2013 könyvekben

Akkor legyen összegzés. Borzasztó furcsa év volt a tavalyi – ha egy éve azt írtam, hogy 2012 életem egyik legelcseszettebb éve volt, akkor most nyugodtan leírhatom, hogy 2013 meg a másik. Azzal együtt is, hogy messze nem egyenfekete a kép. Történtek nagyon jó dolgok, nagyon szép dolgok, voltam nagyon boldog, felszabadult, értek hihetetlen élmények, kaptam fantasztikus ajándékokat a sorstól. Aztán novemberben történt valami, ami kiforgatta a világomat a sarkaiból, és sajnos visszamenőleg is rányomja a bélyegét sok mindenre (amit nem kéne hagynom, de ezen még dolgozni kell). Soha még ennyire hullámzó évet nem zártam, azt hiszem, és hogy őszinte legyek, most rettentően örülök, hogy végre vége, és új lapot kezdhetünk – lesz, amilyen lesz.

Ez a hullámzás megint csak nem tett jót az olvasásnak – az év nagy részében erősen háttérbe szorultak a könyvek. Volt, hogy időm nem volt rá, volt, hogy energiám, és volt, hogy a kedvem hiányzott. Meg aztán nyáron sikerült jó pár olvasmányt igencsak rosszul időzítenem, és ezek kicsit visszavetették nem csak az olvasott könyvek mennyiségét, hanem az olvasásra való kedvet is – konkrétan Kafka a tengerpartont és A bölcs ember félelmét olvasni, miközben körülöttem feje tetején áll a lakás, szétszerelt bútorok és könyvesdobozok hevernek szanaszét, és alapból hulla fáradt vagyok a pakolás-szerelés-takarítás ismétlődő körei miatt, hát nem valami jó ötlet. Jobban jártam volna, ha valami könnyedebb, vidámabb, rövidebb (!) cuccot időzítek akkorra. Mondjuk eme ballépésért kárpótolt az élet, mert a november-decemberi pokolban meg csak úgy ragadtak rám azok a könyvek, amik simogatták vérző lelkem, és segítettek – úgy, ahogy akkor ott épp semmi más nem tudott. Szóval visszakaptam az olvasásba vetett hitem.

Nem számszerűsítek, legyen elég annyi, hogy tavaly kettővel kevesebb könyvet olvastam, mint tavalyelőtt, ami annyira azért nem nagy tragédia. Minden évben megfogadom, hogy igyekszem jobban, átgondoltabban válogatni, ez végre sikerült – sokkal több jó könyv, sokkal több szépirodalom került a kezembe, mint mindenféle szórakoztató izé, és végre (végre!) leszoktam arról, hogy bedőljek minden agyonmarketingelt, szépborítós sikerkönyvnek (hiába no, erre is meg kellett érni). A legpozitívabb fejlemény az évben, hogy egyre bátrabban mozdulok ki a komfortzónámból – magamban el is neveztem 2013-at a „furcsa könyvek évének”, soha nem hittem volna, hogy ilyen jól fogok szórakozni olyan elvetemültségeken, mint a S.N.U.F.F vagy Az agyag géppuska, a </Harmónia>, a Moxyland, vagy az Oszama. Vagy, ha már itt tartunk, a Kraken. Meg az új Moore (újra Moore!). De kezdjük is a listázást, mert ennek így sosem lesz vége… 

Az év meglepetése:

China Miéville: Kraken - Úgy tűnik, mostanában tényleg azok a legjobb élmények, amik „kirántanak a komfortzónámból” – a Kraken is egy ilyen könyv volt. Eredetileg nem én olvastam volna, csak mindenféle okokból így alakult, és nem hogy nem bántam meg, egyenesen imádtam! 

Maria Semple: Hová tűntél, Bernadette? - Hirtelen felindulásból elkövetett könyvrendelés volt, elképzelni nem tudtam, milyen is lesz valójában ez a „harsányan vicces társasági komédia” – ehhez képest tán egy könyvön sem szórakoztam ilyen jól az évben, mint ezen. Imádtam a formai játékait, az iróniáját, a társadalomkritikáját, a szederindák által terrorizált romhalmaz házat, a Kis-Trianont, az Antarktiszt és persze Bernadette Foxot. 

Az év csalódása: 

Furcsa, de nem tudom egyértelműen odaadni egy könyvnek sem. Lehet, hogy tényleg ennyit fejlődtem a válogatás terén, vagy csak most vagyok különösen megengedő hangulatban, de nem tudok beszámolni a tavalyelőttihez hasonló csalódásról. Voltak persze könyvek, amik nem hozták meg a várt élményt – a Nyarak könyve például kimondottan „semmilyen” volt ahhoz képest, amit vártam; az Egy ágyban az ellenséggel érdekesnek érdekes, de teljesen felesleges; az Így veszíted el meg istenesen kihozott a sodromból (viszont el kell ismernem, pont az, hogy ilyen indulatokat váltott ki belőlem, mutatja, hogy milyen jól van megírva) – de egyik sem okozott olyan nagy fejfájást. Akkorát semmiképpen, hogy ráhúzzam az év csalódása címet. 

Az év felfedezése:

Lauren Beukes: Zoo City és Moxyland - Egyik urban fantasy-ba oltott noir krimi, másik cyberpunk őrület – simán bekerülhetnének a toplistába, valahova öttől tízig, de a műfajiság, az elbeszélésmód, a társadalomkép különlegessége miatt egyszerűen nem tudom őket besorolni (meg aztán fantasy-t még csak-csak olvasok, de cyberpunkot még az életben nem, így abszolút nem tudom megállapítani, hogy a Moxyland hol helyezkedik el saját műfaján belül). Mindenesetre Beukes teljesen lenyűgözött, soha még csak hasonlót sem olvastam – ő is alaposan kirántott a komfortzónámból, amit egyáltalán nem bánok. Ide nekem a többi könyvét is (hmmm… remélem, folytatják az életművet)! 

És akkor lássuk, mely könyvek jelentették a legjobb élményt 2013-ban (szokás szerint visszafelé haladva): 

10 – Emily Arsenault: Az eltört teáspohár - Bölcsészkrimi a javából, okos és fifikás nyomozás, rengeteg intellektuális hablatyolással és céltalan lődörgéssel. A humornál és a krimiszálnál is hangsúlyosabban szól „felesleges bölcsészek” helykereséséről – főszereplői tökéletes megtestesítői annak a fiatal, túlképzett, társadalmi szempontból kevéssé „hasznos” tudással rendelkező értelmiségi rétegnek, akik az egyetemről frissen kikerülve azt sem tudják, mire legyenek a félelmetes tudásukkal, miközben legalábbis haszontalannak érezhetik magukat a munkaerőpiacon. Azt hiszem, ezt sok hozzám hasonló „csodabogárdiplomával” rendelkező bölcsész átérezheti. 

9 – J. K. Rowling: Átmeneti üresedés - Szinte hibátlan kisvárosi tabló, mely sikerrel tart görbe tükröt saját előítéleteink, berögződéseink, képmutatásaink elé. Az írónő láthatóan jól ismeri a vidéki angol kisvárosok dinamikáját, nem fél megmutatni olyasmit, amit egy „jóérzésű kisvárosi polgár” a szőnyeg alá söpörne. Nem finomkodik, nem kendőzi el a mocskos és brutális részleteket, és szembesít minket azzal, hogy a jólfésült kertvárosokon túl a jóléti államok nagy részében is nyomor és leszakadt tömegek tanyáznak. 

8 – LőrinczyJudit: Ingókövek - Félelmetes könyv ez – kivételes erejű, remekül szerkesztett, gyönyörűen megírt rémlátomás, ami feladja a leckét az olvasónak. Ránk telepszik, a lapok közül áradó hideg, téli szürkeség, halál, nyomorúság, fájdalom, félelem és vér körülvesz minket, szinte érzem, ahogy a lapok isszák be az én rettegésem is. Küzdeni kell vele – nem is az olvasással, hanem azzal, amit maga után hagy. 

7 – Viktor Pelevin: Az agyag géppuska - Írója szerint „ez az első regény a világirodalomban, melynek cselekménye az abszolút ürességben játszódik”- hogy így van-e, nem tudom, de tény, ennél elborultabb (és minden elborultsága ellenére zseniális) regényt én még nem olvastam. Pelevin oldalról oldalra megkérdőjelezi a világ ismert tényeit, miközben keleti filozófiákkal, metafizikával, politikai és vallási elméletekkel, jungi pszichológiával, az orosz történelem „nagy kérdéseivel”, popkulturális utalásokkal és művészetelmélettel szórakoztat minket. 

6 – China Miéville: Kraken – Noha ízig-vérig urban fantasy, annak jó néhány kiszámítható elemével, olyan eredeti és frappáns módon nyúl még a legidegesítőbb klisékhez is, hogy muszáj kalapot emelnem a szerző előtt – sajátos fantáziája és nem kissé elborult humora olyan szórakoztató elegyet eredményez, ami valóban csak Gaiman legsikerültebb műveihez fogható. Ugyanakkor – ha akarjuk – jóval több is, mint egy hagyományos urban fantasy. Egy biztos: elfogódtam Miéville iránt, mostazonnal szeretném az összes könyvét elolvasni! 

5 – Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei - Mélységes melankólia, tengernyi fájdalom, a halál folyamatos jelenléte, leheletnyi (ezúttal tényleg csak leheletnyi) misztikummal – mondhatni, tipikus Murakami. Utazás a múltba, emlékek, érzések, eltemetett-magunk mögött hagyott barátságok, szerelmek, kapcsolatok nyomába. Egy zarándokút, melynek a végén talán-talán visszatalálunk önmagunkhoz. Gyönyörű. 

4 – Sjón: A macskaróka (a linkelt cikket Zoli írta) - Lidércnyomásos könyvecske ez, egy lélegzetre olvasandó, felkavaró, lelket cincáló ballada-ömlés. Sokáig vártam az olvasásával, hogy aztán egy délután alatt befaljam (épp a születésnapomon, érdekes élmény volt), majd egyszerre gondolkodjak el azon, miért is vártam ezzel ily sokáig, és azon, ugyan miért is olvastam el, mert most aztán nincs mire várni egy darabig – mert ilyen tökéletesre csiszolt remekművek ritkán kerülnek a kezünkbe. Sajnos. 

3 – Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? - „Ha a vers mentőkötél, a könyv tutaj. Legingatagabb állapotomban egy-egy könyvön egyensúlyoztam, és miután bőrig áztam, összetörtem az áradatban, a könyvek átsiklottak velem az érzelmek vadvizén.” Winterson könyve volt az én tutajom - borzasztó időszakban került a kezembe, és nem is tudom, mihez kezdtem volna magammal, ha nem épp ez a könyv kerül akkor a kezembe. Húsba vágó erővel ír elveszett családról, elveszett gyerekkorról, elveszett identitásról, és a sokkról, amit akkor érzünk, mikor kiderül, „mégis van múlt, hiába írtam rá annyi réteget, hogy eltakarjam”. Olykor azt éreztem, minden szava fáj, belém mar, megtépáz – ugyanakkor gyógyít és erőt ad, úgy, ahogy eddig még egy könyvnek sem sikerült. 

2 – Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában – Szokatlanul könnyen olvasható és szórakoztató posztmodern remekmű – azzal együtt, hogy csak úgy árad belőle a reménytelenség: szürkeségbe fulladó házasságok, elfojtott kiáltások, diákkori öngyilkossági kísérletek, nyomorból filozofáló sikertelen zenészek, drogos producerek, diktátorokat felfuttató „bukott PR-zsenik” és lecsúszott színésznőcskék adják egymásnak a kilincset ebben az össznépi boldogtalanság-táncban. Egan közel sem olyan kíméletlen, mint Franzen, nem szembesít direkt a saját nyomorunkkal – valahol kifinomultabban öl. Így lehet, hogy ha beleolvasok bármelyik novellába, a szívem facsarodik össze a mondatokból áradó tehetetlenségtől, nihiltől, reményvesztettségtől – mégis, visszagondolva az év egyik legjobb olvasmányélményeként él bennem. 

