Péntek
Nagyon ügyes műsort sikerült
összerakni a Hangvető csapatának, meg az általuk felkért szervezőknek – nem
tudom, mennyire volt szándékos, de minden este valamilyen (halált is fókuszban
tartó, fájdalmas, de jó) súlyossággal kezdődött, hogy aztán a végén valamilyen
ritmusos életörömzene koronázza. A péntek a Ponkkal kezdődött: posztfolklór cimbalomra, hegedűre, nagybőgőre és
énekre; morva halálballadák a korai számítógépes játékok grafikáját idéző
háttérvetítéssel. A komor témát rengeteg (fekete) humorral ízelte tele a
játékmód, meg a háttérben futó minimál-rajzfilmek… Galgóczi Tamás barátom (a beszámolóját itt olvashatjátok),
akivel az első sorból hallgattuk, nagyon szereti őket – van is mit szeretni
rajtuk. Nem is hagytam szívesen a Kishallban őket – de muszáj volt, mert a Söndörgő és az Amsterdam Klezmer Band közös produkcióját hallani kellett. Ez
konkrétan egy tipikus 13 dudás egy csárdában eset volt, amit az összes
résztvevő csurdig élvezett – naná, hogy mi, a közönség is. Iszonyúan ritmusos
zenei kavalkád, egymásba szólózó jó értelemben vett zeneőrültek (másodszor
együtt a színpadon!!); ez volt az egyik teltházas koncert, s mint ahogy utólag
kiderült, lesz közös lemez, na ezt minél többen hallgassátok meg – nem fogtok
csalódni benne… Jó volt látni, hogy mennyire megbecsült partnerei a klezmer vén
rókáinak a mi fiatal (világsztár) zenészeink!
Az Autentic Light Orchestrába csak beleszagoltunk (utólag kicsit
bánom, mert elég sokszor elővesszük itthon azt, ami a megosztón fenn van
tőlük); de a Volosit és Lajkó Félixet mindenképpen hallani
akartam. A Volosi úgy született, hogy a két komolyzenész tag meghívást kapott
egy sátoros lakodalomba, ahol összebandáztak a népzenészekkel. Mutogatták
egymásnak a játékmódokat, cifrákat, trükköket (gondolom én…), és ebből az
egymásra csodálkozásból lett egy gyönyörű, kölcsönös tiszteleten és
megbecsülésen alapuló együttműködés. Meg kell mondjam, azzal együtt, hogy
rajongok Lajkó Félixért és azért, amit képvisel, a becsatlakozása ebbe a
játékos harmóniába egyszerre volt reveláció és ambivalens élmény. Mert a mi
prímásunk ez esetben egy pillanatra se fogta vissza magát – így az addigi
boldog együttmuzsikálás helyett a beléptétől fogva Lajkó Félix és (alkalmi)
zenekara állt a színpadon… lehetett nagyon szeretni, csak nagyon nem ugyanazért,
mint előtte magában a Volosit.
Ami ezután következett, az sokáig
billegett a befogadhatóság szélén, amíg aztán meg nem értettem, mi történik. Cristophe Chassol a bevezetőben
köszöntötte Bartókot, úgymond az egyik istenét – és amit a világ számos pontján
gyűjtött filmrészletekkel (úgymond gyűjtött megőrzendő értékeivel) művel, ahogy
zeneművet épít a képek és hangok köré a billentyűkön dobos társa figyelmes
kíséretében, az konkrétan mágia. És valóban Bartók-i, az attitűdje mindenképp.
Amikor az első, madárhangokra komponált (zseniálisan megvágott) filmképi
futamok mögül egyszer csak előbukkant a madárhangokat utánzó ember a
filmfelvételen, akinek a füttyére és magyarázatára a fülünk hallatára született
meg a teljes értékű improvizatív kompozíció… Ultrascore-nak hívja a műfajt a
srác, fantasztikus amit csinál, fantasztikus volt élőben hallani (egy
változatát - minden születés más… - ideillesztem).
A pénteket a Mookomba koronázta… Egyszerűen nem volt erőm, hogy a két DJ, Makossa és Megablast produkciójára átszakadjak belőle – telilakták a fülem… Ezt
megint csak hallani kell, az afrikaiakat általában egyszerűen hallani kell és
kész. Az valami hallatlanul ironikus, hogy a kihallható fájdalom, az olykor
nyers, tapintható mozgalmi-politikai üzenet fölött-alatt-körül milyen
színgazdagsággal lüktet az életöröm! Az urak zimbabweiek, de oda nyúlnak a
világ zenéibe ahova csak akarnak, olyan boldog gátlástalansággal, hogy komolyan
mozgáskorlátozottnak kell lenni hozza, hogy ne akarj moccanni a zenéjükre.
Szombat
Végül úgy alakult, hogy szombaton
a hat fellépőből érdemben csak hármat hallottam – mert teljes figyelmet
követeltek. Az Oratnitzába csak
belehallgattam (remélem lesz még alkalom… enyhén beteg keverék) a Kal pedig a legvégén nem talált rajtam
a zöldfoki szigeteki csodacsajszi után fogást. Ez van… de menjünk sorjában.
A kezdetek súlyos (halálos)
mélységeit ezúttal Pere Martinez és
az Aurora szolgáltatta – finoman
elemelt spanyol flamenco, dobogó lábával tökéletesen ritmust lekövető
flamenco-táncossal, és azzal a kegyetlen férfifájdalommal a kitartott hangban.
Kicsit elgondolkodtam rajta, miközben ezeket a pontos „itt vagyok” gesztusokat
láttam a nem kicsit kivagyi táncban erre a nem kicsit kivagyi zenére, hogy
jobbára ott születik a halál (fenyegetése, kísértése, lehetősége) körül olyan
intenzív kultusz, ahol annyi konvencióval bástyázzák közül a szerelmet, hogy
már képtelen csak úgy, spontán megszületni. Egyébként sűrű, teljes élmény
voltak, alig bírtam otthagyni őket…
De muszáj volt. Mert kezdődött a Yallah Bye – azaz Jahwar és Mitsoura Mónika
koncertje, ami egyébként szétragyogta a szombatot! Jahwar és az a máshonnan
alapjából ismerős, az Atlasz-hegység oldalában kinövő, erős ritmustörzseken
csücsülő zenéje önmagában megérne egy misét (csak akár az, mit csinál másképp a
zenészeivel, mint a számos nagy előd…); de amit Mónikával együtt műveltek, az
mindent felülírt. Én nagy tisztelője vagyok az Ando Drom zenészeinek, a hazai szcéna legnagyobbjai közé tartoznak,
de amit ezek a srácok itt a régi kedves dalokkal műveltek Mónika alá, arra
nemigen vannak szavak! Aztán a saját közöseikben a két énekes olykor komplett
intim házastársi veszekedést énekelt nekünk a dalba, számon kérő férfival és
flegma nővel – és volt hogy a szeretet annyi fájdalmát öntötték ránk együtt is
és külön is, hogy a könnyem is kicsordult (került fel ez meg az, az egy szem szelídség mellé, amit először láttam a megosztón fenn tőlük,
az ezer színükből – ezt azért iderakom…)
S mindez után: Lura. Ez az este a pici de erős nők
parádéját hozta – a zöldfoki szigeteki nagyasszony, Cesaria Evora nyomán talán legnagyobb léptekkel Lura jár; de sokkal
többet mutatott meg abból a számos színt és ízt hordozó birodalomból, mint a
MÜPA színpadán Palya Bea mellett oly kellemes meglepetést okozó Mayra Andrade. Akkor írtam és nem
cáfoltak: Mayra annak a zenekontinensnek inkább egyfajta undergroundja, határokat
járó szabad lélek – míg Lura inkább a fősodor. Jelzem, ez itt egy pillanatra se
jelent értékítéletet is, a minősége mind a kettőnek megkérdőjelezhetetlen. Lura
megtáncoltatott és megénekeltetett bennünket, minden szinten bevonni szeretett
volna – sikerrel. Tényleg nem csoda, hogy nem volt kedvem-fülem-szívem aztán a
nyers, punkos Kalhoz (meg fáradtam is, na, még az ilyen habzsizó természetnek
is sok ennyi befogadnivaló…)
Vasárnap
Az utolsó napi elmélyülés Boris Kovactól és kvartettjétől
érkezett – ez a szerb férfi olyan szelíd erővel siratta el a hazáját, meg ami
ott az utóbbi időkben történt… a közelmúlt traumái, a jelen feszítő
ellentmondásai – és valami elmondhatatlanul vigasztaló, simogató erő, ami áradt
belőle. Mintha minden ellenkező tapasztalt és előjel ellenére – mintha még
mindig hinne bennünk, emberekben, hinne a zenében… úgy, hogy időnként a
legdurvábban töreti meg a dobbal a harmóniát, úgy, hogy belehallod a
fegyverdörgést is, belehallod a visszavonhatatlant. Nehezen szakítottam el magam
ettől a hangulattól, mert engesztelt.
De el kellett szakadnom, mert
konkrétan szerintem az életben többet nem hallgathatom meg, mint kezd néhány
fiatalabb kori kedvencemmel a maga értelmezésében Shefita. Tüneményes kis zenebohózat, ahogy ott illeg a (muszájból,
ám királynői grandezzával kézben tartott) botjával a dallamokra. Ethno-pop,
olvasom, ezt műveli Radioheaddel, meg
Nirvanaval, belecsavarja zsidó és
arab népi hangszerek kereteibe az egykori lázadást – de valóban zenebohóci
módon, egyszerre megtisztelve és kinevetve az eredetit, az eredeti
világfájdalmas attitűdjeit. A kisasszony tükröt tart a maga teljes kiállásával,
a remek zenészekkel, akik tényleg képesek a szeszélyei szerint működni,
felejthetetlen… (tessék, egy kis ízelítő belőle...)
Mint ahogy hordozom majd a Volt
Vokálban hallott hallgatósokat Lakatos
Mónika és Rostás Mihály „Mazsi” előadásában… mennyire jó volt látni, hogy
kicsi lett a terem. Hogy alig fértünk, hogy nem volt elég szék. Mennyire jó
volt hallani ezeket a dalba csomagolt bocsánatkéréseket… valahol mélyen elgondolkodhattam
a hűtlenségeinken (holott máshogyan hordozom, mint könnyen csábuló
embertársaim…). Ezt nem tudom szavakkal megköszönni. Mert nem először érzem úgy,
Lakatos Mónikát hallgatva, hogy valami helyettem történik, hogy az én némaságom
is megtöri, amikor énekel, és még nagyon sokszor szeretném ezt érezni…
Csak éppen megkóstoltam a Malabi Tropical-t (sajnálom is…), de
mennem kellett. Mert akárhogy is, de ha itthon Transglobal Undergroundra moccanhatok, azt nem hagyhatom ki. A Fanfara Tiranával és Harcsa Veronikával együtt színre lépő
veteránok szépen öregszenek… Bár azt meg kellett állapítanom, hogy ezeket a
tiranai harsonásokat úgy amúgy egyedül is szívesen hallgatnám (mondható, hogy
már ezért megérte). Harcsa Veronikáért meg úgy ahogy van, rajongok – és a Play
me még mindig egy telitalálat az érzékeimnek, pláne ha Hamid és a tiranaiak
pörgetik alá az alapokat.
Azt hittem, ezzel kész… minden
előzetes várakozás nélkül mentem fel a Kishallba Al Javalára – német klezmer-balkán-ska… ja. Aztán az este egyik nem
várt meglepetése lettek, a két szaxi, gitár, két dob (meg szájdobolás
didzseriduba; konkrétan nem gondoltam, hogy ennyire perverzen jó lehet…).
Vittek könnyedén, megint a boldogságba. Olyan könnyedén, hogy el is dőlt – már
nem megyek le dél amerikai pol-beatot hallgatni, úgyhogy az Amparanoia kimaradt…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése