„Nagyon
szeretem Neil Gaimant, többször jeleztem már ezt a blogunkon. De most
rezeg a léc. Nem mondom, szeretni való történet, jól eltalált alakok,
remek mondatok, hangulat; stílus és mesei tartalom harmóniában, de. A
kiplingi invenció néhol szinte játékos-szolgai másolása határon
táncoltatja a könyvet. Itt nem arról van ugyanis szó, amit Gaimannál a
legjobban szeretek: a mítosz újrafogalmazásával rávilágítani annak
teljes, széles „valóságára”; hanem a jellegzetesen kismesteri
gesztusról, amit így fogalmaznék meg: mi lenne, ha írnánk egy
„dzsungelkönyvét”, farkasok helyett halottakkal, tigris helyett
szabadkőművesekkel, etc. A fordulatok átvételével odahajaz a „modern
montechristók” tömegírt irodalmi szegmensébe a könyv, amin segít, hogy
profin megírt, mondataiban rendben van, szereplői élnek, s a többi, de
nem menti a kiindulás, az invenció fájdalmasan, maian üzleties nyomorát!
Rezeg a léc…”
Olvasás közben karcoltam be ezt a molyra,
kicsit sértődötten és nagyon zavarban, mivel pokolira élveztem az
olvasás, a könyvben-lakás minden percét, de ahányszor kívülről
„rápillantottam” olvasó-enmagamra, s főleg a könyvre a kezemben,
kényelmetlen érzés fogott el. Holott a könyv jó. És nem is annyira baj,
nem is annyira „üzleties nyomor” átemelinteni Kipling klasszikusából
szerkezeteket, fordulatokat, hiszen interpretálódik erős, önálló világgá
megint, mítosz-mixtúrává gaimanilag; bátran vegyítve a viktoriánus
szellem-felfogást gót-punk elemekkel, Lovecraftot teozófiával. Hogy
mindez alatt a Dzsungel könyve Bagirája kurrog – hát istenem, elvan az
író-gyerek, ha játszik. Én elhiszem neki, hogy a Highgate Cemetery
sírjai között tekergőző gyermekének képe lőtte a fejébe az ötletet,
velem is előfordult csaknem hasonló, még ha nem is lett belőle könyv.
„Volt
egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt.” Ilyen
kezdőmondatokért teljes, kidolgozott középfordulatokat adnának írók a
Történet-börzén, ha lenne olyan. Gaiman fogalmazni nagyon tud, mint
ahogy szereplőt alkotni, és történet-vezetni is. Finom és frappáns
egyszerre, ahogyan a szellemek használják a halál-korabeli beszédmódjuk
például, nemcsak könnyedén egyedít ezáltal a szerző, de mítoszilag is
helyén van: aki holt, az nem változik. A dolgok csak történnek velük,
így, halálukban; egy holton sem alakít a tapasztalt szemernyit sem. Mrs.
Owens csak azt teszi, amikor szellem-szárnyai alá veszi a temetőbe
tévedt csecsemőt, amit az életében tett volna, ha árvára akad. Még a
legélénkebb, legöntörvényűbb szellem-lény, Liza Hempstock, a
boszorkány-lány sem változik a közösen megélt kalandok által.
Hogy
milyen erős az írói invenció, a legjobban tán úgy érhető tetten, ahogy a
könyv olvastán a komor horror-környezet észrevétlenül otthonos,
kényelmes zuggá válik, és nemcsak Senki Owens, de számunkra, az olvasók
számára is. Ide komorult a világunk, jegyzem meg. Mert a dzsungel
kíméletlen világa is otthonná szelídül a cseperedő Maugli számára; de
azóta kegyetlenebb, illúziótalanabb lett ez a körülöttes; rajtunk – azaz
aktuális kiválasztottunkon - az animális nem, már csak a holtak
segíthetnek. Merthogy Sen kiválasztott, persze: ahogy cseperedik, úgy
fogy a reménye annak a titokzatos társaságnak, akiknek vesztét okozza
majd az ősi jóslat szerint. Játék ez is, a mítoszokkal, a jóslatok
önbeteljesítő hatásával. Játék velünk, és lecke: kiválasztottnak lenni
pária-sors, jobb, ha ezt nem feledjük, ha már annyiszor tesszük őket
hőseinkké. Pária sors, amit az ember nem kívánna a például a saját
gyerekének.
A
legjobban – a Danse macabre fejezet mellett - a temetőn kívül megejtett
kirándulásokat szerettem, kár, hogy nem volt belőlük több. Azért nem
akármi az iskolai erőszak, főleg ha a makett-maffiózók még a rendőrséget
is képesek manipulálni – mondhatni a jard a zsebükben van – igaz, itt
még nem anyagi, hanem rokoni alapon. Sen alaposan megjárhatná ezeket a
kalandokat, ha nem lenne övé a Temető Szabadsága, és nem lenne mellette
Silas. A gyám, a titokzatos „fekete ember” – igen, rendkívül zavaró volt
az egyébként általam nagyra becsült Pék Zoltán tévedése a vámpírként
aposztrofált ghoulokkal kapcsolatban, vámpír csak egy szerepel e
történetben és őt sem nevezik soha annak.
Szóval
jó könyv ez, tehát különösen fontos lett, hogy kiderítsem, miért a
kényelmetlen érzés. Egyszerű, mint általában a rejtvények megfejtése, ha
már tudod: az írótól megint nem ezt vártam. Azt a több év alatt tenger
munkával összerakható „komplexet” akartam, azt a tág mítosz-levegőjű,
szövevényes, sokszálon futó csodát, ami a Sandman legjobban sikerült részleteit (talán egész-látványát) majdnem, de maradéktalan teljességében az írói életműből kizárólag az Amerikai Isteneket
jellemzi. Számomra AZ volt a könyv, és írója volt Neil Gaiman, az Író. A
többi elnézhető, élvezhető, szerethető ujjgyakorlatnak tűnt csak,
készülődésnek a következő mesteri „komplex” előtt. Mint ez a könyv is.
Kicsit alibi, kicsit irodalmi megélhetési bűnözés, a
megjelenés-jelenlevés kényszerének következő olyan-amilyen gyermeke.
Holott nem az, ez sem, sem a Csillagpor, sem a Sosehol, főleg nem a Coraline.
Ha elfogadom, hogy ez és ennyi az író, akkor boldog rajongással
forgatom eztán minden hasonló igénnyel megírt, jól mondatolt, kiválóan
vezetett cselekményű történetét, azzal a megjegyzéssel, hogy kivételes
csillagegyüttállások által azért tud Neil Gaiman olyat is, mint az
American Gods. Csak nem tudom, képes leszek-e erre.
Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése