2010. május 9., vasárnap

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök

Korábbi bejegyzéseimből kiderülhet, hogy szinte az áhítat hangjáig „fogódtam el” Neil Gaiman által s lettem talán elfogult - ki tudja. Amikor először láttam a Sandman pár kötetét, angolul (nem értve, csak nézve) lenyűgözőnek találtam. Nagy várakozással (talán túl naggyal is) vettem végre a kezembe a magyar kiadást. Azt nem állítom, hogy csalódtam, de a felfokozott várakozást nem tudta kielégíteni a Prelűdök & Noktürnök. Tipikus „első kötet” ez, hangkeresés-találás, csapongva, irányt keresve tapogatózó a történet, a „képbe kerülése”; nem látszik mögötte az előzetesen áttöprengett hónapok kiérlelt koncepciója, az egységes „látomás”, ami naggyá tette például a Watchmen-t, Garth Ennis rövidebbjeit, vagy pl. Miller bűnváros-történeteit.

Nem tudom, mennyiben követelt alapjában más alkotói módszert a tény, hogy ez volt az első havi rendszerességgel megjelenő graphic novel – mindenesetre Gaiman szinte csak „ajtót nyit” a maga teremtette világra, a „körülnézésének”, rácsodálkozásának stációi az egyes füzetek. Ahogy az utószóban írja is: „…a történetekkel az volt az egyik határozott célkitűzésem, hogy lehetőség szerint kipróbáljam az összes szóba jöhető műfajt…”

Az igazak álma

A „klasszikus angol rémhistória”. Mindjárt a második lapon kapunk egy tetszetős, finoman bontott egészoldalast, a karakterek eltaláltak (Sam Kieth ebben volt mindig is a legjobb) s a karakterek változása az időben rajzi értelemben rengeteg finom poént enged. Hiszen 70 évet mesél el az első történet, Sandman rabságát Roderick Burgess, a Mágus kristálybörtönében. Olvastam, hogy a bűnbeesés szinonímája az okkult mágia – amelynek akkoriban erős divatja volt. Jó meglátás, pláne, ha az ember fia legalább vázlatosan ismeri például a Golden Dawn történetét. Aleister Crowley, Arthur Edward Waite világa ez (Burgess meg is említi Aleistert), avagy annak gaimani görbe tükre. A történet tehát „rémhistóriailag” helyénvaló – de a mesélés arányaiban nincs egyensúlyban. Az Álom eltűnésének áldozatai (Stefan, Elly, Daniel, Unity) például puszta illusztrációnak tűnnek, kevesen is vannak, az a pár odavetett szó a járványról nem teszi valóságossá Sandman, az egyik Végtelen hiányát.

A Botcsinálta házigazdák

„…a régi D.C.-s és E.C.-s horrorképregények jellegzetes konvencióival játszik…”. Káin, aki unalmában, vagy ha mérges, vagy egyszerűen „csak úgy” időnként újra megöli az öccsét, Ábelt, aki mindezt tűri, aki azért titokban a testvéri szeretetről álmodozik. Ide érkezik meg Álom a szabadulása után, legyengülve. Az epizód legeredetibb ötlete a Morrigan, (Hekaté, Atroposz, stb), mind képileg, mind tartalomban. Igazi kis népmesei betét, megintcsak agyonpakolva kulturális utalásokkal, itt aztán tényleg keverődik a boszorkaüstben a gaimani mítosz-leves, ha ízeit válogatás nélkül rakja is össze a szerző. Itt kap hősünk információkat varázstárgyai sorsáról, s az olvasó is készülhet Sandmannal a párhuzamos képregény-univerzumokba  tett utazásra.

Álmaidban gondolj rám

Itt is vagyunk: a Hellblazer-ben. Képben-panelelrendezésben időnként szinte kísértetiesen idéződik fel az első, a Delano-Ridgway féle sorozat karcosabb képi világa, igazi hommage ez, elég, ha csak a belső címlapot említem. S a történet is hazabeszél. Constantine olyan, amilyennek szeretjük, morbid és flegma – neki mindegy, ki jön be az ajtón, úgyis tudja: a pokolba tart. Itt érezhető a leginkább, a „kortárs brit horrort idéző” füzetben: Gaiman „irodalmi otthona” itt van, a gyökerei innen nőttek, ezekből a történet-hangulatokból merít a legszívesebben. Furcsamód mintha egy epizód erejéig Álom vendégszerepelne a „Hellblazer-világ”-ban,  nem pedig fordítva: Constantine a Sandman-ben.

Remény a pokolban

A legtöbb rajzi ötlet itt lakik, Kieth igazi „hattyúdala” ez (még ha még egy epizódig maradt is ezután). „Az 1940-es évek komor fantasy-képregényei”-t nem ismerem, de ez a történet képi gazdagságban, panelelrendezésben a kötet leginvenciózusabb darabja. Emellett cselekményben is vissza- és előreutalások gazdag tárháza, pár későbbi epizód csírája itt bújik meg, nekem itt van a fordulópont, a sorozat itt „indul be”. Gaimant – ha egyéb munkáit is tekintem – alaposan izgatja Lucifer-Hajnalcsillag, a „keresztényi gonosz”, még ha ki is veszi a kezéből a pokol egyeduralmát, mintegy modern korunk betegségeire reagálva – a vallás háttérbe szorulásával ősibb erők szabadulnak fel, a poklot uraló triumvirátus:  Lucifer-Belzebub-Azazel hármasa fura mód erre adekvát válasz. A sisakért folytatott párbaj jelenetei közben a figyelmes tekintet felfedezhet egy „kedves ismerőst”: Káin is a Pokoltűz Klub vendége, egyszerre az Álom szolgája tehát, és kárhozott.

„…a Potyautasok-ban

megpróbáltam (nem túl szerencsés módon) vegyíteni a szuperhősöket a Sandman világával…” ezel sajna egyet kell értenem. Az „igazságliga” sápadt kísértet csak, semmilyen mértékig nem ellensúlya Arkham kíméletlen pontossággal elkapott lakóinak. Illusztráció, plakátvékony tartalom, a nem túl veretes eredetihez sem méltó – miközben a gonosz-oldal John Dee-je, Doktor Sors figurája teljes-pontos. Aprócska „optikai elcsúszásokkal” szinte „átemelődik” a D.C. beteg szuperhősvilágából ebbe a történetbe. Amelynek cselekménye talán a leghiteltelenebb. Ezek a „ligások” ejtették foglyul és vették el Dee „álmait” (Morpheus rubinját), amelyet annyira a maga képére formált már, hogy Sandmant, amikor újra birtokba venné, egyszerűen kiüti? A rubint, amit aztán valami poros raktárban felejtenek, alig emlékezve rá, hol is? A történetet Dee menti meg, az ő potyautazása. A képeken sajnos mindvégig érzik, Kieth-nek már nem ezen a projekten járt az esze.

24 óra

Egy történet Sandman nélkül – azaz helyette Dee-vel, aki a rubin által a „valóságot” (jelzem, a valóság egy 24-órás útmenti gyorsbüfé) uralná. Történet mesélésről, annak erejéről, arról, hogyan mosódik egybe a vágy generálása, beteljesítése, a kín vággyá válása, hogyan lesz eldönthetetlen, a korlátlan hatalmú mesélő kínoz-e bennünket, avagy mi magunkat saját „valódi magunk” egyre betegebb kín-vágyaival. Hogyan válik önkéntelenül pusztítóvá a vágybeteljesítő teljhatalom, hogyan generálja a teljes és önkéntes alávetettséget. A kötet messze legerősebb darabja, azzal együtt, hogy képi értelemben kiforratlanabb, Mike Dringenberg kihúzás helyett nyerte meg a rajzolói posztot – kissé talán korán: bár sejtelmes Dee-je jobban tetszik, mint Kieth-é, a későbbi részek puhányabb Sandmanja sokat veszített erejéből az eredeti, kőből faragott, szikár karakterhez képest (más kérdés, tudom, annyi Sandman, ahány rajzoló, lesznek még páran – és Dringenberg figurája könnyebben lesz „helyreraknivaló öcsikéje” a Halálnak az utolsó epizódban).

Hang és téboly

Morpheus és Dee párbaja – érdemes összevetni a pokol-párviadal képbekerülését ezzel, Dringenberg mennyire más eszközökkel operál – adott esetben mennyire jól. És érdemes elgondolkodni rajta, mennyire más következményekkel jár itt egy mágikus „énnel” telített tárgy pusztulása, mint pl. A Gyűrűk Urában – a bezárt erő felszabadulása ellentett-reakció. Szeretem ezt az epizódot, főleg mivel megint a hatalomról, annak állandó bizonytalanságban tartó, dicséhes természetéről (is) mesél, megint gátlástalanul használva írónk által kulturánk bizonyos elemeit (jelesül a Macbeth-et). És mert végre valódi jelentősége van az álmok „valóságára” a történetben (nemcsak illusztráció-szinten, mint az első részben), az embertömeg egészére „vetül” egy Végtelen sorsának alakulása. A visszaszerzés története kerek: főhősünk „kiegészült”.

A Szárnyainak suhogása

az első könyv „epilógusa”. Hősünk kiegészült, célját elérte, és most nem tud mit kezdeni magával. Egy másik Végtelen, nővére, a Halál kell kijózanítsa, együttvándorlásuk által rámutatva: elég, ha csak a dolgát teszi. Gaiman úgy értékeli: „az első olyan történet a sorozatban, amelyet teljesen a magaménak éreztem, és amelynél tudtam, hogy kezdem megtalálni a hangomat.”

Nekem speciel nagyon tetszenek Dave McKean borítói. Olvastam olyan véleményt, miszerint ennyi elég is az „őrületéből” – nem tudom, én odavagyok az általa rajzolt Arkham elmegyógyintézetért, tény, hogy teljesen más olvasás-tempót kényszerít az emberre, mint egy képregény általában. Ezek nélkül a sejtelmes-groteszk, nagyon finoman ráutaló borítók nélkül a sorozat nehezebben került volna abba a kultikus státuszba, ahol ma lakik. S amely kultikus státusz az első kötet ismeretében még csak ígéret – remélem, lesz annyi fanatikusa ennek is, mint a Watchmennek, és a Cartaphilus tiszteletre méltó, bátor vállalása továbbra is ebben a kiváló nyomdai minőségben kerül majd olvasói elé, egészen a befejezésig.


Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Totth Benedek

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...