Marc Elsberg: Zero

„ - Képzeld el, hogy a kormány vagy a rendőrség azt követeli tőled, hogy folyton magaddal hurcolj egy dobozkát, ami szünet nélkül jelenti, hol vagy és mit csinálsz. Hát beintenél nekik! Az adatoligarcháknak viszont még fizetsz is azért, hogy kémkedjenek utánad. A megfigyelés magasiskolája! Lennél kedves a pénzemért cserébe szaglászni utánam és felhasználni az adataimat? Volna mit tanulnia ezektől a titkosszolgálatoknak!”

Ahogy az internetes terroristáktól is, ha már itt tartunk… Legalábbis ez válik nyilvánvalóvá, amikor szó szerint a fél világ előtt, élő egyenes adásban csinálnak hülyét a Zero aktivistái az amerikai elnök testőrségéből, ahogy kamerákkal felszerelt minidrónjaikkal úgy tesznek, mintha megtámadnák a fejlett világ vezetőjét. Bántódása ugyan senkinek nem esik, csak pár egó sérül, mégis az addig csupán néhány adathalász céget bosszantó, az információ szabadságáért kiálló aktivisták hirtelen világszerte üldözött terroristákká válnak. Naná, hogy a titkosszolgálatok mellett megkérdőjelezhető indítékú és legitimációjú magáncégek sora és a média is a nyomukba ered.

Többek közt Cynthia Bonsant, a londoni Daily munkatársa, akitől mi sem áll távolabb, mint a netes aktivizmus… Cynthia még a nyomtatott sajtó idejéből származik, az adatbányászat helyett a személyességben hisz, oknyomozó vénáját még nem kódsorokon, hanem az utcákat róva élte ki. Őskövület. A kollégái és a lánya (meg a lánya barátai) szemében is. Még tisztességes facebook-profilja sincs. Jószerivel azt sem tudja, mit kezdjen a Zero utáni hajszához munkaeszközként kapott okosszemüveggel. Sajnos van, aki tudja, mit kezdjen vele. Amikor lánya egyik barátját, aki a kölcsön-okosszemüveg segítségével azonosított egy körözött bűnözőt, a nyílt utcán lelövik, Cynthia hirtelen a bűntudat mellé világhírt is kap: már nem csak középkategóriás újságíró, hanem a Zero utáni világméretű üldözés, a netes adathalászcégek mesterkedései és az amerikai titkosszolgálat kétes üzelmei középpontjában találja magát.

Marc Elsberg két éve a Black Out lapjain már felvázolt egy nagyon is lehetséges, borzongató jövőképet: akkor azzal a gondolattal játszadozott el, mi lenne velünk, ha beütne egy kontinensméretű áramszünet és megfosztanának minket kedvenc civilizációs vívmányainktól, mint víz- és csatornaszolgáltatás, áram, fűtés, kórház, gyógyszertár, bankautomata, szupermarket. Nem volt kellemes belegondolni. Amit a Zero lapjain felvázol, az valahol még kellemetlenebb (na jó, ez esetben áramunk és vizünk van, jó eséllyel túl is élünk, de…) és már itt kopogtat az ajtónkon. Már ha nem telepedett még le a nappalink közepére.

Az internetes adathalászat itt van a mindennapjainkban. Bárki, aki megnyit egy böngészőt, megfigyeltté válik. A telefonod helyadatai alapján nyomon követhető szinte minden mozgásod. Jó eséllyel a szolgáltatóid többet tudnak rólad, mint az anyád. Ez nem újdonság. Ahogy az sem, hogy célzott marketinggel bombáznak a netes oldalak, hogy a kereséseid alapján pontos vásárlói profilod van az adatbankokban, hogy ha egyszer bankkölcsönre keresel, másnap hív egy másik bank, akkor is, ha a neten nem adtad meg a számod. Ajjj már, úgyis tudják… Hogy a mindenféle közösségi oldalakra feltöltött fotók és bizalmas információk milyen veszélyeket rejtenek, arról meg minden második embernek van egy ijesztő sztorija. Mégis: nem használjuk ugyanolyan lelkesedéssel ezeket az oldalakat? Nem keresünk rá százhuszadszor is ugyanarra a termékre, pedig már így is állandóan ezt tolja az arcunkba minden hirdető és jó eséllyel magunkra húzunk még pár tucat kéretlen marketinglevelet vele? Nem sírjuk el bánatunkat valami fórumon ahol senkit sem ismerünk arról, hogy már megint nem fogytunk egy dekát se pedig napi ikszezer lépést mért az okosóránk? És nem fogadjuk lelkesen a tippeket ismeretlen kommentelőktől (vagy kommentrobotoktól?) hogy mit szedjünk, hol vegyük meg akciósan, melyik oldalra iratkozzunk fel még pár százalék bónuszért? Szándékosan a leghétköznapibb és a legkommerszebb példákat hozom. Mert már ebben is ott a veszély, hogy olyan mértékben kiadjuk magunkat ismeretlen érdekcsoportoknak, amibe bele sem gondolunk.

