző iránti szeretet - az előszót és a kísérőszövegeket böngészve szinte elénk tárul J.R.R. Tolkien egyfajta szeretetteljesen odaskiccelt portréja is. A magyar kiadás, A hobbit művészete kivitele is etalon-értékű: védőtokban, igényes kivitelben; minőségi munka az Európa kiadótól. Rajongóknak kötelező - de szerintem az érdeklődés felkeltésére is tökéletes.

Kiadó: Európa
Fordította: Bonácz Ágnes
Szakmai lektor: Füzessy Tamás

China Miéville: A város és a város között

Nem is tudom hirtelen megmondani, ismerek-e China Miéville-hez foghatóan elborult fantáziájú SF-szerzőt – mondjuk az, hogy én nem ismerek, még nem biztosíték semmire de azért valljuk be, nem gyakori, hogy valakinek a munkásságára külön alzsáner-jelzőt aggassanak. A weird fiction élő klasszikusa híres zsánerek közti kirándulásairól, saját bevallása szerint sem szereti kétszer ugyanazt írni: legújabb magyarul megjelent könyve egy noir-eszközökkel felrajzolt fantasy-krimi – mint ilyen, a legkevésbé „Miéville-es” az eddig olvasott Miéville-ek közül, ugyanakkor legalább annyira összetett és fifikás, mint a Kraken és sokkal érettebb, mint a pályakezdő Patkánykirály. (Kocarajongó vagyok, a „főműnek” tekintett Bas Lag-trilógiát nem olvastam [még]…)

Szóval Miéville és a noir… Persze ez sem csak úgy van, hogy ez a politikailag vastagon elkötelezett, filozófiában jártas weird-fenegyerek egyszer csak leült és írt egy simavonalú krimit – nem. Minden tisztelgése, műfaji játékai, megidézései és jóízű kikacsintásai ellenére olvasás közben nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy a noir itt csak álca: a cselekmény, a kiégett felügyelő, a gyönyörű halott nő és a lépten-nyomon felbukkanó, hősünk útját nehezítő összeesküvés-háló csupán eszköz arra, hogy identitásokról és identitásképzésről, politikáról, mesterségesen életben tartott történelmi traumákról, mikro- és makrotársadalmi félrenézésekről, üzleti érdekekről és a múlt feltárásának és eltitkolásának párhuzamos igényéről meséljen. Aki krimire vágyik, lehet, csalódni fog: Miéville játszik a zsánerelemekkel, de nem profin, inkább elkenve – aki viszont jellegzetes Miéville-hangulatot óhajtana, elsőre tán kevésnek érzi ezt a noirba csomagolt furcsaságot, utána viszont élvezettel fogja bogozni a szálakat.

Mert a krimi bizony vékonyka és igencsak kiszámítható. Tyador Borlú felügyelőt egy reggelen halott lányhoz riasztják: a drogos tinik által megtalált áldozat vélhetően csak egy újabb utcalány, akit a helyi szeméttelepen hajított ki egy elégedetlen kuncsaft. Rövidre is zárná, ha nem tűnne fel pár furcsaság – hamarosan kiderül, hogy a lány nem csupán külföldi diák, de még csak nem is helyben élt, vagyis hát helyben-is-meg-nem-is, a város melletti városban, a helyiek számára szigorúan tiltott másik városban, ahonnan sem élő, sem holt nem kerülhet át Bészelbe. A lány mégis ott van. Borlú pedig ezzel belekeveredik élete legbonyolultabb ügyébe.

A város és a város – Bészel és Ul Qoma. Egyedülálló, megmagyarázhatatlan entitás. Egy hely, ami valahol a messzi múltban kettéhasadt és azóta két síkon, két városként, egy földrajzi helyen, mégis parazitaként éldegél egymás (vagy önmaga?) testén. Átfedett utcák, totál utcák, homályos utcák – akadnak házak, melyek egyszerre vannak itt is és ott is, akadnak szomszédok, akiket egy határnál sokkal több választ el egymástól, akadnak foltok, ahol ha megállsz és leejtesz valamit, az a másik városban ér földet. Bészel és Ul Qoma polgárai kisgyerekként megtanulják láttalanítani a másik város történéseit: ebben segítenek az engedélyezett és tiltott színek, viseletek, viselkedési formák, az eltérő fejlődés, az építészeti stílusok különbözősége és a kétféle nyelv – ám nehezíti az emberi természet, kíváncsiság, ösztön. Vezetni tanulni kész rémálom az átfedett utcákon, hisz nem csak a saját síkod forgalmában kell boldogulnod, de ki kell kerülnöd a másik sík autóit is, melyeket nem is láthatsz. Ha baleset történik az orrod előtt, félre kell fordítanod a fejed. Ha meggyilkolnak valakit a szemed láttára, jobb, ha tovasietsz. Ha odanézel, kihágást követsz el. Ha a bajba jutott segítségére sietnél, az már áthágás – ami sokkal súlyosabb bűn, mint a gyilkosság, és sokkal kegyetlenebb szervezet bünteti, mint bármely város rendőrsége.

Kontroll – ha bármely város lakója meghallja ezt a szót, rettegés költözik a szívébe. Kontroll a hatalom, melynek egyetlen rendeltetése fenntartani a város és a város közti láthatatlan határokat – amely egy hitet, egy konstrukciót, a valóság egy megmagyarázhatatlan, tán csak az elmékben létező hasadását őrzi. Miféle hatalom képes erre? Miféle hatalom képes elfordíttatni velünk a fejünket, ha gyilkosságot látunk? Miféle rettegést kell beleplántálni az emberekbe ahhoz, hogy átadjuk a sorsunk feletti irányítást egy sosem látott, sosem hallott, ismeretlen eszközökkel dolgozó, embereket nyomtalanul eltüntető, semmilyen hagyományos értelemben vett legitimációval nem rendelkező hatalomnak? Miféle ostobaságokat képes létrehozatni és fenntartatni velünk a puszta vakhit?

Miéville trükkös mesélő – réteget pakol rétegre, könnyed rétegeket, fifikás rétegeket, zsáner-rétegeket, hogy a végére a sok könnyű rétegből összeálljon valami borzasztóan nehéz és fojtogató: saját előítéleteink, társadalmilag kódolt félrefordulásaink, a „más” belénk nevelt elutasítása, a vallási-politikai vakhitek általi megvezetettség kritikája. Bészel és Ul Qoma kettéhasadt városa valahol a kelet-európai, félig a múlt században ragadt, félig a fejlődő Nyugatot majmoló határvidéken zseniális allegóriája a rendszerváltások utáni sokfelé szakadt keleti blokknak – egyben remek kritika. Mind a történelmünknek hátat fordítók, mind a történelmi sérelmeket mesterségesen életben tartók felé. Ahogy hagyományőrzés és újítási vágy feszül egymásnak, úgy ütköznek üzleti- és tudományos érdekek egy ásatáson, úgy használnak ki egyesítés- vagy épp függetlenségpárti radikális fiatalokat szarkavaró politikusok és úgy tartanak életben a mesék ködébe vesző legendákat a város és a város közti harmadik városról azok, akiknek ez szolgálja érdekét.

Igen, minden sorában ott lüktet Miéville radikalizmusa (is), de az író szerencsére felülkerekedik és ahelyett, hogy elmenne propagandisztikus irányba, minden oldal egyformán megkapja a maga kritikáját. A legfontosabbat pedig mi, bészeli, Ul Qoma-i, vagy akármilyen polgárok-olvasók-alattvalók: a hatalom, amitől annyira rettegünk, csak addig hatalom, amíg mi felruházzuk vele. A rettegésünk, a félrenézésünk, a hitünk táplálja. Kontroll valójában semmi. Csupán pár szürke bürokrata, akik mint Michael Ende szürke urai, eljönnek értünk ha hagyjuk. Persze hagyjuk. Mindig hagyjuk. Miéville sok mindennel kísérletezik, egyvalami totálisan hiányzik belőle: az idealizmus. Sok jóval nem kecsegtet az emberiségről most sem.

Kiadó: Agave

Fordító: Juhász Viktor

Neil Gaiman: Death - Halál: Teljes gyűjtemény

Komolyan szerelmes voltam Neil Gaiman Sandman sorozatába - s mély csalódással vettem tudomásul annak idején, hogy a megkezdett remek nívón a negyedik kötet után nem folytatódik a gyűjtemény kiadása itthon. Úgyhogy persze hogy felcsigázott, mikor Timi hírét hozta: a FUMAX kiadja a Death - Halál teljes gyűjteményt; hát naná, Neil felfogása a számunkra leginkább végzetes Végtelenről már az Álomúr sorozatában is a szívem csücske volt (nem is beszélve róla: egyből torkon markolt a remény, hogy talán a kint hatalmas kultusszal bíró Sandmant is újra előveszik majd, idővel az urak...). Sokat amúgy nem kutattam róla előre, elég volt annyit tudnom, hogy a kedvenc mítoszturkálóm keze munkája - azt vártam: lepjen meg! Ahogy már annyiszor sikerült neki, néhány novellával, az Amerikai Istenek nagyszabású és az Óceán az út végén szűkszavú telitalálataival, vagy a Terry Pratchettel együtt írt Elveszett próféciákkal (miközben morogtam eleget a rutin soha nem ötlettelen, de gyakran újrahasznosító jellegű produktumai miatt, ahol a látásmódot ugyanúgy szerettem, ám a látnivalókat gyakran annyira nem...).

