Lev Grossman: A varázslók

/// Zárójeles puffogás az elejére: nagyjából félúton jártam a könyvben, amikor már falba tudtam volna verni a fejem az állandó Harry Potterhez való hasonlítgatástól. Kétharmadnál már úgy voltam vele, hogy ha még egyszer meglátom bárhol leírva hogy „a felnőttek Harry Pottere” péklapátot ragadok és ütöm, akit érek. Értem én, hogy marketingszempontból kevés hatásosabb figyelemfelkeltő eszköz van a The Guardian ajánlásánál, de jelen esetben ez pont annyira visz tévútra, amennyire a könyves közösségi oldalak egynémely értékeléséből az látszik. Aki Pottert vár A varázslóktól, ordas nagy csalódásban lesz része és az sem kizárt, hogy konkrétan utálni fogja… Puffogás vége, térjünk vissza a könyvhöz, megáll az a saját lábán. ///

„Ez az a hely. Itt majd felsegítik a földről, magára találhat, és gondoskodnak róla, hogy újra biztonságban, boldognak és teljesnek érezhesse magát. Hogy romlott el minden ennyire? Hogy lehettünk Alice és én ennyire ostobák? De most már az egész szinte nem is számít. Most már ez az életem – az élet, ami után mindig is vágytam és amire vártam. Végre elérkezett!”

A varázslók maga a kiútkeresés. Mind ezt keressük, szüntelen. A kiutat elfuserált életünkből, unalmas munkánkból, haldokló kapcsolatainkból, gúzsba kötő körülményeinkből. Önmagunkból. Vágyunk valami szebbre, jobbra, többre – másra. Rendületlenül hisszük, hogy ha megtaláljuk, boldogok leszünk. Hogy majd ott, akkor, mellette, vele, egyszer minden megváltozik és elkezdődik az igazi élet. Csak azzal nem számolunk, hogy teljesen mindegy, mikor, hol, ki mellett vagyunk – önmagunktól nem szabadulhatunk. A boldogságért, ha létezik egyáltalán, végső soron úgyis saját magunkkal kell a legnagyobb harcot megvívnunk. Grossman varázslónövendékei ott loholnak Donna Tartt ógörög életérzést tanulmányozó diákjai nyomában – ha hasonlítanom kéne bármihez, sokkal inkább a zseniális A titkos történethez hasonlítanám, mint bármely általam olvasott fantasy-hez.

Quentin Coldwater simán odaillene a Dionüszosz-kultuszt hajszoló kortársai mellé – ő a srác, akinek soha semmi nem elég jó, aki elveszetten, fáradtan, deprimáltan csoszog át az életén akkor is, ha mindene megvan, ami egy korabeli fiatalnak meglehet. Csak épp célja nincs. Legfeljebb hogy eljusson a gyerekkori rajongott könyvsorozat világába, Fillory-ba – de hát tudjuk, hogy varázsvilágok nem léteznek, így inkább bűvésztrükkök elsajátításával üti el az időt, miközben egyre csak sajnálja magát. Aztán egy napon egy rejtélyes füzetet kap egy fura csajtól, amit annak rendje és módja szerint elveszt, hogy a keresésére indulva egy elhagyatott kerten át egy másik világba csöppenjen. Hoppá!

Itt szoktak kezdődni az igazi kalandok – varázslat, bűbáj, csillámpor, minden szép és jó, jöhet a csúnya gonosz, akit hőseink sok-sok megpróbáltatás árán legyőznek. Nemde? Quentin lelkesebb nem is lehetne – varázsvilágba csöppen ő, egy titkos kis egyetemre, ahova huszadmagával nyer felvételt, maga sem tudja, miért. Ég veled, régi élet, ég veletek, szülők, ég veled, borostyánliga! Én már más vagyok, mást élek. Quentin tanulmányozni kezdi a mágiát, barátokra lel, szerelmes lesz, van, amiben kiemelkedik, van, amiben nem, furcsa kalandokba keveredik és megismerkedik a tudatmódosítás egészen új szintjeivel – aztán nagyon hamar rájön, hogy semmiben sem más ez sem, mint ami előtte volt. Ugyanaz a nyomorult Quentin maradt, ugyanazokkal a kételyekkel, depresszióval, kiútkereséssel – csak épp tud varázsolni. De hát nem erről volt szó, ugye?

„Bárcsak hajlandó lennél a kedvemért csak egy másodpercre ránézni az életedre, és látni, mennyire tökéletes így, ahogy van! Hagyj fel a következő titkos ajtó keresésével, ami szerinted az igazi életedhez vezet majd! Fejezd be végre a várakozást és vesztegelést! Mert ez az, máris itt van, és nincsen más. És jobban teszed, ha úgy döntesz, hogy kiélvezed, különben nyomorult és boldogtalan leszel, bárhova mész is és bármit is teszel, egész hátralévő életedben, mindörökre.”

Ismerős? Grossman legnagyobb trükkje, hogy nem veszi ki a képletből az emberi tényezőt – nála a varázslók épp olyanok, mint mi. Nem kiválasztottak, nem földöntúli gonoszok, nem talpig jóságos segítők, hanem emberek. Összetettek, zavarosak, nem tudják, mit akarnak, szenvednek a hihetetlen lehetőségeik és a hihetetlen céltalanságuk ellentmondásaitól. Bevállalja azt, amit előtte tán senki: a varázslat sem ment meg önmagunktól. És nincs olyan varázsige, amitől egy csapásra boldogok lehetnénk.

Persze kijut a kalandokból is – Quentin és társai megkapják a hőn áhított kiruccanásukat még a csudálatos varázsvilágon túlra is. Lemerészkednek a mesék mélyére, olyan csodákat és borzalmakat látnak, amit a varázsvilágból is kevesen – de boldogságra ott se lelnek. Csak áldozatra, szemfényvesztésre, emberi gyengeségre. A mesék megfosztatnak minden tündérporuktól. Egyszerre rendkívül bájos és borzasztó okos, ahogy Grossman lehántja a rétegeket az ismert varázsvilágokról, ahogy darabokra cincálja az eszképista fantasy-rajongók vágyait és kiforgatja az elsődleges inspirációnak tekinthető Narnia-sorozatot. Annál inkább, mert minden sorát áthatja az egykori csillogó szemű rajongó odaadása. Mintha Quentin Fillory-beli pokoljárásával saját magát is fokozatosan fosztaná meg a mítoszaitól.

Ez a lefosztás minden téren tetten érhető – a szereplők mintha mindannyian egy-egy fantasy-archetípus torzói lennének, kezdve a szürke egér barátnővel, akiről csak a legvégén derül ki, mekkora mágus valójában, a fekete lyukakat idéző lúzeren és a drogokba menekülő sznobon át a diákokat megkérdőjelezhető bölcsességekkel útnak indító iskolaigazgatóig. Ám hogy őszinte legyek, nekem mindez – a szereplők, a történet, a Narnia-parafrázis – másodlagos lett Grossman mágiafelfogása mellett. Végre! És hűha! Susanna Clarke A hollókirálya óta várok arra, hogy a mágia végre ismét valami megfoghatatlan, borzalmas, élő entitás legyen és ne csak pálcával hadonászás és varázsige-biflázás. Grossmannál a mágia felemészt, aki megidézi, maga sem maradhat érintetlen – úgy szövődik, mint egy bonyolult szőttes, és miközben azt képzeljük, hogy használjuk, észrevétlen önmagunkat is beleszőjük.

Nem ragozom tovább. Imádom. Ott van az év eddigi legjobbjai között, közvetlenül a Horzsolások és A titkos történet mellett. Köszönöm Lev Grossmannak, hogy megírta, hogy szétcincálta a még mindig a roxforti baglyot váró énem álmait – fáj vagy sem, ideje volt már, hogy valaki megtegye. Hogy az orrunk alá dörgölje: nem a varázslattól kell várni a csodát. Köszönöm a SyFy-nak, hogy sorozatot készít belőle (alig várom) és az Agavénak, hogy kiadta ;) Ide nekem a folytatást is!

Kiadó: Agave

Fordító: Dr. Sámi László