Marc Elsberg: Blackout

Emlékszem, tavaly nyáron, amikor egy zivatar megbénította fél Budapestet és a belső kerületek egy részében néhány órára elment az áram, másnap a facebookot felháborodott posztok lepték el, melyek felváltva szidták a szolgáltatót, az időjárást, a kormányt, a jóistent, amiért egész este „nem tudtak semmit se csinálni”. Merthogy áram nélkül nem megy semmi. Most tekintsünk el annak szolid hisztipicsa jellegétől, hogy „semmit nem lehet csinálni”, mert lehet, kérdezzük csak meg nagyanyáinkat – inkább gondoljunk bele, mi mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a közszolgáltatásoknak. Ugye? Abba már egy szolid gondolatkísérlet erejéig se merünk belemenni, mi lenne, ha nem egy-két órára, hanem egy-két hétre menne el az áram, és nem néhány kerületben, hanem egész Európában. Nem baj, Marc Elsberg megtette helyettünk.

Először csak a közlekedési lámpák sötétje tűnik fel – legalábbis Piero Manzanonak, az olasz hackernek, aki ily módon belerohan egy sokszereplős karambol közepébe. Aztán senki sem tud mentőt hívni, mert nem működnek a mobilhálózatok. A kórházban persze működik a tartalék generátor, de a rengeteg közúti baleset miatt óriási a torlódás mindenhol. Hazafelé már látjuk, hogy nem nagyon tudunk bevásárolni, maximum készpénzért a néhány nyitva tartó kisboltban, és amit vettünk, gyalog kell felcipelnünk a tök sötét lakásba. Ahol - nehezítő körülmény, pláne egy autóbaleset után, félig véresen-maszatosan - víz sincs, elvégre a közvízszolgáltatáshoz is áram kell. Se fűtés, ha már itt tartunk, merthogy a távfűtéshez is, ami a februári fagyok idején még Milánóban is kellemetlen, nemhogy, teszem azt, Svédországban. Sebaj, az első napot még ki lehet bírni, ha van otthon tartalék vörösbor és jó társaság.

Ha másnap reggel sincs áram, mindenki elkezd felkészülni. Az emberek megrohanják a bankokat, hogy kivegyék az utolsó készpénztartalékokat, aztán kifosztják az üzleteket, ahol pénztárgépek híján őrjöngő sorok és kétségbeesett dolgozók tusakodnak. A biztonsági rendszer összeomlik, nem kell sok, hogy mindenki vigye, amit lát. Az utakon katasztrófahelyzet alakul ki, mert a benzinkutak sem működnek áram nélkül – jól jönnek a régi benzinlopó trükkök. Persze, ha előrelátó voltál, és van némi felhalmozott tartósélelmiszered, sok-sok vized, meg tudod oldani az alapvető higiéniai kérdéseket és nem vagy tartós beteg, akinek rendszeres orvosi kezelésre van szüksége, megteheted, hogy bezárkózol és ki sem dugod az orrod a lakásból, amíg vége nem lesz. Ha vége lesz valaha. Merthogy telefon, internet, TV, bármiféle tömegtájékoztatás nélkül semmit sem tudsz arról, mi zajlik a világban – ahogy arról sem, mi van a másik városban, országban, földrészen élő szeretteiddel. És egy idő után a pánik épp olyan rossz tanácsadó, mint az éhség.

Persze az igazi profik nem csak élelmiszer- és vízkészleteket halmoznak, hanem elemlámpát, elemes rádiót, akkukat, generátorokat – bónuszpont, ha házban élsz és lehet fúrt kutad a kertben. Igenám, de nagyon hamar számot kell vetned az emberből kitörő állattal, amikor fosztogatók, irigy szomszédok, jószándékú vagy kevésbé jószándékú fázók-éhezők lepik el a kerted és a kutad. És még mindig fogalmad sincs, mi is történt…

Piero Manzanonak persze van, nem hiába ő e könyv főhőse, a hollywoodi katasztrófafilmek tipikus mindenlébenkanál kisembere, aki belecsöppent a közepébe – hogy aztán megmentse a világot oldalán a jó csajjal és ellovagoljon a naplementébe. Najó, gonoszkodom, ennyire nem súlyos a helyzet. Tartottam picit tőle, hogy a Blackout valami Dan Brown-féle ostoba szenzációhajhász krimi lesz, de szerencsére csak a tempó és az olvasmányosság idézi a zsáner aktuális királyát – Elsberg sokkal okosabb és alaposabb, egyben jóval ijesztőbb könyvet írt, mint Brown valaha. Az egyetlen igazán bosszantó elem ez az ostobaságig kíváncsi hacker, aki addig jár a hatóságok nyakára, amíg csak el nem hiszik neki, hogy felfedezte, mi okozza az áramszünetet, de még aztán se nyugszik, és bár meglövik, börtönbe vetik, hullák alatt rejtőzik, megkéselik, megint börtönbe vetik (sós kútba vetik, onnan is kiveszik…), valahogy minden csávából kihúzza magát (vagy kihúzza őt a jócsaj) és megy, kutat tovább. Hát mitmondjak, halál idegesítő. Félúton legszívesebben felpofoztam volna, hogy üljön már meg a sejhaján, és hagyja a nyomozást a profikra. Persze az efféle könyvek-filmek dramaturgiájából egyenesen következik, hogy ha így tett volna, Európa még ma is áram nélkül vegetálna…

Node ha már ennyit írtam a könyv tulajdonképpen egyetlen negatívumáról, megérdemli, hogy kicsit fényezzem is. Mert Elsberg piszok jól ír ám. Ez a majd’ hétszáz oldal úgy lecsúszik pár nap alatt, hogy észre sem veszed, a rövid, néhány oldalas fejezetek és a rengeteg nézőpontváltás eszeveszett tempót diktálnak. Több mint tíz helyszínen követjük olyan húsz-harminc központi szereplő tevékenykedésén keresztül, milyen hatással van az élet egyes területeire ez a gigantikus áramszünet, és ezen megoldások némelyike konkrétan zseniális. A berlini kancelláriáról ugrunk egy francia atomerőműbe, onnan a hágai Europol-központba, majd egy dunai vízerőműbe, a CNN párizsi tudósítóihoz, egy, az Alpokban síelő baráti társaság autójába, egy düsseldorfi kórházba, egy szoftvergyártó cég székházába, és így tovább, és így tovább… Kétségbeesett döntéshozókat, elszánt nyomozókat, értetlen erőműkezelőket, a végsőkig hajszolt orvosokat éppúgy látunk, mint az itt-ott jó érzékkel behozott kisembereket, akik egyre fásultabban, éhesebben, egyre nagyobb pánikban várják a híreket. És persze olyanokat is, akiknek már az áramszünet első napjaiban csak az lebeg a szemük előtt, hogyan sütögessék a saját pecsenyéjüket, ha egyszer ennek vége lesz…

Az, hogy Elsberg alaposan elmerülhetett a felvázolt helyzet lehetséges következményeiben és azok mindenféle tudományos-politikai-gazdasági részleteiben, nyilvánvaló az olyan fejtegetésekből, mint amikor levezeti milyen hatással van a nagyüzemi állattartásra egy egyhetes áramszünet és ennek milyen rövid- és hosszútávú következményei lehetnek termelőre és fogyasztóra. Gondoljunk csak bele, ha Európa-szerte többtízezer tehén pusztul el a felgyülemlett tejtől, mert a fejőgépek nem kapnak áramot (és fizikailag képtelenség bárhol annyi munkást találni, aki meg tudná fejni őket…) az a tetemek jelentette borzalmas egészségügyi kockázaton túl évekre ellehetetleníti a termelőket és az egekbe emeli a tej és a marhahús árát… És ez csak egy kiragadott példa, nem is a legsúlyosabb.

Mert a legtöbb közszolgáltatás ha lassan is, de visszaállítható; a legtöbb ágazat termelése ha lassan is, de konszolidálható – amit nem lehet visszacsinálni, az például az Európa szívében bekövetkező atomkatasztrófák sora. A kórházak intenzív osztályain magukra hagyottan haldoklók. A jelöletlen tömegsírok, ahova a szükségszállásokon elhunytakat, az elégtelen orvosi ellátás következtében elhunytakat, a vegyi- és ipari üzemekben történt balesetek áldozatait temették. Az egy hét után óhatatlanul (?) bekövetkező tömeghisztéria, ami néhol katonai puccsba, néhol a kormányzati épületek felgyújtásába, néhol „csupán” az állatkertből kiszökött vadállatok lemészárlásába torkollik.

Nem egy világmegváltó irodalom ez a könyv, senki se várjon tőle ilyesmit. Ez egy zsánerregény, annak viszont piszok jó. Sötét és elkeserítő képet fest rólunk, emberekről és istenített civilizációs vívmányainkról – okosan, hihetően, és amennyire értek az érintett témák némelyikéhez: hitelesen. Hogy mennyire szuggesztívan van megírva, azt jól jelzi, hogy egy hete azzal fárasztom a szűk környezetem, hogy miket kéne felhalmozni itthonra egy hosszan tartó áramszünet idejére és milyen stratégiát kövessünk, ha beüt. Merthogy az Elsberg által felvázolt helyzet bármikor beüthet, afelől egy fikarcnyi kétségem sincs.

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter