Komfortzónákról és azok felrúgásáról

Régóta agyalunk több bloggerrel azon, hogy fel kéne éleszteni a körbeposztolás valaha volt szépséges hagyományát – ne csak a Blogturné Klub árassza már el a netet egyforma bejegyzések tömkelegével. Volt egy időszak, leírni is fájdalmas, de már jó öt-hat éve, amikor még nem voltunk testületileg molyon, pláne nem facebookon, ellenben mindannyian lelkesen blogoltunk, olvastuk egymást, pezsgő beszélgetések folytak a bejegyzések alatt, és voltak ezek a jó kis körposztok, amiket egyvalaki elkezdett, aztán a többiek tömegével nem tudtak megálljt parancsolni az ujjacskáiknak, és bepötyögték a saját verziójukat. Általában két jellemzője volt eme posztoknak: a legritkább esetben szóltak adott könyvről (hisz adott könyvről tíz bejegyzést olvasni egymás után nem annyira izgalmas, ugyebár…), és a bloggerek különböző személyisége és megközelítésmódja okán rém szórakoztatóak voltak.

Most valami hasonlóval próbálkozunk – ez a TÉMÁZUNK rovat. Egyelőre meghatározatlan időközönként lesz egy-két ilyen morfondírozós poszt – első körben (azaz ma reggel) a mi kis zárt csoportunk tagjainak bejegyzéseivel, aztán később csatlakozhat bárki, aki nem tudja magában tartani a gondolatait. 

Komfortzónák… 

Namármost, sajátosan alakult, hogy az első téma – esküszöm, nem én voltam – ennyire aktuális nálam. Szinte hallom, ahogy a kórus megszólal jobbról: „peeersze”… De tényleg. Aki követi a bejegyzéseimet, az elmúlt hónapokban láthatta, hogy bizony egyre gyakrabban kacsintok kifelé azokból a bizonyos komfortzónákból. Nem véletlenül. De ne szaladjunk ennyire előre.

Mert mi is az a komfortzóna? Rém egyszerű: ahol jól érzem magam, ahol kényelmesen vagyok, ahol nem zavar semmi, minden körülmény rám van szabva – másfelől ahol nincsenek élek, kihívások, megoldandó feladatok. Tök jó bekuckózni az ilyen komfortzónákba és csak úgy lebegni bennük. Ha az olvasás terén értelmezzük a kifejezést, akkor az a műfaj, amiben igazán otthonosan mozgok, amiben nem érhet túl nagy meglepetés, ami „biztosan tetszeni fog”. És mi, olvasók általában szeretünk biztosra menni. Ezért olvasunk szakmányban ugyanolyan műfajú könyveket – ki YA-t, ki krimit, ki szépirodalmat, ez esetünkben lényegtelen. A lényeg az a bizonyos komfortérzet.

Besokallás… 

Az elmúlt sok-sok évben az elsődleges komfortzónám úgymond a szépirodalom volt. Tudatosan törekedtem arra, hogy minél több szépirodalmat olvassak, ami sikerült is (olykor kényszerű /tán kényszeres?/ young adult betétekkel – ez is megérne egy eszmefuttatást) – lubickoltam benne, hagytam, hogy hihetetlen mélységekbe és magasságokba lökjön, kerestem, felfedeztem, hasonlítgattam, élveztem, és nagyon okosnak tartottam magam. Tökéletesen illett rám Nima szórakoztató leírása a szépirodalmat kedvelőkről (mínusz kötött kardigán meg irhabunda, olyanokat nem hordok).

Aztán szépen lassan elkezdtem unni magam. No nem az olvasmányaim, azokat sosem – hanem a befogadás-feldolgozás-recenzálás módját. Nem kell aggódni, nem annyira súlyos, hogy abbahagyjam, vagy ilyesmi, csak rájöttem: kell valami változatosság. Mert a komfortzóna önmagában jó, hasznos, élvezetes – de ha az ember túlságosan belekényelmesedik, az kifejezetten ártalmas lehet. Mert ha mindig csak egy műfajba tartozó könyveket olvasunk, az beleszoktat minket egyfajta gondolati struktúrába – még ha maguk a regények adott esetben nem egyformák (sőt!), akkor is. Kialakul egy rutin, az olvasásban és az írásban is – és már nem tudnak meglepni, „csak” élvezed a kiszámíthatóan biztos élvezhetőt. Bloggerként ez duplán kockázatos, mert ahogy rutinszerűen olvasol, úgy kezdesz rutinszerűen írni is. Ami senkinek nem jó – sem neked, mert nem fejlődsz sehova, sem az olvasódnak. Igenis ki kell lépni, hagyni kell, hogy új benyomások, új kihívások érjenek – nem szabad huzamosan belemelegedni az „ez úgyis tetszik, minek kísérletezzek mással” állapotába.

És akkor most evezzünk kicsit személyesebb vizekre és hagyjuk magunk mögött a parttalan okoskodást. Nagyjából egyidőben a fent részletezett „unom magam” jelenséggel történt a magánéletemben valami, ami mindent megváltoztatott (nem csak az olvasási szokásaimat…). Egyszer majd lehet eljön annak is az ideje hogy leírjam, mi történt, de ez nem most van itt. Legyen elég annyi, hogy istenesen földbe döngölt az élet – és valahogy úgy van az, hogy az ember addig olvas szívesen mások nyomoráról, elbaszott családi kapcsolatokról, jóvátehetetlen hibákról, élethosszig hurcolt keresztekről, amíg magának nem lesz része valamelyikben. Miután saját bőrödön tapasztaltál olyan drámát, amit nem tudsz feldolgozni, valahogy nem érzed a késztetést arra, hogy még az olvasmányaidban is a saját nyomorod jöjjön szembe veled. Lehet, hogy mi, szépirodalom olvasók „élvezettel dagonyázunk az emberi lélek mindenféle bugyraiban”, de hogy az tuti nem esik jól, ha oldalról oldalra feltépik a legmélyebb sebeinket, az is biztos. 

Kikacsintás… 

A komfortzónámból kifelé kacsintgatás valamikor két évvel ezelőtt kezdődött, a szépemlékű Ad Astra kiadónak köszönhetően (tudom, hogy folytatják, de nekem ez már nem ugyanaz a kiadó, sajnálom). Valamiféle különleges csillagállás kísérte ezt az egymásra találást – és tudom, nagy szavak, meg irtó nyálasan is hangzik, de nem érdekel, akkor is leírom: örökre hálás leszek Csillának, amiért egészen kivételes válogatásával ráirányította a figyelmem a kortárs SF addig általam egyáltalán nem ismert alkotóira, irányzataira. Magam is meglepődtem azon, hogy az olyan regények, mint a Moxyland, a Zoo City, a Harmónia vagy az Oszama milyen hatással voltak rám (a Marija Morevnát és A dervisházat csak azért nem sorolom ide, mert ők ketten az én szememben sokkal inkább a szépirodalom felé tendálnak, mint bármely más műfaj felé). Ezek után már tudatosan kerestem a különlegességeket – s lett a tavalyi év a „furcsa könyvek éve”, az év végi élmezőnyben olyan olvasmányokkal, mint a S.N.U.F.F. vagy a Kraken.

Nagyon úgy néz ki, hogy idén ez a tendencia folytatódik – sőt! Ha így júliusban valaki megkérdezné, mely öt könyvet sorolnám az idei év eddigi legjobb olvasmányai közé, bizony előállhatna az a szörnyűség, hogy az ötbe csupán egy szépirodalmi mű kerülne. (Szinte látom magam előtt, ahogy most néhányan a szívükhöz kapnak, és törlik a blog URL-jét a kedvencek közül…) Ez van. Az eddigi fél év legjólesőbb könyves élményei közé előbb sorolnám be a Kakukkszót, a 2312-t, az Expedíció-Kontroll duót vagy a London folyóit, mint az aktuális Murakamit, Munrot vagy Franzent. Félreértés ne essék, eszemben sincs azt állítani, hogy a fentiek bármelyike „jobb”, mint Franzen bármely regénye – én lennék az első, aki ezen felháborodna. De nekem az adott pillanatban, élethelyzetben, az adott kedvemben, a jelen időjárási körülmények között, vagy mit tudom én, miért, ezek jobban estek. És ebben igazán nincs semmi rossz. 

Felrúgás? 

Adja magát a kérdés: akkor most végleg fel kell rúgnom a komfortzónáim és soha többé kézbe se venni szépirodalmat? Természetesen nem! Vallom, hogy komfortzónák igenis kellenek – találja csak meg mindenki azt a műfajt, azt a szerzőt, azt a sorozatot, amibe belecsobbanva újra meg újra azt érezheti: hazatért. Mert szép dolog a kaland, de még ha jól is esik hátizsákos turistaként járni a nagyvilágot és minden nap máshol hajtani álomra a kicsi fejünk, nincs megnyugtatóbb érzés annál, mint amikor hazatérhetünk a kuckónkba, ami csak a miénk, ami olyan, mint mi. Ugyanígy jó érzés fejest ugrani egy jól ismert, szeretett szerző új könyvébe – de mennyivel jobb érzés úgy tenni, hogy amíg távol voltál tőle, megannyi új élményt, tapasztalatot szereztél, melyek fényében másképp láthatod még az unalomig ismertet is…

Amellett, hogy szórakoztatóak eme kikacsintások, egy nagy halom új élményt adnak, adott esetben úgy tornáztatják meg az agyunkat, ahogy a „bejáratott” műfajok már nem, legfontosabb hozadékuk a szememben ez: hozzásegítenek, hogy frissebb szemmel olvassuk a kedvenceket is. Aztán persze ki tudja, bármikor benne van a pakliban, hogy a kikacsintgatások közepette új kedvenceket avatunk – de most őszintén, az olyan nagy baj lenne?

A kis csipetcsapat többi tagjának bejegyzései a témában:

Andi
FFG

Pupilla

Miamona
Zenka
Szeee
Nima
Anaria
Loki
tigi
Reea

És immáron vannak "követőink" is, köszönjük :)
Katacita
Catriana
Theodora
Bea
Horsegirl
Síontan
On Sai
Nikkincs
Nita