Elsberg ennél tovább megy. De nem annyira, hogy ne lehetne hihető. Hogy ne tudnánk pontosan: valamelyik Szilícium-völgyi startup konyhájában már ugyanezt forralják. A Zero utáni hajsza egy pontján az aktivisták és az újságírónő célpontja egy és ugyanaz lesz: a Freemee. A feltörekvő alkalmazás, ami adatainkért cserébe sikert, pénzt, csillogást ígér. Ami játszi könnyedséggel hálózza be a fiatalokat, akik az ActAppok segítségével pár hónap alatt válhatnak lúzerből a lányok kedvencévé, kiközösített gót tiniből menő szöszivé, pincepatkányból sportcsillaggá. Csak a személyre szabott tanácsadód (virtuális személyi edződ) tanácsait kell követned. Mindenben. Mert ha ellenállsz, ha nem mész tanulni, amikor küldene, ha nem abban a boltban vásárolsz, ahol javasolja, ha nem azt eszed, amit pótanyaként eléd tenne, akkor rögtön esnek az értékeid. És jajj a frissen megszerzett népszerűségnek. Ebben a világban a Freemee-értéked jelent mindent. S hogy ne csak nehezen meghatározható népszerűségi mutatókról legyen szó, kvázi-jutalmazásként amiért engedelmes kiskutyaként követed az utasításait és szolgáltatod az adataid, még „levásárolható” pontokat is kapsz. Persze csak a kijelölt boltokban. De hát kinek ne jönne jól egy kis zsebpénz, nem igaz? Pláne ha csak adatokat kell átadnia.

Mindez még nem a szép új világ. Belátható, felfogható, együtt lehet vele élni. A gond ott kezdődik, ha a Freemee halálba hajszol az ActAppok túlzásaival. Ha egzisztenciákat lehetetlenít el, mert nem követik az utasításait. Ha féllegális „emberértékelő” rendszerét fű alatt kiárusítja a munkáltatóknak, akik aztán ezek alapján rúgnak ki vagy tartanak meg alkalmazottakat. Ha nem csak kereskedelmi döntésekben tereli a felhasználókat, hanem politikai preferenciákat, vallási meggyőződéseket, vonzalmakat alakít át a saját szája íze szerint. Vagy a legtöbbet kínáló szája íze szerint. Olyan elvetemült elképzelés lenne, hogy pár év múlva egy ActApp mondja meg kire szavazzunk és az addigra szabadalmaztatott okoskontaktlencséken át le is tudja követni kire húzzuk azt az ikszet? Tartok tőle, hogy nem. Elsberg megint csak ijesztő víziót tár elénk, aminek legnagyobb tanulsága tán az, hogy mennyire könnyen adjuk át az irányítást saját életünk felett. Ezúttal a világot behálózó internetes szolgáltatóknak. Akiknek már most nagyobb a befolyásuk, mint gondolnánk. A folyamat nem tűnik megállíthatónak (esetleg ha tényleg lekapcsolják a villanyt…) és persze ne legyek már álszent, épp blogposztot írok, amit aztán önként odavetek az adathalászoknak, miközben az ingyenes használatért cserébe belemegyek, hogy a felület, amin teszem, monitorozza a látogatóimat, sőt, még a közösségi oldalakon is kiposztolom. Persze ez nem üzleti célú, és hálistennek marginális látogatottságú oldal és egyébként is, kit érdekel manapság valaki, aki könyvekről írogat, hisz a kultúrában nincs pénz… tény. De a megfigyelés is kicsiben kezdődik. És bár nem fogok kivonulni a virtuális térből, ahhoz túl kényelmes és igen, túl sok előnnyel jár, azért tessék csak meggondolni minden kattintást. Hisz valaki mindig figyel…

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter