A Hatalom Gyűrűi – sorozat, 2. évad

Sokat gondolkoztam azon, honnan is kéne megfogni ezt a posztot, elvégre csak kéne legyen valami íve, ne csak gátlástalanul egymásra hányt puffogáshalmot kapjatok, ha már hajlandóak vagytok végigolvasni – aztán rájöttem, hogy nincs jobb felütés, mint ha elmesélem, hogy jártam valahol a harmadik-negyedik-ötödik részek környékén. Egy este elkezdtem nézni, és a streaming szeszélyének köszönhetően nem a soron következő részt indítottam el, hanem a következőt. Beletelt kb tíz percbe, mire rájöttem, valami nem oké, mintha kimaradtak volna itt dolgok. Egész addig teljes lelki nyugalommal néztem. Aztán amikor visszamentem egy résszel korábbra, akkor meg fogtam a fejem, hogy ezt én már láttam, most akkor hol is vagyunk… Persze kiderült hogy egy közepesen indokolt flashback-nél, de az, hogy két rész is képes volt percekre megzavarni, hogy hol is tartok és mi az ami már megtörtént, mi az ami még nem, és minek kéne most következnie, jól illusztrálja, hogy a dramaturgia finoman szólva döcög. Kevésbé finoman szólva, az amúgy is eléggé széttartó cselekményszálak olyan hányavetin és összefüggéstelenül vannak összefűzve, hogy az már művészet. Mintha egy olyan novellafüzért olvasnék, ami direkt úgy van összeállítva, hogy bármilyen sorrendben lehessen olvasni. Részekre elhagyunk szálakat, magukra hagyunk szereplőket, aztán teljesen random pillanatokban visszatérünk hozzájuk, de mintha már maguk a készítők is elfelejtették volna, hol és miért hagyták abba. Az első évadban még ment az egyensúlyozás, és bár megúszós a térképes megoldás (bár tudott: fantasy-ba kell térkép, anélkül komolytalan), legalább adott egy sorvezetőt és összekötötte a szálakat. A második évadra ez teljesen elfogyott, bárminemű koncepció nélkül ugrálunk a történetek között, és egészen az utolsó két-három részig semmi, de semmi nem kapja meg a súlyát.
 
Ezek után azt kell mondjam, pont annyira fogok ragaszkodni az összefüggő, jól felépített gondolatmenetemhez, mint a sorozat. Semennyire. Csapongó puffogást fogtok kapni, sok spoilerrel a sorozatbeli és a sorozat utáni történésekre nézve (persze ez csak annak lesz spoiler, aki nem olvasta Tolkien műveit, és nem tudja, ki éli túl a Másodkort…). Én szóltam.
 
Menjünk is szépen történetszálanként – de vajon hol is kezdjem? Jöjjön a rossz hír vagy jöjjön a jó hír? Ehhh… Tudjátok mit, kezdem azzal, ami cuki volt és se nem jó, se nem rossz, mondhatni, pihentető a nagy szélsőségek között.

Gandalf, Bombadil Toma és a hobbitok
 
Az első évad egyik központi kérdése volt, hogy kicsoda a rejtélyes, égből pottyant idegen, akit Borláb Nori és Büszkefő Poppy addig próbáltak életre szeretgetni, míg ki nem derült, hogy ő biz’ a Harmadkor legnagyobb mágusa, Szürke Gandalf, akit azért küldtek Középföldére, hogy legyőzze Sauront. Mondjuk ez még párezer évvel odébb van, de oda se neki, nézzük, mit tud kezdeni Sauronnal itt, a Másodkorban. Bár az nem lehetett kérdés, hogy ő Gandalf, a második évad tovább fűzi a titokzatos csillagkép utáni kutatást, ahol perszehogy megleli a nevet, a botot, és még valakit, akire aztán nagyon nem számítottunk: Bombadil Tomát. Toma talán az a karakter A Gyűrűk Urából, akinek a klasszikus trilógiából való kimaradását a legtöbb rajongó máig fájlalja, szóval adja magát, hogy ha tudják, szuszakolják bele, a jelenléte igazi fanservice. Kap is jelentőséget, tekintve, hogy ő indítja el Gandalfot a Gandalffá válás felé vezető ösvényen, és tény, hogy Rory Kinnear (akit számos angol sorozatból eléggé kedvelek) jól hozza a nagyon bölcs, de nagyon játékos figurát, amit a forgatókönyv megkívánt, de az igazi mélységeivel nem tudtak mit kezdeni. Tegyük hozzá, nincs arra válaszunk, hogy kicsoda (micsoda) Toma valójában, minden rajongónak megvan erre a maga teóriája (nekünk is), épp ezért nehéz is ábrázolni úgy, hogy a bohókás külső és viselkedés mögött érezhető legyen, tán ő a leghatalmasabb erő Középföldén. Ki is fogott a készítőkön, de kifogtak rajtuk egyszerűbb dolgok is, szóval ezzel még egészen megbocsátó tudok lenni.
 

Az, ahogy elindítja Gandalfot, és ahogy felfedi előtte küldetése valódi súlyát, még így is az évad leginkább kedvelhető megoldásai közé tartozik. Ahogy az is, hogy a vándorló gyaplábú lányzók rátalálnak a sztúrokra és ha már bajt hoztak rájuk, akkor együtt indulnak velük vándorútjukra – a régmúlt regéiből következtethetően a Megye felé. Ugyan erről is el lehet mondani, hogy ez se így volt, és egyébként is, ezer ponton logikátlan, de tényleg annyira szerethetőek, hogy mindent megbocsátunk. És legalább nem megy teljesen szembe Tolkien meséinek szellemiségével. Akár így is lehetett volna. Ami mondjuk nem mondható el az újabb nagyon titokzatos varázslóról, aki hogy-hogynem, ugyanazt az erőt akarja, amit Sauron, aki maga mellé akarja állítani Gandalfot és ezért semmitől sem riad vissza, aki mindenféle sötét alakkal cimborál és mindenféle sötét mágiába belekontárkodik. És aki pont úgy néz ki és úgy viselkedik, mint Saruman párezer évvel később. Ne akadjunk fenn azon, hogy Sarumannak nem kéne ott lennie a Másodkorban (Gandalfnak se). Azon se akadjunk fenn, hogy ha ekkora hatalmú sötét mágiában jártas csatlósai voltak, akkor hova lettek később. Azon azért elgondolkodhatunk, hogy ha már ekkor is sötét varázsló volt, akkor hogy lehetett később a Fehér Tanács feje és miért bízott meg benne mindenki. Szegény Gandalf, vajon újabb teljes emléktörlés áldozata lesz? Vagy a készítőket ennyire hidegen hagyja, hogy mi történik a későbbi korokban? Lehetséges lenne, hogy úgy futtatják ki a sorozatot, hogy nem törődnek a kanonizált történettel; más véget adnak neki, mintha tényleg független történet lenne?
 

Durin végzete
 
A törpök túl mohón és túl mélyre ástak… Köszönhetően Sauron ajándékának, a törpgyűrűknek. A törpök történetszálát már az első évadban is egész jól sikerült egyben tartani, most is ez az, ami cselekményét, hangsúlyait, a szereplők közti dinamikákat tekintve tán a legjobban működik. És a legközelebb áll a Tolkien-i világábrázoláshoz. Durin herceg szembefordulása apjával, a király korrumpálódása, a makacsság, amellyel egymásnak feszülnek, a kétségbeesés, amellyel a hegyet ismerők meg akarják akadályozni a királyt abban, hogy felébressze a mélyben rejtőző erőt, működő elegyet alkotnak. Bár a Balrog megjelenését a Másodkorban sem tudom hova tenni, de szerencsére a király ráomlasztja a hegyoldalt, szóval szundizhat még párezer évet. A folytatás nagy kérdése, hogy Durin herceg, aki megesküdött, hogy sosem érinti a gyűrűket, a trónért való küzdelem során megérintődik-e a sötét hatalom által, és hogy hogyan folytatódik a barátsága Elronddal. Gyanítom, ennek itt csúnya vége lesz. Kár.
 

A tündék végzete
 
Már csak azért is, mert az egyik legszebb átívelő történetszál a törp herceg és a tünde barátsága. Amelynek köszönhetően menekülnek meg a tündék a végromlástól, és gyógyíthatják meg önmagukat a mithrilből kovácsolt gyűrűkkel. Ám ne feledjük, ugyanennek a barátságnak köszönhető, hogy a gyűrűk kovácsolása egyáltalán felmerült – a sorozat értelmezésében a törpök és tündék későbbi egymás ellen fordulásának akár az is lehet az alapja, hogy amikor utoljára együttműködtek, Középföldére szabadították a gonoszt (hangsúlyozom, a sorozat értelmezésében - a mitológia ismeretében tudjuk, ez a gyűlölködés ennél jóval összetettebb és mélyebben gyökeredző). Ezzel küzd az évad jó részében Elrond is (amikor konkrétan meg akarja semmisíteni a tündegyűrűket) és Durin is (amikor rá akarja venni apját, hogy ne adjon el több mithrilt az Annatar képében őket megkörnyékező Sauronnak). Elrond az, aki kezdettől látja, hogy a túlélésük záloga a gonosz műve, és egészen a végjátékig küzd a gyűrűk használata ellen. Persze a logika ott bicsaklik, hogy ha megsemmisíti a három tündegyűrűt, és a tündék elhagyják Középföldét, attól még Sauron maradna, és a Celebrimbortól ellopott tudással és a törpök mithriljével tovább kovácsolhatná a többi gyűrűt, és akkor már a tündék se lennének itt, hogy segítsenek megmenteni a világot a gonosztól…

 
Délfölde és Adar, meg a serege
 
…de szerencsére itt vannak, és mindent el is követnek, hogy megmentsék a világot a gonosztól, csak épp módszeresen rossz helyen keresik. Hiába mondja Galadriel, hogy Sauron tuti Celebrimbor udvarában van, hiába súgja Gil-Galadnak a gyűrűje ugyanezt, mégis addig ragaszkodnak a gondolathoz, hogy Mordor felé kell indulniuk, amíg Mordor a kapuik alá nem vonul. Itt minden tünde úr komplett stratégiai idiótának van feltüntetve (mondjuk, nem csak ők). Az egész hajcihő a Mordorból Eregion felé vonuló Adarral, aki ugye Sauront jönne elpusztítani, a felderíteni küldött Galadriellel, meg Elronddal, előbbi fogságba esésével, Adar szövetségi ajánlatával, olyan ostoba hogy fel se tudom idézni a részleteit, hiába néztem meg kétszer. Totális katyvasz. Ahogy egyébként Délfölde túlélőinek sztorija is. Eddig fontos szereplők random meghalnak, nem tudjuk, miért, mindenki ide-oda rohangál, bosszúért liheg, Theo hol utálja Arondirt, hol nem, a túlélők hol menekülni akarnak, hol harcolni, hol csak bambulni. Isildur előkerül Shelob barlangjából (ezt most miért?), szerelmes lesz egy random lányba, akiről persze kiderül, hogy vadember, aztán még háromszor halálos veszedelembe kerül, de az egésznek annyira semmi értelme, ő is olyan ostobának van feltüntetve, hogy akár ott is pusztulhatna a mocsárban, nem vesztenénk semmit. És a szomorú az, hogy még mindig nem ez a mélypont…

Númenor
 
…mert ott van Númenor. Amit ugye ott hagytunk el, hogy a vak Míriel és a hozzá túlságosan is hűséges Elendil arra ér haza, hogy a király meghalt, Elendil idegesítő lánya megtalálta a palantírt, Pharazon meg mohón villogtatja a szemét a trónra. Nyilván a Középföldén elesett harcosokat gyászoló lakosság, a királynő testi fogyatékossága és a tünde manipulációról árulkodó palantír együtt olyan elegyet képez, hogy nagyjából három másodperc alatt meg is szerzi a trónt. Már csak a Mírielhez hűségeseket kell átfordítani vagy eltávolítani, ennek érdekében némi vérengzés, szentély lerombolás, Elendil megvádolása, kivégzés helyett tengeri igazságszolgáltatás; de hoppá, ártatlan, nem ette meg a helyette önként tengerbe masírozó királynőt a tengeri szörny, írjuk át akkor évszázados törvényeinket, újabb vádak, ásítás, újabb vádak, leragad a szemem. Pharazon belekukkant a palantírba, amiben Halbrandot látja és egy tűzhegyet, hopp, ki is következteti, hogy nem is a tündék manipulálták Mírielt a gömbön keresztül, hanem Sauron, legyen akkor mégis kivégzés. Itt már senki nem keres logikát, aki nem aludt bele, mosolyog egy jóízűt a jeleneten, amikor Elendil megkapja a királynőtől Narsilt, a kardot, amire először pont olyan bambán, aztán meg pont olyan elszántan néz, mint Aragorn párezer évvel később; majd ellovagol száműzetésbe. Annyira szépen indult Númenor ábrázolása az első évad elején, hogy a szívem szakad meg a sok hülyeségért, ahova kifuttatták. És még mindig nem ez a mélypont…

