2010. augusztus 20., péntek

Neil Gaiman: A temető könyve

„Nagyon szeretem Neil Gaimant, többször jeleztem már ezt a blogunkon. De most rezeg a léc. Nem mondom, szeretni való történet, jól eltalált alakok, remek mondatok, hangulat; stílus és mesei tartalom harmóniában, de. A kiplingi invenció néhol szinte játékos-szolgai másolása határon táncoltatja a könyvet. Itt nem arról van ugyanis szó, amit Gaimannál a legjobban szeretek: a mítosz újrafogalmazásával rávilágítani annak teljes, széles „valóságára”; hanem a jellegzetesen kismesteri gesztusról, amit így fogalmaznék meg: mi lenne, ha írnánk egy „dzsungelkönyvét”, farkasok helyett halottakkal, tigris helyett szabadkőművesekkel, etc. A fordulatok átvételével odahajaz a „modern montechristók” tömegírt irodalmi szegmensébe a könyv, amin segít, hogy profin megírt, mondataiban rendben van, szereplői élnek, s a többi, de nem menti a kiindulás, az invenció fájdalmasan, maian üzleties nyomorát! Rezeg a léc…”

Olvasás közben karcoltam be ezt a molyra, kicsit sértődötten és nagyon zavarban, mivel pokolira élveztem az olvasás, a könyvben-lakás minden percét, de ahányszor kívülről „rápillantottam” olvasó-enmagamra, s főleg a könyvre a kezemben, kényelmetlen érzés fogott el. Holott a könyv jó. És nem is annyira baj, nem is annyira „üzleties nyomor” átemelinteni Kipling klasszikusából szerkezeteket, fordulatokat, hiszen interpretálódik erős, önálló világgá megint, mítosz-mixtúrává gaimanilag; bátran vegyítve a viktoriánus szellem-felfogást gót-punk elemekkel, Lovecraftot teozófiával. Hogy mindez alatt a Dzsungel könyve Bagirája kurrog – hát istenem, elvan az író-gyerek, ha játszik. Én elhiszem neki, hogy a Highgate Cemetery sírjai között tekergőző gyermekének képe lőtte a fejébe az ötletet, velem is előfordult csaknem hasonló, még ha nem is lett belőle könyv.

„Volt egy kéz a sötétben, és ez a kéz egy kést markolt.” Ilyen kezdőmondatokért teljes, kidolgozott középfordulatokat adnának írók a Történet-börzén, ha lenne olyan. Gaiman fogalmazni nagyon tud, mint ahogy szereplőt alkotni, és történet-vezetni is. Finom és frappáns egyszerre, ahogyan a szellemek használják a halál-korabeli beszédmódjuk például, nemcsak könnyedén egyedít ezáltal a szerző, de mítoszilag is helyén van: aki holt, az nem változik. A dolgok csak történnek velük, így, halálukban; egy holton sem alakít a tapasztalt szemernyit sem. Mrs. Owens csak azt teszi, amikor szellem-szárnyai alá veszi a temetőbe tévedt csecsemőt, amit az életében tett volna, ha árvára akad. Még a legélénkebb, legöntörvényűbb szellem-lény, Liza Hempstock, a boszorkány-lány sem változik a közösen megélt kalandok által.

Hogy milyen erős az írói invenció, a legjobban tán úgy érhető tetten, ahogy a könyv olvastán a komor horror-környezet észrevétlenül otthonos, kényelmes zuggá válik, és nemcsak Senki Owens, de számunkra, az olvasók számára is. Ide komorult a világunk, jegyzem meg. Mert a dzsungel kíméletlen világa is otthonná szelídül a cseperedő Maugli számára; de azóta kegyetlenebb, illúziótalanabb lett ez a körülöttes; rajtunk – azaz aktuális kiválasztottunkon - az animális nem, már csak a holtak segíthetnek. Merthogy Sen kiválasztott, persze: ahogy cseperedik, úgy fogy a reménye annak a titokzatos társaságnak, akiknek vesztét okozza majd az ősi jóslat szerint. Játék ez is, a mítoszokkal, a jóslatok önbeteljesítő hatásával. Játék velünk, és lecke: kiválasztottnak lenni pária-sors, jobb, ha ezt nem feledjük, ha már annyiszor tesszük őket hőseinkké. Pária sors, amit az ember nem kívánna a például a saját gyerekének.

A legjobban – a Danse macabre fejezet mellett - a temetőn kívül megejtett kirándulásokat szerettem, kár, hogy nem volt belőlük több. Azért nem akármi az iskolai erőszak, főleg ha a makett-maffiózók még a rendőrséget is képesek manipulálni – mondhatni a jard a zsebükben van – igaz, itt még nem anyagi, hanem rokoni alapon. Sen alaposan megjárhatná ezeket a kalandokat, ha nem lenne övé a Temető Szabadsága, és nem lenne mellette Silas. A gyám, a titokzatos „fekete ember” – igen, rendkívül zavaró volt az egyébként általam nagyra becsült Pék Zoltán tévedése a vámpírként aposztrofált ghoulokkal kapcsolatban, vámpír csak egy szerepel e történetben és őt sem nevezik soha annak.

Szóval jó könyv ez, tehát különösen fontos lett, hogy kiderítsem, miért a kényelmetlen érzés. Egyszerű, mint általában a rejtvények megfejtése, ha már tudod: az írótól megint nem ezt vártam. Azt a több év alatt tenger munkával összerakható „komplexet” akartam, azt a tág mítosz-levegőjű, szövevényes, sokszálon futó csodát, ami a Sandman legjobban sikerült részleteit (talán egész-látványát) majdnem, de maradéktalan teljességében az írói életműből kizárólag az Amerikai Isteneket jellemzi. Számomra AZ volt a könyv, és írója volt Neil Gaiman, az Író. A többi elnézhető, élvezhető, szerethető ujjgyakorlatnak tűnt csak, készülődésnek a következő mesteri „komplex” előtt. Mint ez a könyv is. Kicsit alibi, kicsit irodalmi megélhetési bűnözés, a megjelenés-jelenlevés kényszerének következő olyan-amilyen gyermeke. Holott nem az, ez sem, sem a Csillagpor, sem a Sosehol, főleg nem a Coraline. Ha elfogadom, hogy ez és ennyi az író, akkor boldog rajongással forgatom eztán minden hasonló igénnyel megírt, jól mondatolt, kiválóan vezetett cselekményű történetét, azzal a megjegyzéssel, hogy kivételes csillagegyüttállások által azért tud Neil Gaiman olyat is, mint az American Gods. Csak nem tudom, képes leszek-e erre.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Korábbi kommentek:


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...