Hajós Eszter: Bejárati égbolt

Hajós Eszter kapta meg legelőször a Prágai Tamás-díjat. A díjat, aminek révén én is verseskötethez juthattam. Már ez a közös „kiválasztottság” elég volt, hogy kíváncsi legyek rá, ki ő és mit csinál. Amit aztán felerősített az ő élő kíváncsisága az én írásaim iránt. A szép emlékű, Molyosok által szervezett könyvbemutatóm a Nyitott Műhelyben ő dokumentálta a Napút Online számára, példaszerűen. Szerencsém volt a minap a könyvbemutatóján kérdezni őt... nem tudom, mindvégig annak érezte-e Eszter is, szerencsének - de hát ő kért fel. Szerencse dolga, kire csodálkozol - ez ilyen. Ilyen szerencse. Mert máskülönben ebben az áradásban korántsem evidens, hogy elém került volna ez a besorolhatatlan, tényleg szinte előképek nélküli szemszög, látásmód. A világ Eszter-módra megeső látása. Szeressétek - rászolgált a szerencsére...

Az első, ami. Szinte minden lélegzetritmussal felépülő bekezdéshez/szöveghez van zene. Ajánlott zene, ajánlásban. Érdemes rákeresni és elindítani a szövegek olvasása közben. Eszter üzeni erre: Én nem így fogom fel, nekem ez az alap, ez ad teret, vagy ennek a terébe akarok bebújni, nincs köze ajánláshoz – istenke se „ajánlja” az erdőt, csak ott vannak a fák, ott a fészek... Népzenék. Világzenék. Meditatívak. Repetitívek. Valahol mintha a szöveg ritmusát a zenék adnák. Kérdeztem, a bemutatón, ez hogy. Igen. Mondja Eszter. Onnan jött, hogy sokszor kellett zajban írnia. Zenével bedugott füllel. De igen. Van köze hozzá. A hangnak. Ez először arra figyelmeztet: hallomás. Erre figyelmeztet. Hogy neki hallomás. Eszter énekel is. Mintha fontosabb volna neki a hang, mint például a kép.

Hajós Eszter és Szeverényi Orsolya énekel

Kérdezem: álom-e? Mennyire fűzi át az öntudatlanság a leírásra érettet? Nem, nem teljesen, nem tudatosan, de végül is. Hajnalban szeret írni, abban a félállapotban, ahol. Ennyiben akkor mégis. Az anya feláll és kilép a látványból. Szó nélkül. A gyermek sír és sír. Az anya nem jön vissza, elfelejtette, honnan ment el, hová kell visszamennie. A gyermek sír és nem akarja abbahagyni. Az anya nem akarja, hogy a sírás abbamaradjon, vagy ne maradjon abba. Nincs jelentősége. (Szó nélkül nincs jelentősége.). Félálom-szerű. Bodnár Barbara (beszélgetőtársunk a könyvbemutatón) szerint pre-tudati állapot, „transznyelvi” világ. Gyermekszáj - tenném hozzá. Egy magára hagyott gyerek szája - az hagyta magára, aki belőle nőtt fel.

A második, ami. Hogy gyökértelen. Nincs irodalmi előképe. Vers-szöveg határán imbolyog. És jobbadára senkire nem hasonlít. Archibald Tatum (kedves ismerős) így helyezné el: talán Cortazár. Például van kő. Víz. És picire zárt világok, ahol kő, víz van. Ahol épp az van, ami. Talán Beckett. Szűkre vont kalickaterek. Emberek csak éppen. Éppen hogy. Odacsöppenésben. Talán Kalevala. Emberség-gyermekkor, világainkra csodálkozásban. Normálisan abnormálisak. Talán úgy, ahogy Buñuelnél. Kérdezem Esztert. Szerzőket sorol ő is. Hatásadókat. De én olvasom a könyvét, látom: egyik sem előkép. Nincs neki.

’Isten szereti a köveket,

ha egyásra vannak

szépen rakva’

A harmadik, ami. Ez egy ciklus, számozott rész, fejezetek, szövegek közti nagyobb egység címe. Kövek. Maga a gondolat így. Ahogy ebből a három sorból kibomlik a katedrális. Egyfelől a katedrális. Másfelől. Anyával a kőúton, anya ma megmutatja, milyenek a kövek és mit csinálnak. Anya megy előre, én utána, igyekszem minden egyes kis kövecskét a cipőmmel átsimítani, hátha addig is tanulok belőlük. Anya azt mondja, a kövek olyanok, mint az emberek, csak nem beszélnek. Anya nem buta, de ezt nem jól tudja: a kövek beszélnek a leghangosabban, azért nem halljuk. (Csak beszélnek). Eszter hangot ad az artikulációra képtelennek. Talán mert tényleg hallja őket. A köveket. A fákat. Ahogy olyan szépen nőnek.

A képeket Nagy Rita készítette

Eszter üzeni: Én amúgy sokszor nem „látom”, csak hallom a szövegeimet, mások szövegét. És nem úgy, hogy hallom, ha hangok vannak leírva, hanem hogy maga a szöveg, a szavak hangja. Felolvasva is írom. Közben vannak pl. színei a gondolatoknak, érzéseknek, az már majdnem kép, de erről mondjuk nem beszéltem. (Pilinszky nekem jegesen világos kék, Nemes Nagy Ágnes „Nemes Nap Ágnes” és napsárga, mondjuk ezek költők… amikor orvoshoz mentem és a fájdalmam kérdezte, csak azt tudtam mondani, narancssárga, kicsit gomolygós…)

A negyedik, ami feltűnik. A ki- és be- közötti tűpontos értelmi különbségek felismerése. A beteljesülés és kiteljesedés közötti különbség észben tartása. Ez egy pontosan artikulált nyelvszint, ha olykor biccen a logikája, azzal is közölne. Nem voltak holnapjaik, de akkor milyen nap van. Üresek voltak a fények. Üres a Nap. Nem voltak csomagjaik. Nem voltak valakik, akik jönnek. Nem volt menésük, nem mentek. Hol a hol. Nem voltak kérdéseik. Keresték volna a kérdőjeleket, mert azok olyan fizikai dolgok, biztos meg lehet fogni a kampójuk, de nem volt elindulásuk. Próbáltak elindulni. Nem volt próbájuk. (Hol a Nap - új szöveg, először a könyvbemutatón hangzott el nyilvánosan). A nyelv csak jelez: nincs a helyén. A Nap, és senki alatta. Ezért helytelen dolgokat teszünk.

Kertész Endre csellóművész játszik

Az ötödik, ami. A hatodik. Ahogyan a könyvbemutatón gonoszul rákérdezek: lakik a szavak állapotrajzai mögött történet? Eszter megütődve néz. Persze. De hiszen elmesélte. Neki ez az elmesélt történet. Minden, ami lényeges belőle. Nem a sztori. Azok a metaforák a gyermek hiányzó kezéről, amivel kapaszkodik, amivel fog. Fogna. Az érintéssel, ami valahol van, még sincs. Vitték a gyereket a kezénél fogva, már egészen megszokta, hogy neki nincs is keze, mert a keze nem kéz, hanem mondjuk kötél. (Amikor éppen zuhan.). Pedig kellenek a kezek. Álltak az égbolt alatt és látták, milyen feszes, akkor jó sokan tartják biztos, meg erősen, minden, különben csak gyűrődne összevissza. Így kezdődik, először mindenki csak nézi, aztán amikor már elég magasak és jól elérik, alá kell állni és megtartani. Ha nem tartaná senki, leesne. (Világgá.).

Mélyen szürreális világok ezek, a legtermészetesebben elénk vezetve. Lám, csak találok neki rokont, a fejemben: Michael Ende Tükör a tükörben történeteit. Teljesen más alapokról, más nyelvi leleményekkel, de hasonló attitűddel. Részemről ez amúgy hatalmas dicséret, én a magam részéről rendkívül sokra becsülöm Momó és Bux Barnabás Boldizsár papáját. Az a könyv se előkép. De lelki rokon. Az embernek nincs libabőre. Az embernek emberbőre van. Emberbőrzik, ha fázik. (Kigondolja az inget.). Ezt a könyvet átjárják az ilyen mondatok. Ezt a könyvet észre kéne venniük azoknak, akik annyit papolnak az újról, a megközelítés módjának permanens forradalmairól. Ezt a könyvet észre kellene vennetek. Kézbe kéne vennetek. Amíg vannak kezek.