Galadriel és Sauron
 
…mert az most jön. És ígérem, ennél rosszabb már nem lesz. Arról, hogy miért értelmezhetetlen Tolkien mitológiájában Sauron (a mítoszi gonosz) megérintődése és „megkísértése” a jó által, Zoli írt az első évad kapcsán, nem fejteném ki újra. Az első évad végi ráébredés után Galadriel az egész második évadot végigküzdi magában azzal, hogy most akkor őt megérintette-e a gonosz vagy sem, és vajon mit is érez, és a többiek meg tudják-e őt különböztetni a gonosztól, akit egész életében üldözött, és ő tudja-e még, ki ő, vagy a gyűrűhöz való ragaszkodása is annak jele, hogy már nem tud lemondani a hatalomról...  Az ő dilemmája akár helyén is lehetne, ha mondjuk Morfydd Clark tudna játszani, meg ha nem akarnának a készítők mindenáron romantikus picsogásba fordítani egy alapvetően egzisztencialista dilemmát (hisz valójában arról lenne szó, hogy ha a gonosz egyszer a fejébe látott és magához édesgette, akkor utána ki tud-e szabadulni a bűvereje alól és önmaga tud-e lenni). Egyébként ez nagyon szépen rímel arra, hogy „kisebb leszek, elmegyek Nyugatra… és Galadriel maradok”. Hisz Galadriel valóban megkísértődik a hatalom által – csak épp nem úgy és nem ott, ahol a sorozat készítői ábrázolják. Akik sajnos, Tolkien helyett túl sokat forgatták a kreatív írás szappanopera-szerzőknek mesterkurzus anyagát, mert amit idepakoltak, az egy az egyben a brazil szappanoperák vagy az Alkonyat-szintű agymenések világa: a jó kislány meg akarja szelídíteni a rosszfiút, a rosszfiú is meg akar szelídülni, mert fülig szerelmes, de annyira azért nem, valami mindig visszahúzza, kéne azért a lány mellett a hatalom is, hiszti-hiszti-hiszti, aztán véres vég. Könnyek közt, szerelmesen nézve szúrjuk szíven a csajt, ha nem lehet az enyém, ne legyen másé sem. Komolyan, kb ez a szint. 

Az évad csúcspontjának szánt párharc Galadriel és Sauron között egyébként filmes szempontból kurva jól van megcsinálva, amikor az alakváltó Sauron Galadriellé változik, és a tünde önmagával harcol, az konkrétan mesteri, de aztán elhangzik a mondat, ami még egy szappanoperáéban is gáz lenne: „Koronát adtam volna neked. És nem nyugodtam volna, amíg egész Középföldét térdre nem kényszerítem, hogy imádja királynőjét”. Na, itt teljesen helyénvaló reakció, ha az ember ki akarja baszni a távirányítót az ablakon. Tényleg nem volt senki a sorozat készítőinek környékén, aki olvasta volna az eredeti műveket és szólt volna, hogy ez gáz? És még a színészi játék is felemás, ugyan Charlie Vickers mint Sauron kiválóan manipulál és igazán nagyon szépen tud nézni ha akar, elhiszem, hogy bárkit megbűvöl, azt is, hogy rajongó tinilányok hadai akarják most jó útra téríteni; de Morfydd Clark továbbra is következetesen ugyanolyan gyenge mint Galadriel – se a zavarodott, se a szerelmes, se a haldokló, se a hatalommal kacérkodó oldala nem hiteles. Csak akkor jó, ha harcolni kell.
 