Szóval amikor átvettük az 'előrendelt Halált' a könyvhéten, komolyan megkísértett, hogy ott, helyben nekiüljek. S lám, hetekig melengettem aztán az élményt, várva, hogy magától szóba kerüljön, magától nyerjen formát. Szerettem volna, hogy ez a bejegyzés megírja saját magát, mert szerelmes vagyok abba, ahogy ez a pasas mesél! (És szerintem nyilvános szerelmi vallomást írni nemcsak nehéz, de ciki is...) Szeretem, ahogy játszótársakat keres a meséléshez, ahogy sarkallja őket, alkalomadtán tovább annál, ameddig maguktól eljutottak volna - vagy ahogy alkalomadtán a maga látomását engedi teljesen másként alakítani, ha ráérez: a rajzoló, a kihúzó, a beíró, a címlapot alkotó művész ihletett víziója teljesebb. Élvezettel lestem, hányféle arcot kap a Végtelen, aki a Naptalan Földre, a Domb alá kíséri az élőt... ez végülis egy teljesen indokolt játék - Halálnak (mellesleg az Álomúrnak is) annyi arca van, ahány halandó: mindenki másmilyennek látja.

A gyűjteménybe bekerült az alapsorozatban megjelent, Halálnak átengedett két történet is, a Szárnyainak suhogása, a Sandman első évadának záró története, s az Álarc a harmadikból, sőt az egyik később, a sorozat lezárta után született kötetből, a Sandman - Végtelen éjszakákból is ide kívánkozott a Halál és Velence. Kapunk egy aranyos képgalériát is - jelzem azért, egy gépen pár kattintásnyira iszonyatos tömegben áll a rendelkezésre rajongók és grafikusok víziója (akár cosplayer-víziója) Halálról, szerintem ő a legtöbbet képbe húzott Végtelen (persze nyilván nem ebben a minőségben). Nem haszontalan látni, a karakter milyen mesékbe bonyolódott Homokember történeteiben - és érdekes móka, ha a Sandmant valaki nem ismeri. De a savát-borsát e kiadványnak az a két önálló, három füzetes minisorozat jelenti, amelyeket az eredeti sorozattal egy időben jelentetett meg a Vertigo - mind a kettő önmagában is teljes, és eközben ezer szállal kötődik az elmesélt mesékbe... A nem várt bónusz pedig a három pároldalas, amelyeket a kiadó egyéb tematikus kiadványaiból söpört ide a tény: szerepel bennük a Gaiman teremtette kétségtelenül legkúlabb karakter.

De haladjunk sorjában. Érdekes móka a Szárnyainak suhogása, ha valaki nem ismeri az alapmesét - és teljesen másképp hathat. Másképp eshet Sandman nyavalygása, ki nem elégítő bosszúról, jaj minek visszaszerzett erőről, s másképp hathat a gót-punk nővérkéje által laza kézzel kiosztott kijózanító pofon és lecke. Az biztos: remek kezdés, Mike Dringenberg figurái karcosabbak, felnőttebbek, súlyuk van - de Halál empátiája és humora már itt felcsillan. Ahogy Neil Gaiman fogalmaz az epizódról: az első olyan történet a sorozatban, amelyet teljesen a magaménak éreztem, és amelynél tudtam, hogy kezdem megtalálni a hangomat.

Az Álarc című mesét viszont a mai napig nem tudtam megszeretni - pedig a történet a maga nemében kiváló, illik a sorba, íze van: nyomasztó látomás a szuperhősködésről, pontos következményekkel; egy mese, ahol Halál maga is csak statiszta. Mégis - egyszerűen nem tudom megszeretni Collen Doran klasszikusokat (számomra vérszegényen) megidéző rajzstílusát, a karaktereit; pedig látszik benne invenció, van néhány nézete-kivágata, ahol el kell ismernem: valójában hibátlan. Lehet, az én bűnöm - talán nem vagyok Doran-kompatibilis.

Viszont nagyon kellemes meglepetésként ért a Halál - Téli mese. A Vertigo 1999-es januári különszámában (Winter's Edge) megjelent kis hatoldalas szelíd és helyén való magyarázat az első összefüggő három füzetes minisorozat előtt, a Halálról, aki réges-régentől máig tartó, végtelen léte alatt megélte (jó ezekkel az igékkel ebben az összefüggésben játszani...) a maga revelációit. Aki megértette, mire való az empátia, aki megfogadta, hogy minden századik évben él egyetlen napot, hogy megtudja: mit szólna hozzá. Hogy megtudja, mit él át, mit érez a halandó - hogy levonhassa a tanulságot. Jeff Jones és Jon J. Muth rajzolópárosa ihletett tushasználattal alkot téli tájat (és számos halált), japán fametszettől a pasztellfestményig nyújtózva, egyedi, lapról lapra finoman változó halál-karakterrel - nem a fősodor, amit művelnek, de minden porcikájában művészet.

A mondanivalója viszont a minisorozatban válik gyönyörűen élessé. A Halál - Az élet mindig drága nyitó közjátéka után (ahol feltűnik egy Hellblazer vagy Sandman-rajongók számára 'kedves' régi ismerős) a tizenhat éves Sextonnal esünk a történetbe, aki épp búcsúlevelén dolgozik, amikor enyhén flúgos anyja tavaszi nagytakarítás ürügyével kipaterolja a lakásból (...Á! Élj gyorsan, szeress nagyon és hagyj hátra gyönyörű hullát... Nem igazán. Inkább élj unalmasan, gondold, hogy 'minek', és hagyj búcsúlevelet...). Sexton összefut egy magakorabeli gót tinivel - aki azt hiszi magáról, hogy ő a halál, aki erre a napra az élők bőrébe bújt. Hogy, hogy nem, koncertre mennek együtt, ahol egy Foxglove művésznevű csaj először lép fel - s a szerelme, Hazel viszi be a bulira a fiatalokat... Aztán az este egyre betegebbre alakul, a halál-tinit elcsípi egy régóta rá ácsingózó ismeretlen (ismerős). A kalandok éles íz-kontúrját nem akció és horror fűszerezi - csak a halál. És ez pont elég - ez a három összefüggő füzet gyönyörűt markolhat az olvasója szívén, és tele van a Végtelenek világára tett utalásokkal, rámutatásokkal (hajtás után a kitartóknak részletezem...).

És eztán: a Kerék. A Halál-történetek állandó rajzolója, Cris Bachalo egy 2001.09.11. emlékkötetbe szánt tízoldalas kedvéért (9-11 - The World's Finest Comic Book Writers & Artists Tell Stories to Remember) nyúlt vissza a régi munkához (már a Marvel kötelékéből). Én konkrétan imádtam, amit a végzetes Végtelennel művelt e kötet két hosszabb lélegzetű sorozatában, oldalakon át, apró különbségekkel akár az egy lapon 16 képkockás 'beszélő fejek' esetében is (nem is beszélve a döbbenetes bontott egészoldalasairól) - de amit itt 10 oldalban letesz, az szerintem tényleg belőle fakad, és magasiskola. Nem is igazán a rajztechnikák (számítógépes) változása okán, hanem azzal, ahogy hagyja magára hatni a mangát a karakteralkotásban, vagy ahogy a jelentőség-adás szolgálatába állított, levegős panelekkel bánik, ahogy a viszonylag sok szöveg a rajzai mentén egy pillanatig se tűnik soknak - ahogy egésszé áll össze a mese, látomássá és tisztelgéssé... olyan finom poénokkal, hogy a (történetet mesélő) afro Matt latino Halállal ül szemben a lét gyászoló óriáskerekén (...Ha nagy leszek - gondoltam - ilyen barátnőt szeretnék...). Imádom.