1 – Jonathan Franzen: Javítások – A könyv, amibe kicsit belehaltam. Voltak pillanatok, amikor a falhoz vágtam volna, volt, amikor zokogva ültem fölötte, és olyan is, amikor csak bámultam a falat, ölemben ezzel a kezemből kiesni akaró féltéglával, és azon gondolkodtam: miért hagyom, hogy egy író ezt csinálja velem? Mert ez a Franzen egy kegyetlen állat. Nemhogy kíméletlen, nemhogy tükröt tart elénk, nemhogy nem szépít: durván, emberfeletti hidegséggel és elszántsággal nyomja bele a fejünket ebbe a bödön szarba, és közben hörgő hangon és gonosz kacajjal mondja a fülünkbe: EZ VAGY TE. Ez a te elcseszett életed, a te kapcsolataid, a te működésképtelen családod, a te kudarcaid. Azóta is sokat gondolkodtam azon, kell-e nekem ez, kell-e, hogy egy könyv így megtépázzon – de persze hogy kell, mert az irodalom nekem elsősorban még mindig ez. 

Bónusz:

Az év filmélménye: sajnálatos módon kevés új filmet láttam idén, azok se biztos, hogy a legjobbak voltak, de azt hiszem, teljesen mindegy, hány (és milyen) friss alkotást láttam volna, akkor is egy újranézett 1966-os klasszikus vinné a prímet. A Nem félünk a farkastól életem egyik legjobb filmje, és – az alapjául szolgáló Edward Albee drámával együtt – simán kenterbe veri az összes kortárs párkapcsolati játszmázós-drámázós-falhozvágós könyv- és filmalkotást. Azt hiszed, a Holtodiglan nagy szám? Nézd meg mit művel egymással Elizabeth Taylor és Richard Burton, és majd meglátod! Döbbenetes erejű film, és baromira ijesztő rémlátomás: igen, ezt tudjuk művelni magunkkal és azzal, akit a legjobban szeretünk. 

Az év koncertélménye: Mark Knopfler a Budapest Arénában. A fél karomat odaadtam volna, hogy elvihessem Zolit erre a koncertre, annyira szereti Knopflert, de csak nem akart összejönni – aztán egy barátunknak hála az utolsó pillanatban mégis, és már az a gyermeki öröm, amit láttam az arcán, az év egyik legjobb élményévé tette. A zene is remek volt, persze, megint megállapítottam, hogy nekem jó két évtizeddel korábban kellett volna születnem, de hát mit mondjak, a legmaradandóbb emlékem a koncertről, hogy én még ennyi csillogó szemű negyvenes-ötvenes hapsit egy helyen tombolni nem láttam. 

Az év különlegessége: Finzi Pasca Társulat: La Veritá és Recirquel: Cirkusz az éjszakában. Eddig azt se tudtam, hogy mi ez az „új cirkusz”, hogy eszik-e vagy isszák (leszámítva persze az obligát Cirque du Soleil-t), de ez a két előadás teljesen elfogott magának, és most épp ott tartok, hogy cirkuszszínházat (színház-cirkuszt?) akarok egyfolytában! 

Legyenek fogadalmak jövő évre?

Legyenek.

Hát jó, akkor fogadalmak jövő évre: 

- Nem veszek részt semmilyen játékon (várólistacsökentésen sem), kihíváson (ezt nem nehéz…), olvasós-eseményen, mert bőven elég tervszerűséget visz a hobbimba a sok reci, amit vállalok, nem kell több. Szeretnék most kicsit szabadabban olvasni, válogatni, csapongani.

- Még körültekintőbben válogatok.

- Bátrabban nyúlok olyan műfajokhoz, amiket eddig kerültem – 2014 nagy vállalása a sci-fi lesz!

- Ezt már igazából le se merem írni, mert minden évben elhatározom, aztán nem lesz belőle semmi, de tényleg kéne már némi verset (esetleg drámát) olvasni.

- Meg képregényt, ha már itt tartunk.

- És a lényeg: azt hiszem, megértem arra, hogy újraolvassak régi kedvenceket. Mostanában egyre többször kerül elő a kérdés, hogy vajon jó tíz évvel ezelőtti meghatározó olvasmányok ugyanazt adnák-e most, mint akkor, és a tavalyi Woolf-újraolvasások is megmutatták, hogy érdemes, úgyhogy idén biza lehet, hogy sor kerül jó pár újratöltésre. Kicsit izgulok, milyen eredménnyel.

Mindenkinek, akinek volt türelme ezt végigolvasni (azoknak is, akiknek nem :) boldog, nyugodt, könyvekben gazdag új évet kívánok!