Ha idáig elkísértél, kedves olvasó, akkor jutalmul megkapod az egyetlen szálat, ami viszont igazán nagyon jól lett összerakva, és amelynek láttán sírni tudnék, hogy ha ilyet is tudnak a készítők, akkor miért cseszték úgy el a többit. Ez pedig nem más, mint…
 

Celebrimbor és Sauron
 
Szögezzük le, a történet persze itt sem követi az eredeti művekét, távolról sem, de itt legalább a történetvezetés, a szereplők közti dinamika, a színészi játék a helyén van. Szegény Celebrimbor az első perctől igen komoly manipuláció alatt van, amit csak a végjátékban ismer fel, akkor viszont elszabadul a pokol. Sauron itt megmutatja igazi arcát. Ha az előzőekben szappanoperát emlegettem, ez itt egy mesteri kamaradráma. Passzív-agresszív hatalmi játszmák, manipuláció, gaslighting, minden, ami egy abuzív kapcsolatot jellemez, felvonul itt. Sauron addig manipulálja Celebrimbort hogy tegyen a kedvére és készítse el az emberek kilenc gyűrűjét, amíg a tünde mester bele nem őrül; hogy aztán elhitesse vele, csak a saját érdekében zárta be elméje börtönébe, miközben körülötte felég a városa; és hogy csak magának köszönheti a kínhalált. Charlie Vickers és a Celebrimbort játszó Charles Edwards mindent belead, és ellentétben a Sauron-Galadriel párossal, az övék működik is. Először sajnáltam, hogy Celebrimbort ennyire tönkretették, és nyoma sem maradt a nagy hatalmú tünde úrnak, egy rettegő, szellemében megnyomorított rab lesz – de valójában ez tükrözi Sauron erejét. A mítoszi gonosz nem romantikázik, hanem megtör és bedarál. Pont így. Annál nagyobb elégtétel, hogy Celebrimbor megtalálja a tündesége utolsó morzsáját és feláldozza magát, hogy védje a gyűrűket. Tényleg keserű, hogy nem lehetett az egész sorozatot ilyen színvonalon megcsinálni.
 
Jó hosszúra nyújtottam, ha akad bárki, aki végigolvasta, annak látatlanban is köszönöm. Amilyen kellemesen nézhető volt az első évad (minden tévedése ellenére), pont olyan bosszantó a második – előbbit még el is tudom képzelni, hogy valaha újranézzem, utóbbit már nem. A folytatásra persze vevő vagyok, kíváncsi vagyok, van-e még lejjebb… Sajnos általában van. De ne legyen igazam.

A túlélő tündék a végén egy rejtett völgybe menekülnek, melyet a gyűrűk ereje védelmez - 
szeretnivaló utalás 

 

J.R.R. Tolkien: Númenor bukása

Ideje volt visszatérni e rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla – ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
 
Bár amúgy szinte minden porcikája megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében, A Szilmarilokban, vagy a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó (törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét. Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt, mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri, kíváncsi olvasó.
 
Viszont a rajongók talán átélik majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik böngészésekor: Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak... ...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma után az ispotályban: „..mi Tukok és Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
 

Valahogy így állok én e világ kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől (amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák, átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
 
Mégis képes szinte aktuális ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül: Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták, amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt, semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta balsejtelemnél?  Neveljük-e virágzó békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli, és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket, élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe vihet?
 

Bukás és megtöretés-történet – másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus” kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával, „meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében – nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”, Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy memorábiliába.
 
Szövevényes úton jutott idáig ez a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a Beleriand dalai, majd kiderül). De ez a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója: ...írni szerettem volna egy többé-kevésbé összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.

kiadó: Magvető

fordította: Bonácz Ágnes

illusztrációk: Alan Lee

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura

A Gyűjtemény

A Gyűrűk Urába 1983-ban szerettem bele, egy kollégiumi lakótársam mesélte el egy éjjel elejétől a végéig, és adta a kezembe aztán a saját példányát. Akkor rajzoltam ágyam fölé az első térképet, és kezdtem meg a hosszas benne lakást a mesében. Hol járt könyvbirtoklással, hol nem; de lényem egy része az első olvasás után a kötetek nyíló kapuja nélkül is Középföldén lakott. A Gondolat kiadó gondozta 1981-es kiadással azóta is szoros a kapcsolatom: mindig szinte pontosan ott nyílik, ahol akarom. Ugyanígy jártam A hobbit Szobotka Tibor által A babónak fordított kiadásával – az a kötet, amit rajtam kívül számosan kikölcsönöztek a dunaújvárosi gyerekkönyvtárból, az első, amiben ezt a történetet olvastam, ez az ütött-kopott, átkötött kis könyv végül egy könyvtári kiárusításon nálam landolt. Nemcsak a történetekkel, de a hordozóikkal is meghitt a kapcsolatom. Persze, hogy kíváncsi lettem a professzor többi történetére is!