Hogy aztán belemerülhessünk a második összefüggő blokk három füzetébe,  a Halál - Egy teljes életbe. Ahol a már megismert Foxglove-Donna kerül szerelmével, Hazellel és annak kisfiával együtt végzetes helyzetbe, végletes választás elé. A leszbikus énekesnő, aki a coming out kínjában (és saját popsztársága kínjában) vergődik, meg az őt szerető anyuka, aki nem akarja elveszíteni a kisfiát, Alvie-t. Kalandjaikban részes Larry, Foxglove menedzsere, Boris a testőr, meg a nyilvánosság kedvéért szerződtetett 'celeb-barát', a férfi-fehérneműmodell, Vito. Hát kérem, ez egy halmozottan többfenekű, sztárságra, celebségre, életmódokra, de szerelemre és felelősségvállalásra egyaránt hatalmasakat kacsintó mese, minden porcikája él - az utolsó képkockáig. Egy pillanatát sem akarnám elárulni, olvassátok el!! Irtózatos többletet jelent, ha kibomlik bennetek az összes utalás - mert úgy mesél a kapcsolatainkról, ahogy négyszáz oldalas, lélektanilag megalapozott, sztárírók tollából született nagyregények - háromszor huszonnégy oldalon.

A Halál és Velence sem tanulságmentes, szépen épül fel benne az a morbid és perverz állapot, amit aztán elegánsan pukedlizve bont fel. Az utólag született hozzáfűzésekből az egyik jobban sikerült leágazásban jelent meg (The Sandman - Endless Night's - 2003) P. Craig Russell munkája, aki számos Gaiman-novella képregényesítésében is kedvenc mítoszlovasom bűntársa volt - érzik köztük az összhang. Russellé a sorozat talán legemberarcúbb Halálja - aki kivárja a maga idejét (mondjuk így: amíg felnő az, aki segíthet hozzájutni a maga idejéhez). Szellemes és gonosz felnőttmese - szerettem. Mint ahogy a maga módján értettem és szerettem Dave McKean kis szösszenetét, a Halál üzenete az életről-t. Még akkor is, ha ennek a konkrét, felvilágosító célzatú üzenetnek az idő az aktualitását... hát, hogy mondjam, ha nem is kezdte ki, de alaposan áthangszerelte azóta.

Hála és dicsőség a FUMAXnak, amiért belevágtak - amiért visszatértek a képregényhez, és egyből ilyen nívón! A küllem, a kivitel kifogástalan, nagyon szépen köszönöm a fordítók, beírók, szerkesztők áldozatos munkáját. (És nagyon várom, hogy nekiugrotok-e a Sandmannak!)

Marc Elsberg: Zero

„ - Képzeld el, hogy a kormány vagy a rendőrség azt követeli tőled, hogy folyton magaddal hurcolj egy dobozkát, ami szünet nélkül jelenti, hol vagy és mit csinálsz. Hát beintenél nekik! Az adatoligarcháknak viszont még fizetsz is azért, hogy kémkedjenek utánad. A megfigyelés magasiskolája! Lennél kedves a pénzemért cserébe szaglászni utánam és felhasználni az adataimat? Volna mit tanulnia ezektől a titkosszolgálatoknak!”

Ahogy az internetes terroristáktól is, ha már itt tartunk… Legalábbis ez válik nyilvánvalóvá, amikor szó szerint a fél világ előtt, élő egyenes adásban csinálnak hülyét a Zero aktivistái az amerikai elnök testőrségéből, ahogy kamerákkal felszerelt minidrónjaikkal úgy tesznek, mintha megtámadnák a fejlett világ vezetőjét. Bántódása ugyan senkinek nem esik, csak pár egó sérül, mégis az addig csupán néhány adathalász céget bosszantó, az információ szabadságáért kiálló aktivisták hirtelen világszerte üldözött terroristákká válnak. Naná, hogy a titkosszolgálatok mellett megkérdőjelezhető indítékú és legitimációjú magáncégek sora és a média is a nyomukba ered.

Többek közt Cynthia Bonsant, a londoni Daily munkatársa, akitől mi sem áll távolabb, mint a netes aktivizmus… Cynthia még a nyomtatott sajtó idejéből származik, az adatbányászat helyett a személyességben hisz, oknyomozó vénáját még nem kódsorokon, hanem az utcákat róva élte ki. Őskövület. A kollégái és a lánya (meg a lánya barátai) szemében is. Még tisztességes facebook-profilja sincs. Jószerivel azt sem tudja, mit kezdjen a Zero utáni hajszához munkaeszközként kapott okosszemüveggel. Sajnos van, aki tudja, mit kezdjen vele. Amikor lánya egyik barátját, aki a kölcsön-okosszemüveg segítségével azonosított egy körözött bűnözőt, a nyílt utcán lelövik, Cynthia hirtelen a bűntudat mellé világhírt is kap: már nem csak középkategóriás újságíró, hanem a Zero utáni világméretű üldözés, a netes adathalászcégek mesterkedései és az amerikai titkosszolgálat kétes üzelmei középpontjában találja magát.

Marc Elsberg két éve a Black Out lapjain már felvázolt egy nagyon is lehetséges, borzongató jövőképet: akkor azzal a gondolattal játszadozott el, mi lenne velünk, ha beütne egy kontinensméretű áramszünet és megfosztanának minket kedvenc civilizációs vívmányainktól, mint víz- és csatornaszolgáltatás, áram, fűtés, kórház, gyógyszertár, bankautomata, szupermarket. Nem volt kellemes belegondolni. Amit a Zero lapjain felvázol, az valahol még kellemetlenebb (na jó, ez esetben áramunk és vizünk van, jó eséllyel túl is élünk, de…) és már itt kopogtat az ajtónkon. Már ha nem telepedett még le a nappalink közepére.

Az internetes adathalászat itt van a mindennapjainkban. Bárki, aki megnyit egy böngészőt, megfigyeltté válik. A telefonod helyadatai alapján nyomon követhető szinte minden mozgásod. Jó eséllyel a szolgáltatóid többet tudnak rólad, mint az anyád. Ez nem újdonság. Ahogy az sem, hogy célzott marketinggel bombáznak a netes oldalak, hogy a kereséseid alapján pontos vásárlói profilod van az adatbankokban, hogy ha egyszer bankkölcsönre keresel, másnap hív egy másik bank, akkor is, ha a neten nem adtad meg a számod. Ajjj már, úgyis tudják… Hogy a mindenféle közösségi oldalakra feltöltött fotók és bizalmas információk milyen veszélyeket rejtenek, arról meg minden második embernek van egy ijesztő sztorija. Mégis: nem használjuk ugyanolyan lelkesedéssel ezeket az oldalakat? Nem keresünk rá százhuszadszor is ugyanarra a termékre, pedig már így is állandóan ezt tolja az arcunkba minden hirdető és jó eséllyel magunkra húzunk még pár tucat kéretlen marketinglevelet vele? Nem sírjuk el bánatunkat valami fórumon ahol senkit sem ismerünk arról, hogy már megint nem fogytunk egy dekát se pedig napi ikszezer lépést mért az okosóránk? És nem fogadjuk lelkesen a tippeket ismeretlen kommentelőktől (vagy kommentrobotoktól?) hogy mit szedjünk, hol vegyük meg akciósan, melyik oldalra iratkozzunk fel még pár százalék bónuszért? Szándékosan a leghétköznapibb és a legkommerszebb példákat hozom. Mert már ebben is ott a veszély, hogy olyan mértékben kiadjuk magunkat ismeretlen érdekcsoportoknak, amibe bele sem gondolunk.

Elsberg ennél tovább megy. De nem annyira, hogy ne lehetne hihető. Hogy ne tudnánk pontosan: valamelyik Szilícium-völgyi startup konyhájában már ugyanezt forralják. A Zero utáni hajsza egy pontján az aktivisták és az újságírónő célpontja egy és ugyanaz lesz: a Freemee. A feltörekvő alkalmazás, ami adatainkért cserébe sikert, pénzt, csillogást ígér. Ami játszi könnyedséggel hálózza be a fiatalokat, akik az ActAppok segítségével pár hónap alatt válhatnak lúzerből a lányok kedvencévé, kiközösített gót tiniből menő szöszivé, pincepatkányból sportcsillaggá. Csak a személyre szabott tanácsadód (virtuális személyi edződ) tanácsait kell követned. Mindenben. Mert ha ellenállsz, ha nem mész tanulni, amikor küldene, ha nem abban a boltban vásárolsz, ahol javasolja, ha nem azt eszed, amit pótanyaként eléd tenne, akkor rögtön esnek az értékeid. És jajj a frissen megszerzett népszerűségnek. Ebben a világban a Freemee-értéked jelent mindent. S hogy ne csak nehezen meghatározható népszerűségi mutatókról legyen szó, kvázi-jutalmazásként amiért engedelmes kiskutyaként követed az utasításait és szolgáltatod az adataid, még „levásárolható” pontokat is kapsz. Persze csak a kijelölt boltokban. De hát kinek ne jönne jól egy kis zsebpénz, nem igaz? Pláne ha csak adatokat kell átadnia.

Mindez még nem a szép új világ. Belátható, felfogható, együtt lehet vele élni. A gond ott kezdődik, ha a Freemee halálba hajszol az ActAppok túlzásaival. Ha egzisztenciákat lehetetlenít el, mert nem követik az utasításait. Ha féllegális „emberértékelő” rendszerét fű alatt kiárusítja a munkáltatóknak, akik aztán ezek alapján rúgnak ki vagy tartanak meg alkalmazottakat. Ha nem csak kereskedelmi döntésekben tereli a felhasználókat, hanem politikai preferenciákat, vallási meggyőződéseket, vonzalmakat alakít át a saját szája íze szerint. Vagy a legtöbbet kínáló szája íze szerint. Olyan elvetemült elképzelés lenne, hogy pár év múlva egy ActApp mondja meg kire szavazzunk és az addigra szabadalmaztatott okoskontaktlencséken át le is tudja követni kire húzzuk azt az ikszet? Tartok tőle, hogy nem. Elsberg megint csak ijesztő víziót tár elénk, aminek legnagyobb tanulsága tán az, hogy mennyire könnyen adjuk át az irányítást saját életünk felett. Ezúttal a világot behálózó internetes szolgáltatóknak. Akiknek már most nagyobb a befolyásuk, mint gondolnánk. A folyamat nem tűnik megállíthatónak (esetleg ha tényleg lekapcsolják a villanyt…) és persze ne legyek már álszent, épp blogposztot írok, amit aztán önként odavetek az adathalászoknak, miközben az ingyenes használatért cserébe belemegyek, hogy a felület, amin teszem, monitorozza a látogatóimat, sőt, még a közösségi oldalakon is kiposztolom. Persze ez nem üzleti célú, és hálistennek marginális látogatottságú oldal és egyébként is, kit érdekel manapság valaki, aki könyvekről írogat, hisz a kultúrában nincs pénz… tény. De a megfigyelés is kicsiben kezdődik. És bár nem fogok kivonulni a virtuális térből, ahhoz túl kényelmes és igen, túl sok előnnyel jár, azért tessék csak meggondolni minden kattintást. Hisz valaki mindig figyel…

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter

Ellentmondásos múltunk: Lázár Ervin

Amikor az első alkalommal felmerült bennem ez az ellentmondásos múltunk bejegyzés-sorozat, épp vele példálóztam, hogy mennyire nem kell indokolni rajta semmit, mennyire kétségtelen az elismertsége, a rangja. Hamar változnak mostanság az idők, meg át is gondoltam én ezt. Mert Lázár Ervin egyre inkább csak a szelíd mesék erőszakmentes tollnoka a fejekben, Mikkamakka, Bruckner Szigfrid, Berzsián apukája. Valahol kiesik lassan a köztudatból, hogy a huszadik század magyar novellairodalmának fenegyereke, a magam szubjektiv listáján Sánta Ferenc mellett a legjobb novellista is ő. Ahogy Onagy Zoltán írja róla: ...kezdő írónak a Buddha szomorú című novelláskötete a legveszettebb, legtüskösebb akácfa. Ha – miután elolvasta és becsukta a könyvet – egy héten belül géphez mer ülni prózaírói szándékkal, lehet belőle valami. Ugyanakkor egy másik tanács önnön nagyságuktól elszállt irodalmároknak: amint x díjak átvétele, gazsuláló kritikák után úgy érzi, ő a legnagyobb e kerek hazában, olvasson véletlenszerűen Lázár Ervint. Hogy önértékelése helyrebillenjen. Ezekkel a sorokkal maradéktalanul egyetértek - mert Lázár Ervin a minden mesterkéltség és bravúr nélküli mondat atyamestere, és a történetfűzése is minden tanult szenzációtól mentesen hibátlan.

Ha valaki elolvassa a Hét szeretőm novelláit, akármelyiket, azt erről nemigen kell aztán győzködni. Szakmabeliek a Buddha mosolyog, meg a Masoko köztársaság mélyen árnyalt, ijesztő mélységekig továbbgondolható egyszerűségéért vannak oda, én például A kerek arcú rémületesen magyarázat-szegény volta ellenére tökéletesen érthetőségéért - Lázár Ervin gyönyörű takarékossággal, a lehető legkevesebb szóval operál, úgy, hogy ez se válik nála egy minutáig se bravúrrá. A gyermekkorában, Alsó-Rácegrespusztán, Sárszentlőrincen belé ivódott beszédmód válik a leírt szava alapjává is, kevés beszédű ősök és ismerősök nyomán fogalmaz élete végéig. Talán ezért annyira fontosak a nevek, nemcsak a meseregényekben, de egyéb írásaiban is bújtatottan annyiszor beszélő nevei. Talán ezért fontosak a szikár jelzőhasználatban nyakon csíphető pontosságok. Ha ennyire szikárra vonom a szó keretét, hatványozottan fontos, hogy melyiket használom...

Szóval messze több ő annál a meseírónál, akivel - vagy mondjuk így: a szereppel - amúgy zokszó nélkül, mosolyogva azonosult. Szokták mondani, hogy közérthetősége felett annyi réteggel gazdag, hogy nincs olyan életkorú olvasó, aki ne találhatna benne neki szóló tartalmat, (s főleg) humort. Berzsián és Dideki történetében például hatalmas gátlástalansággal mesésít alkotástechnikai, irodalmi belügyeket úgy, hogy gurgulázva kacag rajta a legkisebb is, ha felolvasod neki (miközben például én kénytelen vagyok elmagyarázni azért a pöttöm hallgatónak, miért nem tudtam tovább olvasni a nevetéstől a könyvet, amikor az okostojás szemüveges kislány zseniálisan (sztereo)tipizált nevét először olvastam (volna) fel... akit úgy hívnak amúgy, hogy Zsebenci Klopédia...). A Szegény Dzsoni és Árnika például olykor igen kemény társadalmi jelenségek mesébe dédelgetésére vállalkozik, minden cukrosítás és édelgés nélkül - sőt, a végén megejtett gonosz-szelídítés is úgy gördül bele, olyan biztonsággal, mintha nem a mondható mesék hepehupás dűlőútján, hanem a kizárólag típusokkal operáló mainstream sztrádáján gurulna a szekere. Úgy, hogy egyik könyvében sincs hozzáadott cukor, és a hatás sem a szokott, vegyszerszerűen kimért, bevált módszerektől tartós.

Bátran használta a gyerekszáj elszólásait, sose titkolta, mennyire a gyerekeivel együtt ír a gyerekeinek (s a mi gyerekeinknek) - hogy Mikkamakka, az Miska macska valójában, innen a név... hogy ha nem káptalan a fejem, akkor ugye: kápos... De pontosan érthető, a mesében is hogyan ír valójában mindenkinek, főleg, ha fény derül még néhány érdekes műhelytitokra. Annak idején a Lyukasóra egyik műsorában került szóba az akkori nagy öregek (Várady Szabolcs, Mészöly Dezső, Lator László) közt Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című mesegyűjteménye - pontosabban az a kevéssé ismert tény, hogy valójában kit (kiket) rejtenek a nevek. Hogy Vacskamati bizony "macska Vathy" - az író felesége bújik a sedre-szende lányalak bőrébe; s ennek fényében bizony még ízesebb a Vacskamati virágjában megfogalmazott szelíd intés, kritika... Hogy Nagy Zoárd, a járkáló fenyő, aki elindult egyszer szeretett völgyéből, s most nem talál haza, maga Pilinszki János - a háborús élmények után tétován helyét kereső költő rajza is Zoárdé... Hogy Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl Nemes Nagy Ágnes, aki a maga ihletének természetét is maradéktalanul érteni akarta. Hogy az önmagával versenyző Ló Szerafin a maga szavait örökké firtató Ottlik Géza, a kirívó színű "csodaló" abból az egykori, határmenti, hadapródiskolának álcázott versenyistállóból... Hogy Dömdödöm az igazságait pofonokig, mindig kimondó Mándy Iván... (bár most épp azt olvasom: Ottlik szavából, hőséből, személyiségéből lett a Réber ceruzája alatt hogy-hogy nem medvévé alakult Dömdödöm...). Hogy a nevek számunkra ismert neveket rejtenek, hogy minden szereplő valójában szelíd (irodalmi) kritika is, az Újhold (és szélesebb körének) asztaltársaságáé, akik a Négyszögletű Kerek Erdőig - az elfogadásban is sajátos belső hallgattatásig - futottak a szomorúság elől... S akiket fenyegetnek a pomogácsok (ezt a nevet szerintem nem is kell magyaráznom). Ennek fényében mennyire bájos már az a költői verseny, ott, az erdőben? S mekkora (érett, felnőtt) mélységeket kap maga a mese?

Lázár Ervin mindenki barátja volt - ilyen volt az alkata. Nem tartott haragot és nem lehetett haragudni rá. Most nagy a csend körülötte. A gerjesztett gyűlöletek korában nincs évada a béke gyógyírjait kínálgatónak. De nem felejthetjük el. Pont azért, mert azon kevés írók közt tartom számon, akik a szavaikkal pedagógiai célból sem akartak bántani soha. Akik soha nem az altestem környékét, a zsigerit, de mindig a szívem táját melengették. Az igazak közé tartozik. Olvassátok a gyerekeiteknek.

Kállay Kotász Zoltán: Térzene

Immár fél éve megjelent Kállay Kotász Zoltán sorban a második haiku-kötete, a Térzene - sőt, könyvhétre kijött a harmadik (mintegy kötet-ciklust záró) Félig szelídített istenek is; éppen ideje (így, a harmadik kötet bemutatója kapcsán is) összegezni a benyomásaim a középső kötetről. Érdekes ez a ciklusba rendezett kötet-sor, így, az egészét látva békülök meg vele, miért ezt a megoldást választotta a magát szerkesztő szerző. Az első kötet, az Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből gyönyörűen indult el a címben is sugallt csőd felmérésére-felszámolására, s valóban nem bántam meg, hogy így: kifelé haladtunk, a csődből a kertbe - mert megalapozott, tapasztalatok által hitelesített, pontosan körülírt, becsületes leckefelmondás ez így. Tényleg így kell. A jelen struktúrák, izgések és mozgások csődjének felismerését Zoli ízes pontossággal rögzítette, megmutatva, mennyire elengedhetetlen ez a tapasztalat, hogy végre oda figyelj, ahova nézni érdemes. Egy stabilabb kételyekkel áldott belvilágból végre kifelé.

A Térzene kifelé figyel, s pontosan figyel, abból az általam annyira szeretetett pozícióból, ahonnan a haiku meg tud születni. A haiku-írás egy attitűd, egyfajta elengedhetetlen figyelem felvétele és fókuszban tartása - a meglátás zamatos tudatba helyezésével, ahogy a látvány szülte képben azonnal megjelenik a nálunk is nagyobbra, a minket is befoglalóra vonatkozó sugallat is. Kerítés mentén / Az orgona - sípok nélkül is / zenél (Hangszínek). Az első kötet kapcsán hosszan értekeztem róla, mennyire sajátságos dolog a japán kulturális hagyományok egészének jelenléte nélkül, magyar nyelven kísérletezni e tizenhét szótagos formával (s főleg a szellemiségével) - mennyire eszmék játéka magyarul inkább a haiku, a természeti képből való implicit kibomlás (vers-sziromlás) helyett. Nos, a Térzene vers-kertje mintha eleven cáfolata volna annak a megfogalmazott gondolatmenetnek, a kötetben való séta után úgy érzem, jelenleg ez a gyűjtemény az egyik legjapánabb magyar haiku-kötet.

A szellemiségét tekintve mindenképpen (hiszen megvan benne az éber figyelem, a zansin), de a formai követelményeket tekintve korántsem ennyire egyértelműen. Hiszen miközben minimumra ritkul (szinte eltűnik) a haikuk ciklus-szerű egymáshoz fűzése, egymásra támaszkodása, egymásra mutogatása, ritkán épül fel a szigorú belső rend; megmarad a (zárójeles) címadás értelem-nyitó kiskapuja, a szavak belső ritmusát követve alakul (borul) sorhossz és szótagszám. De így, is, a szellemiségét tekintve mindenképpen az általam most ismert leginkább "japán" haikuk ezek magyarul:

(Napvér)

Forróságtól csepeg

A Nap - sárgálló pitypang-

Pettyek a mezőn

(Vendéglátóipari)

Erjedt eprek

S bódult, danászó pintyek -

Kocsma az eperfán

...beszél hozzánk a költő észrevételeiben a tizennyolcadik oldalról a nyár. Mert ez a kötet a maga rendezettségét onnan nyeri, ahonnan a kert: az idő telését ciklusoló évszakokból. Tavasz, nyár, ősz, tél, és magint tavasz, és megint nyár. Megkérdezem majd, miért így, miért ez a hat évszak. Tán így telt? Ezt dokumentálta az idő? A kert időrendjét tükrözi a versek időrendje is? Meg kell mondjam, a magam részéről bájosnak találnám, ha egyszerűen kiderülne, hogy Kállai Kotász Zoltánhoz ennyivel többet beszél a tavasz és a nyár (főleg mivel hozzám inkább az ősz, meg a tél beszél...). Van abban valami szépség, ha valakit a nyílás szólít jobban, s nem a hervadás.

Gyönyörű tipográfiai ötlettel különülnek egymástól az évszakok a könyvben, félig fekete, félig fehér kör (végtelenül egyszerűsített jin-jang?) kerül különböző helyzetekbe, jelezve az idő változását (a nyár például fekete föld felett vakító, fehér ég - a tél pedig fekete éj-ég alatt a fehéren derengő hó). Ez a forgás megint az idő járásáé, aminek a Térzene ugyanúgy ki van téve, mint a kert. Nincs ez a "kert" így kijelentve amúgy, de a versek egésze ezt sugallja (például az ér e kötetben egyetlen egyszer ér el az óceánig). Alapjában a terep, ahol a tér a kötetbe zenél, rendezett kultúrtáj - s ahogy a szavak rendjével, úgy van vele dolgunk, s persze örömünk. Az első kötetben felmért csőd gyógyanyagául tökéletes, és gyönyörűen alapoz a harmadikra. Örömmel ajánlom, nemcsak a haiku szerelmeseinek - Zoli olykor olyan egyetemes pontossággal fogalmaz, annyira frappáns, hogy a szavak elemi megértése elég a világainkra való ajtónyitáshoz. Búcsúzóul erre idézem a kedvenc (téli) példám a harmincnyolcadik oldalról:

(Hópehely)

Fent még nem az, lent

Már nem az - szálltában csak,

Lásd, szálltában csak.

Anna Gavalda: Életre kelni

„- Rágyújthatsz, ha akarsz.

- Nem. Épp leszokóban vagyok. Nincs itthon dió, amit feltörhetnék? Vagy mandula? Vagy szotyi vagy bármi más, amit idegesítő megpucolni?

- Hát… nincs. Van gabonapehely, ha az jó. Mézes pufi, vagy Chocapic.

- Szuper. Jöhet a Chocapic.

Hé, de tej nélkül ám!, tetted hozzá, amikor én már kint matattam a parányi konyhában, és azon rágódtam, megjelenhetek-e előtted egy újabb üveg whisky-vel. Végül nem mertem.

Na jól van. Két tálka Chocapic, tej nélkül. Száraz diéta a Panthéon súlyos hadisérültjeinek. A hölgyeknek a hálás pszichiáterektől.

Visszatelepedtem a helyemre, veled szemben, csendben csipegettünk, majd megadtam a végső löketet.

- Na gyerünk! Áruld már el, miért vagy nyomorult.”

Anna Gavalda mindig is vonzódott a hétköznapok nyomorult hőseihez, akikkel ritkán történik igazán nagy tragédia, inkább csak olyan mindennapi módon halnának bele néha az életükbe, mégis (avagy épp ezért): szenvedéseik-szenvelgéseik, talpra állásuk, pofonjaik segítenek szembenézni saját vélt vagy valós nyomorunkkal. (Zárójelben azért kövessük is meg Gavalda hőseit: hisz mindenkinek a saját tragédiája a legnagyobb, és ki mondhatná meg, kinek mi az „igazi” tragédia… de… az írónő valahogy remekül ért hozzá hogy azon a vékony mezsgyén táncoljon, ami elválasztja egymástól a banálist és a szívszorítót, a hétköznapit és a kivételest, a valóban feldolgozhatatlant és a túldramatizáltat.)

Legújabb kötete visszatérés a kezdetekhez, a Csak azt szeretném, ha valaki várna rám valahol bájos, franciás, könnyed novelláihoz – egy jó pár évvel érettebb és jó pár pofonnal gazdagabb szerző tollából. Ott van ezekben a novellákban az Édes életünk kijózanító pofonja és a Vigaszág menekülése is, ahogy ott van az a zsigeri tapasztalat, amit csak a halál adhat meg, a szerettünk halála, ami után felállni lehetetlennek tűnik, mégsincs más választás, mert nem lehet, hogy mindig a halál győzzön. Persze mindig ő győz. Mégis újra meg újra úgy teszünk, mintha dacolhatnánk vele – hisz másképp mi értelme is lenne az egésznek…

Hét novella fért a kötetbe, akad köztük egészen banális, egyszerűségében meglepően szerethető és két remek darab is. Érdekes módon a kötetet egyfajta furcsa keretbe záró nyitó- és zárónovella, a „Trubadúrszerelem” és az „Egy fiú” maradt legtávolabb tőlem: egyfelől, jelenlegi élethelyzetemben tán a magányos, egyéjszakás kalandokba menekülő és/vagy az ex esküvőjéről félrészegen hazavonatozva az első szemben ülő lányba beleszerelmesedő fiatalokkal tudok legkevésbé azonosulni, másrészt… létezik ennél banálisabb téma? Ó igen, van az a magány, amit semmi nem tud oldani, van az a tüskés páncél, amin semmi más nem tud átjutni, csak a dacos és vállaltan átmeneti kapcsolatok, de előbb-utóbb csak felnövünk, és levetjük a páncélt, vagy még vastagabbat növesztünk, amin már az sem. Annyi érdekesebb téma van, tessék nekem azokról írni!

Ami egyébként sikerült is: a „Happy Meal”, „Az életpontjaim” és „A baka” apafiguráival lazán elbűvölt az írónő, pedig ezek a novellák sem felejthetetlenek, de szeretnivalóan próbálják ábrázolni női szemmel a férfilélek útvesztőit. Kérdéses persze, hogy mekkora sikerrel, de hát próbálkozni miért ne lehetne, a történetek meg nem feltétlenül attól kerülnek közel hozzánk, hogy igazak, hanem az érzéstől, amit kiváltanak. Sosem tudnám szavakba önteni, mit váltott ki belőlem a „Happy Meal” – még úgy is, hogy korán kitaláltam a „csattanót”. Nagyon szerettem „Az életpontjaim” apafiguráját, akinek napját érdekesen színezi át a munkájában felbukkanó erkölcsi dilemmára rájátszó iskolai konfliktus és annak rendezése – hogy aztán bájosan az orrunk alá dörgölődjön, mennyire semmit nem tudunk a gyermekek világrengető tragédiáiról és a gyermeki igazságszolgáltatás bugyrairól. Mélységesen fájt „A baka” kései barátságának históriája, ami visszafogottan, mindenféle direkt érzelemnyilvánítás nélkül, mégsem elfojtásokkal telve mesél a váratlan helyről érkező segítség elfogadásáról és a legvalószínűtlenebb kapcsolatok megtartó erejéről.

Valahol ennek párdarabja a „Nők illegalitásban” (talán a „leggavaldásabb” a kötet összes története közül), egy frissen elhagyott anyuka és egy folyamatosan alázó és alázott szerető egyéjszakás barátsága egy doboz Chocapic és pár üveg whisky mellett – számomra ez sokkal igazabban szólt a magányt feloldani képtelen, mégis egy pillanatra a világot jelentő találkozásokról, mint a romantikus átmeneti fellángolásokat ecsetelő novellák. Hisz tényleg, néha nem kell más, minthogy hallgassunk és meghallgassanak, és más nyomorának tükrében torzítva láthassuk a sajátunkat…

A kötet csúcspontja a „Meg fog halni a kutyám” szívszorító története – egy kamionos meséje, akit fia halála után az öngyilkosság széléről rángatott vissza egy talált kutya; a kutya, akinek halála aztán képes feloldani azt a feloldhatatlan gátat, ami a gyermek halála után a szülők közt keletkezett, és aki után végre kimondhatóvá válik mindaz, ami addig kimondhatatlan volt. Gavalda egyik legjobb írása, nem csak e kötet novellái közül. Csendes tragédiájával és egyszerűségével a lehető legszebben tárja elénk a legfontosabbat: hogy mindegy, mit élünk, mindegy, hogy hisszük-e, hogy tovább tudunk menni vagy sem, mindegy, hogy belehalunk-e vagy sem, meg kell fogni azt a kinyújtott kezet és lehetőséget adni magunknak és a másiknak, hogy segítsünk egymáson. Garancia persze nincs – arra sem, hogy bármelyikünk ki tudja rángatni a másikat a gödörből. De tán tönkremenni is jobb együtt, mint egyedül.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Hajós Eszter: Bejárati égbolt

Hajós Eszter kapta meg legelőször a Prágai Tamás-díjat. A díjat, aminek révén én is verseskötethez juthattam. Már ez a közös „kiválasztottság” elég volt, hogy kíváncsi legyek rá, ki ő és mit csinál. Amit aztán felerősített az ő élő kíváncsisága az én írásaim iránt. A szép emlékű, Molyosok által szervezett könyvbemutatóm a Nyitott Műhelyben ő dokumentálta a Napút Online számára, példaszerűen. Szerencsém volt a minap a könyvbemutatóján kérdezni őt... nem tudom, mindvégig annak érezte-e Eszter is, szerencsének - de hát ő kért fel. Szerencse dolga, kire csodálkozol - ez ilyen. Ilyen szerencse. Mert máskülönben ebben az áradásban korántsem evidens, hogy elém került volna ez a besorolhatatlan, tényleg szinte előképek nélküli szemszög, látásmód. A világ Eszter-módra megeső látása. Szeressétek - rászolgált a szerencsére...

Az első, ami. Szinte minden lélegzetritmussal felépülő bekezdéshez/szöveghez van zene. Ajánlott zene, ajánlásban. Érdemes rákeresni és elindítani a szövegek olvasása közben. Eszter üzeni erre: Én nem így fogom fel, nekem ez az alap, ez ad teret, vagy ennek a terébe akarok bebújni, nincs köze ajánláshoz – istenke se „ajánlja” az erdőt, csak ott vannak a fák, ott a fészek... Népzenék. Világzenék. Meditatívak. Repetitívek. Valahol mintha a szöveg ritmusát a zenék adnák. Kérdeztem, a bemutatón, ez hogy. Igen. Mondja Eszter. Onnan jött, hogy sokszor kellett zajban írnia. Zenével bedugott füllel. De igen. Van köze hozzá. A hangnak. Ez először arra figyelmeztet: hallomás. Erre figyelmeztet. Hogy neki hallomás. Eszter énekel is. Mintha fontosabb volna neki a hang, mint például a kép.

Hajós Eszter és Szeverényi Orsolya énekel

Kérdezem: álom-e? Mennyire fűzi át az öntudatlanság a leírásra érettet? Nem, nem teljesen, nem tudatosan, de végül is. Hajnalban szeret írni, abban a félállapotban, ahol. Ennyiben akkor mégis. Az anya feláll és kilép a látványból. Szó nélkül. A gyermek sír és sír. Az anya nem jön vissza, elfelejtette, honnan ment el, hová kell visszamennie. A gyermek sír és nem akarja abbahagyni. Az anya nem akarja, hogy a sírás abbamaradjon, vagy ne maradjon abba. Nincs jelentősége. (Szó nélkül nincs jelentősége.). Félálom-szerű. Bodnár Barbara (beszélgetőtársunk a könyvbemutatón) szerint pre-tudati állapot, „transznyelvi” világ. Gyermekszáj - tenném hozzá. Egy magára hagyott gyerek szája - az hagyta magára, aki belőle nőtt fel.

A második, ami. Hogy gyökértelen. Nincs irodalmi előképe. Vers-szöveg határán imbolyog. És jobbadára senkire nem hasonlít. Archibald Tatum (kedves ismerős) így helyezné el: talán Cortazár. Például van kő. Víz. És picire zárt világok, ahol kő, víz van. Ahol épp az van, ami. Talán Beckett. Szűkre vont kalickaterek. Emberek csak éppen. Éppen hogy. Odacsöppenésben. Talán Kalevala. Emberség-gyermekkor, világainkra csodálkozásban. Normálisan abnormálisak. Talán úgy, ahogy Buñuelnél. Kérdezem Esztert. Szerzőket sorol ő is. Hatásadókat. De én olvasom a könyvét, látom: egyik sem előkép. Nincs neki.

’Isten szereti a köveket,

ha egyásra vannak

szépen rakva’

A harmadik, ami. Ez egy ciklus, számozott rész, fejezetek, szövegek közti nagyobb egység címe. Kövek. Maga a gondolat így. Ahogy ebből a három sorból kibomlik a katedrális. Egyfelől a katedrális. Másfelől. Anyával a kőúton, anya ma megmutatja, milyenek a kövek és mit csinálnak. Anya megy előre, én utána, igyekszem minden egyes kis kövecskét a cipőmmel átsimítani, hátha addig is tanulok belőlük. Anya azt mondja, a kövek olyanok, mint az emberek, csak nem beszélnek. Anya nem buta, de ezt nem jól tudja: a kövek beszélnek a leghangosabban, azért nem halljuk. (Csak beszélnek). Eszter hangot ad az artikulációra képtelennek. Talán mert tényleg hallja őket. A köveket. A fákat. Ahogy olyan szépen nőnek.

A képeket Nagy Rita készítette

Eszter üzeni: Én amúgy sokszor nem „látom”, csak hallom a szövegeimet, mások szövegét. És nem úgy, hogy hallom, ha hangok vannak leírva, hanem hogy maga a szöveg, a szavak hangja. Felolvasva is írom. Közben vannak pl. színei a gondolatoknak, érzéseknek, az már majdnem kép, de erről mondjuk nem beszéltem. (Pilinszky nekem jegesen világos kék, Nemes Nagy Ágnes „Nemes Nap Ágnes” és napsárga, mondjuk ezek költők… amikor orvoshoz mentem és a fájdalmam kérdezte, csak azt tudtam mondani, narancssárga, kicsit gomolygós…)

A negyedik, ami feltűnik. A ki- és be- közötti tűpontos értelmi különbségek felismerése. A beteljesülés és kiteljesedés közötti különbség észben tartása. Ez egy pontosan artikulált nyelvszint, ha olykor biccen a logikája, azzal is közölne. Nem voltak holnapjaik, de akkor milyen nap van. Üresek voltak a fények. Üres a Nap. Nem voltak csomagjaik. Nem voltak valakik, akik jönnek. Nem volt menésük, nem mentek. Hol a hol. Nem voltak kérdéseik. Keresték volna a kérdőjeleket, mert azok olyan fizikai dolgok, biztos meg lehet fogni a kampójuk, de nem volt elindulásuk. Próbáltak elindulni. Nem volt próbájuk. (Hol a Nap - új szöveg, először a könyvbemutatón hangzott el nyilvánosan). A nyelv csak jelez: nincs a helyén. A Nap, és senki alatta. Ezért helytelen dolgokat teszünk.

Kertész Endre csellóművész játszik

Az ötödik, ami. A hatodik. Ahogyan a könyvbemutatón gonoszul rákérdezek: lakik a szavak állapotrajzai mögött történet? Eszter megütődve néz. Persze. De hiszen elmesélte. Neki ez az elmesélt történet. Minden, ami lényeges belőle. Nem a sztori. Azok a metaforák a gyermek hiányzó kezéről, amivel kapaszkodik, amivel fog. Fogna. Az érintéssel, ami valahol van, még sincs. Vitték a gyereket a kezénél fogva, már egészen megszokta, hogy neki nincs is keze, mert a keze nem kéz, hanem mondjuk kötél. (Amikor éppen zuhan.). Pedig kellenek a kezek. Álltak az égbolt alatt és látták, milyen feszes, akkor jó sokan tartják biztos, meg erősen, minden, különben csak gyűrődne összevissza. Így kezdődik, először mindenki csak nézi, aztán amikor már elég magasak és jól elérik, alá kell állni és megtartani. Ha nem tartaná senki, leesne. (Világgá.).

Mélyen szürreális világok ezek, a legtermészetesebben elénk vezetve. Lám, csak találok neki rokont, a fejemben: Michael Ende Tükör a tükörben történeteit. Teljesen más alapokról, más nyelvi leleményekkel, de hasonló attitűddel. Részemről ez amúgy hatalmas dicséret, én a magam részéről rendkívül sokra becsülöm Momó és Bux Barnabás Boldizsár papáját. Az a könyv se előkép. De lelki rokon. Az embernek nincs libabőre. Az embernek emberbőre van. Emberbőrzik, ha fázik. (Kigondolja az inget.). Ezt a könyvet átjárják az ilyen mondatok. Ezt a könyvet észre kéne venniük azoknak, akik annyit papolnak az újról, a megközelítés módjának permanens forradalmairól. Ezt a könyvet észre kellene vennetek. Kézbe kéne vennetek. Amíg vannak kezek.

Budapest Folk Fest - 2018. május 23-27.

Érdekes érzés volt felfelé caplatni a Várkert Bazár lépcsőin, enyhén nosztalgikus... Timivel kézen fogva, az Öntőház Udvar új koncerttere felé - a régi Ifipark egykori terére. Nem voltam ott sokat, de emlékezetes pillanatokban. S most a feleségemmel mentünk ide, három estén át, a Budapest Folk Fest fellépőit hallgatni. 

Érdekes ez - ahogy egy programban keveredik a népzene és az úgymond világzene. Nem a máshol élő népek zenéje, hanem az a sajátos attitűd, amely bátran merít innen is, onnan is, amely egy teljesség érzetéért nem szégyelli egymáshoz finomítani egykori-mai ellenségek hagyományait. Érdekes egymás mellé hallani egy tájegység, mondjuk Kalotaszeg szinte faluról falura picit változó játékmódjaihoz ragaszkodást a kisérletezés magas fokával, amit egy-egy szuverén alkotó művel egész hagyományok kincseivel - de ez amúgy csak látszólag ellentmóndás. A népzenének - ha él - nincsen kőbe vésett kánonja. A ragaszkodás és a szomszédi hatás (akár az ellenség, a megszálló, az elnyomó zenei kincseiből származó elemek) befogadása egymást űzi, generációról generációra változik, melyik az erősebb. Gondolkodtam már erről - csak azt sajnálom, nem értek jobban a zenéhez, a népzenéhez,  sajnálom, hogy nem tanultam soha, hogy az illő szavakkal írhassam körül az érzést, ami az "ennyiféle zene" hallgatásakor elfog.

Ami plédául elfog Çiğdem Aslan hallgatásakor. Hallottuk őt, amikor Palya Bea vendége volt, anno, a Selymeim koncertsorozatán - üde jelenség, aki több, egymással ambivalens viszonyban álló hagyományban otthon van. Kurd gyökerekkel bír, énekel hát kurd népzenét, törököt, görög rebetikót, kisázsiai arab dalokat - szelíd, az émek játékainak, a hajlításoknak bő helyet adó kísérettel. A rebetikó valójában rebellis zene, egyfajta underground, városi "népzene" - maga is ezer hatásból összegyúrva, az ortodox egyházi énekektől az ottomán kávéházi zenéig. Çiğdem Aslan e stílusnak az egyik királynője ma. Álomszépen hajlít... egy olyan zenei környezetben, ami szinte ennek: az ének szabadságának rendel alá mindent. Nem véletlen, hogy nincs hangsúlyos ritmushangszer a kíséretében - nem lényeges, ha a kiüthetőhöz képest késik akár az előadás ritmusa. A lényeg az érzékletes, átélt ének.

Mennyire más a Góbé kópés felfogása ehhez képest... ahogy a népzenei alapokról popba, olykor ska-ba szökken, robog a ritmussal. Aznap esett - de ez a rajongók kemény magját csöppet sem akadályozta a táncban. Őket még mindenképpen hallani fogjuk Timivel, elragadóak voltak! Néhány dal erejéig Porteleki Lászlóval, a Muzsikás legendás zenészével, egykori mentorukkal álltak színpadra - Laci bácsi legenda, s az valami szívet melengető, mennyire éltek körülötte a skacok, s mennyire éltette ez a magyar népi muzsikálás nagy öregjét. Élőben kell hallani őket - a felvétel halovány mása csak annak az életörömnek, az egymással feleselve, vetélkedve zenélés közben egymásra nevetésekből felragyogó életnek, a pillanat adta valódinak...

Itt ugranék vissza a csütörtök este elejére, a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes műsorára. Kedves áttekintést adtak zenében és táncban a Kárpát-medence tájegységeinek zenéiből - kicsit talán túl sokat markoltak így... De például feltűnhetett, hogy mennyivel dísz-gazdagabb, kivagyibb a hegyvidék férfi-tánca, legényese, a párod pörgetése közbe fűzött díszítésekig. Vagy tán az elzártabb helyeken jobban megmaradtak az egykori cifrák? Lehet. A Nyárádszeredáról érkező Bekecs táncegyüttes pénteki nyitóműsora ezt aztán tényleg ízesen illusztrálta. Hogy aztán megint egy szinte dimenzió-méretű ugrást élhessünk át, a Pompás Kalotaszeg prímásokkal rakott színpadán, mikor az Ordasok Táncegyüttes érett legényei megmutatták, hogyan is kell ezt csinálni... Tanulságos volt látni, a fiatal fellépők a nézőtérről hogy lesték tátott szájjal az "öregeket", mert tényleg olyan távlatot mutattak, ami elhalványította az amúgy teljesen korrekt estnyitó produkciókat. Ki a legény... Ami pedig a színpad teljes hosszában vonót emelő prímásokat illeti: gyönyörűen sokfélék voltak egy adott tájegység muzsikájába ültetve is -  megint kiderült, mennyit érhet egy-egy jó helyen hagyott szünet két hang között, mennyivel többet érhet a virtuozitásnál...

S hogy rögvest tovább nyissam: milyen az, amikor a Prímás Virtuóz (így, nagy betűvel) hagyja meg a többieknek a helyet. Picit ellentmondásos érzésekkel vártam vasárnap a színpadra lépő Volosi és Lajkó Félix közös produkcióját... megcsodálhattam őket a tavalyi Budapest Ritmo-n, ahol egy szimpatikus, érdekes kísérlet, két komoly-zenész és három muzsikás egymással évődéséből álló zenei varázslatból lett a mi fiunk színpadra lépésével "Lajkó Félix és zenekara". Nem akármilyen produkció volt így se, csak nemigen látszott az est második felében maga a Volosi. Hát kérem! Most valami olyan boldog állapottá lett ez a közös fellépés, hogy levegőt alig mertem venni, nehogy lemaradjak valamiről. Meggyőződésem, hogy ez teljes mértékig Lajkó Félixen múlott, akkor is, most is - de most úgy hagyott helyet a többieknek, úgy beszéltette például a lengyel banda ifjú prímásának kezében a hegedűt, annyi szeretettel és figyelemmel, hogy kicsordult tőle a könnyem. Ráadásképpen eljátszották A madárnak... című dalt, hát csoda, hogy nem szerettük volna, ha vége?

Ugrálok itt az időben... jó hosszan kéne beszélni róla, mitől izgalmas, amit Sergent Garcia csinál, de nem értek a Közép-Amerikai muzsikához annyira, amennyire ehhez kellene. Nem lehetett ülve maradni azon a koncerten... bulizene, jó volt, kár hogy nem voltunk hatszor annyian - bár a zenészeken látszott: hat embernek is legalább ennyi lelkesedéssel nyomnák. Szóval erről tényleg jó hosszan kellene - hogy cumbiából, bombából, salsából, reggae-ből, kubai mit tudom én miből hogyan lesz ez a vicces kis csoda - ami mögött érezni (a szövegekből ki is hallani) azt a fura ellentmondást, hogy hogyan lehet egyszerre mozgalmi és karneváli valami. Ezt csak ott tudják - mindig jól esik a kóstoló a latinból, de azt hiszem, az is egy teljes életet igényelne (tán nem is volna elég), hogy tényleg megismerjem azt a világot....

Azt mondjuk nagyon szeretném, hogy az életembe még minél több Dresch férjen. Quartet és Vonós Quartet, minél több Borbély Mihály, és még annál is több Lukács Miklós a cimbalom mögött, akármilyen formációban! Dresch Mihály legenda, akit élőben hallgathatsz, ha veszed a fáradságot. Ezt a jazzá nemesített népit, vagy népivé mángorolt jazzt - mindegy, nincs értékmérés a két dolog között. Mert szerves egység, valójában bekategorizálhatatlan, s mert a játszók hozzáállása valójában pontosan ugyanaz, mint az egykori volt idők legendás prímásaié: valójában a zenét tisztelik meg, s ha a közönség is velük tiszteli, hát csak annál jobb. Nekem ők rakták fel erre a három napra a koronát.

Matthew Thomas: Nem vagyunk magunk

„A kanapét becipelő emberek visszaindultak a teherautóhoz, de Eileen megkérte őket, hogy várjanak egy pillanatot. Megálltak a lépcsőn és nézték. Várták, hogy mit mond. Próbálta rögzíteni a pillanatot. Tudta, hogy ezt egyszer majd fel akarja idézni. A jövő úgy gomolygott előtte, mint a köd, semmit sem lehetett látni belőle. Mindössze a házról és a benne élt életükről volt elképzelése. De a ház most még nem az, amit akart. Azzá lehet, amit szeretne, de idő meg pénz kell hozzá, és félt, hogy mindkettő gyorsan elfogy. Életük valósága ennek a dombnak a tövében, ennek a teherautónak a sötétjében várakozik. Ezek az emberek viszont tisztán látnak. Húzgálták átizzadt pólójukat, és a korlátnak támaszkodtak. Mondania kellene valamit; lennie kell valaminek, amit mondhat. Ha lenne még egy perce, előállhatna a tökéletes dologgal. Látta, hogy az emberek türelmetlenek. Csak annyit akarnak, hogy a holmiját egyik helyről a másikra tegyék. Fogalmuk sincs róla, hogy ha bármit letesznek egy megadott helyre, azzal Eileent egy lépéssel közelebb viszik a kiábránduláshoz.”

Mindig egy lépéssel közelebb a kiábránduláshoz… Matthew Thomas regénye az amerikai álom szeretetteli kritikája, emlékműve egy generációnak, amelyet egész életében a mindig eggyel többet-jobbat-szebbet kényszere vezetett, a háború utáni mitikus „előrejutásba” kapaszkodóknak, akik természetszerűen rokkantak bele - és rokkantották bele társadalmukat is - az örök elégedetlenségbe; és akiknek hibáit - ne legyenek illúzióink - azok ismeretében is dalolva ismételjük meg, napra nap.

Eileen Leary ennek a generációnak a gyermeke. Szülei a két háború közt vándoroltak Írországból az Egyesült Államokba, megannyi rokonnal, baráttal, falubélivel egyetemben – egy jobb élet reményében. Az álmok földjére, ahol a rémálmok is éppoly otthonosan mozognak, mint az ír vidék tündérmeséiben. Eileen gyermekkorát egyszerre határozza meg a büszkeség, az apa büszkesége, amiért frissen nyert állampolgárságával, ír gyökereivel és ésszel s ököllel kivívott megbecsültségével marginális kis közösségük vezető egyénisége lehet és a rettegés az anya depressziójától, alkoholizmusától, honvágyától, elveszettségétől. Az apa örökös előre nézése és az anya szüntelen múltba révedése ágyaz a tehetséges, ám körülményei miatt mindig háttérbe szoruló lányban élethosszig tartó ellentmondásoknak: törne előrébb, tanulna, fejlődne, mégis be kell érnie az ápolói főiskolával; kapaszkodna felfelé a társadalmi ranglétrán, mégis jóravaló ír származású férjet választ; gondoskodna a jövőről, mégis pillanatnyi örömöknek ajándékozza magát.

Hamar kiderül, hogy szépreményű kutató férje, Ed nem osztozik Eileen vágyaiban. Ed inkább évtizedeken át tartó meddő kutatást folytat a tudomány érdekében, minthogy eladja tehetségét a nagy gyógyszergyáraknak; inkább tanít hátrányos helyzetű fiatalokat egy olcsó főiskolán, minthogy elfogadja az elitegyetemek ajánlatát és inkább maradna bérlőként a megszokott lepukkanófélben lévő környék megszokott házacskájában, minthogy adósságokba verje magát egy jobb környék jobb házáért. A nagybetűs házért. Ami végre beteljesíti Eileen álmait és elátkozza valóságát. A házért, ami egy jobb, kifinomultabb, gazdagabb élet metaforája lesz. A házért, ami éppúgy haszontalan pótlékká válik, mint az éveken át áhított nercbunda márciusban.

Matthew Thomas szeretetteli kritikát írt – sok eredeti nincs benne, felvonultatja az összes létező toposzt, ami az elmúlt évtizedek amerikai álom kritikáiban bérelt hellyel bírt, Updike-tól Amerikai szépségen át Franzenig. A „saját ház”, a „nézd meg mi mindened van”, az egykori lenézőkkel szembeni örök sértettség és a „jobb környék” varázsa éppúgy végigvonul a regényen, mint a makacs hit, hogy már csak egy lépés, és minden másképp lesz. Legyen az egy tárgy, egy ház, egy karácsonyi parti – mindig épp csak egy lépésre vagyunk a boldogságtól. És amikor az élet úgy istenesen képen töröl, akkor vesszük észre, hogy amit kerestünk, végig ott volt a kezünk között. Közhely? Ennél nagyobb nem is lehetne. De ettől még igaz, ahogy igaz volt az elmúlt évtizedek minden hasonszőrű kritikusánál is. Szerencsénkre Thomas van annyira jó író, hogy ad egy saját ízt a történetének, nem mással, mint a szereplők jellemzésével – bár az alaptéma közhelyességénél egy picit jobban zavar az életpályát kettétörő dráma direkt volta, de még ebből a bosszantóan használt fordulatból is sikerül úgy kikerülnie, hogy a karaktereit mélyíti vele. Thomas szereti a hőseit, ez különbözteti meg leginkább Franzentől – és bár én teljes szívemből szeretem a gátlástalan lélektépést, olykor jólesik a jószándék is. Más kérdés, hogy így kevésbé hat az elénk tartott tükör – vagyis tanító szándék ide vagy oda, ezzel nem fog megóvni minket attól, hogy elkövessük Eileen hibáit. Lehet persze vitatkozni arról, hogy feladata-e ez az irodalomnak vagy sem – mindenesetre ez így kijózanító gyomros helyett megmarad andalító családregénynek, nagyívű tragédiákkal és nagyívű álmokkal.

Kiadó: Libri

Fordító: Szécsi Noémi