Mindmáig szeretve tisztelem ezt a világot álmodást, ami nekem nemcsak minden eszképizmus Himalájája, de gyűrődéseiben, töredékességében is a mítosz maga. Egy sajátságos, a miénktől gyökeresen különböző világnézet legfontosabb kortárs lenyomata. Már ideje volt, hogy elétek kerüljön így, rendbe szerkesztve mindaz, amivel körbeszőttük az élményt ezen a blogon. A könyvről ajánlok először írásokat, aztán az életmű ide vágó többi kötetéről, A hobbit meséjével kezdve. Majd elidőzünk a történetekből született filmeknél. Utána körbesétáljuk a meséket és történeteket, amelyek szorosan véve nem kapcsolódnak Középföldéhez. Nem utolsó sorban megmutatjuk, mi olvasható el magyarul Tolkien, a nyelvtudós munkásságából. Végül néhány agymenés és beszámoló (kis színesek, mondanám, de nem igazán kicsik). De kezdjük először a Könyvek Könyvével. Hiszen évek alatt egyetlen írás helyett egész bejegyzés-sorozatban próbáltam elmesélni, miért ennyire fontos nekem, miért rajongásunk tárgya A Gyűrűk Ura:

A Hatalom Gyűrűi - sorozat, 1. évad

Sokáig kérdéses volt, beszélek-e egyáltalán erről a sorozatról. A rajongásunk felől nézve borzasztóan ellentmondásos élmény – és én nem fogom másfelől nézni. Az alkotók durván nehezített pályára kényszerültek, amikor belementek, hogy nem kapnak jogot a professzor töredékben maradt, vagy a szövegekben szétszórt (alakulófélben hagyottsága okán amúgy is ellentmondásos) utalásainak felhasználására erről az időszakról. Teljesen önálló alternatívát alkottak hát, amit majd Timi láttat így, ha tényleg megírja a maga bejegyzését A Hatalom Gyűrűi sorozatról – én most arra vállalkoznék, hogy (a magam módján) számon kérjem ezen a produktumon az ábrázolt világ sajátos szellemiségét, ami a művekből szerintem kitapintható. És nem fogom vissza magam – ez nem ajánló, hanem boncolás; érintem benne a történetet, másképp nem tudnám feltárni az aggályaim. Miközben el kell ismernem: nem okozott kárt a rajongásomban; sőt, számos pontján élveztem a benne lakást, e számonkérés jegyében (előre szólok), azért elsősorban gyepálni fogom.

Holott inkább az egyre mélyülő tudatlanságunk kellene gyepálni helyette – amit egy ilyen piacra készülő termék esetében nyilván belekalkulálnak a megálmodói, a fogyasztók korlátoltságaihoz igazítva a mesélés korlátait. Amíg A Gyűrűk Ura valójában tényleg a világ leghosszabb tündérmeséje, erős mitológiai alapokon, addig az itt ábrázolt világ a mítosz maga. Már azt sem merték tündérmeseként tálalni, kellett bele jellemfejlődés és szerelmi háromszög; az ikonikus gonoszság csábításának ábrázolásától a megtartó erőkig, a fehérbe öltöztetett tündérségig minden a mi döntésekre és ez által születő drámákra alapozott életünkre rímelt inkább – mondhatni, már az is túlságosan emberire sikerült. Ez ebben a mítoszban még inkább kirügyező kapanyélként könyököl ki. Hogy ezt megértsük, miért látom így, kicsit fel kell eleveníteni a mítosz, mint világnézet természetét.

A legfontosabb különbség, hogy a mitikus hősnek másképp van választása, mint a vagy-vagy világ modern emberének. Alapvető mitologéma, hogy ebben a gondolat-formában a hősnek sorsa van, s ha választ, leginkább aközött teheti, hogy betölti-e vagy sem. Ez a mítosz és történet közti legfontosabb különbség – a mítoszban semmi nem történik csak úgy. Nuku véletlen, minden vélt. Meg van írva – vagy hogy ebben a keretben maradjak: az Ainuk elénekelték, Eru dallamára, amit elrontott ugyan Melkor (akinek Sauron, a maia, csak szolgája volt) az éneklés közben (mert a természete szerint – a maga indokoltságában – rontás) de ettől még végigzengett, az utolsó kádenciáig. Ez a világ egy dallamból született az idejének kezdetén, ami az egész világ megvalósulását elejétől végéig elénekelte. Más is belerontott amúgy, nemcsak az ikonikus (erősen Luciferi ihletésű) gonosz, hiszen e szemszögből Aule, az isteni kovács is belebicsaklott az éneklésbe, amikor megteremtette (időnek előtte) a törpöket. De ebben az a lényeg: egész fajok identitása dőlt el a világ teremtésekor, amikor a Valák szerterajzottak az éneket anyagba bűvölni; és bizony ugyanígy a hősök sorsa is eldőlt – annyiban legalábbis, hogy milyen választások elé kényszerülnek; ha nagyon szigorú vagyok: milyen döntéseikben bukhatnak el (hiszen a mítosz meséi leginkább bukástörténetek).

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VIII.

Az Ainuk genealógiája - természeti erők

Nagyon régi vágyam teljesült a napokban, amikor rajongó- (és minden egyébben is) társam megajándékozott egy csillagászati távcsővel. Most tanulom az eget, az eddig meglehetősen csapongó módon megélt, ezer okból, jó pár alkalommal háttérbe szorult érdeklődést próbálom mederbe terelni, hogy tudjam is, mi az, amit látok. S közben (mert a szenvedélyek bennem folyvást összeérnek) tanulom az égre képzelt mitológiát is. Ez a sokszólamú tanulás ajándékozott meg a felismeréssel, vagy inkább úgy mondom: juttatta az eszembe Frodót, aki mikor elindult a Megyéből a barátaival, s először találkozott a Sötét Úr szolgáival, egy éjen át a tündék vendégszeretetét élvezhette. Erdőcsát falu felett, az erdőben, egy kitett, füves domboldalon – ami, lássuk be, nem hasonlít egy biztonságos, védett erődre. Holott valójában azzá vált, a tündék szeretetéből, és a csillagaik akaratából.

A tündék leültek a fűbe, és halkan beszélgettek egymással; úgy látszott, ügyet sem vetnek többé a hobbitokra. Frodó és társai beburkolóztak köpenyeikbe meg takaróikba, és mindinkább rájuk tört az álmosság. Telt-múlt az éjszaka; a völgyben kihunytak a lámpák. Pippin elaludt, párnául egy zöld kupacot választva.

Messze, a Kelet magasában felragyogott a Remmirath, a Hálós csillag, a vörös Borgil pedig, mint egy tüzesen izzó ékszer, lassan a párák fölé emelkedett. Aztán valami légáramlás minden párát elfújt, mint a fátylat, és a világ peremére támaszkodva felbukkant az Égi Kardforgató, a fényes tüszőjű Menelvagor. A tündék valamennyien dalra fakadtak. A fák alatt nagy piros fénnyel egyszerre csak fellobbant a tábortűz.

- Gyertek! – kiáltották a tündék a hobbitoknak. - Gyertek! Most már lehet beszélgetni, vigadozni!

A tündék és csillagaik... Tolkien professzor szeretett teremtményei így, ennyire pontosan laknak a világukban. Legendás hőseik, távozottjaik, nagy alapítóik fenn laknak az égen – ahogy minden mitologikus kultúra félistenei, az antik hősöktől (amilyen Herkules például) a magyarok Csaba királyfijának csillagösvényéig. És mivel a világ minden porcikájával beszélnek (hiszen beszélni tanították még a fákat is) és a világ minden porcikája beszél hozzájuk, létezésükre hatással lehet. A csillagaik oltalma alá helyezik magukat – és az oltalmas ég alatt (ahonnan ez a szoros kapcsolat elűz minden felhőt, zavaró körülményt) biztonságban érezhetik magukat. Szóval így alakul ki az a védett közeg, ahova már nem találnak oda a Fekete Lovasok, akkor sem, ha keresztülügetnek azon a tisztáson.

Earendil fénye

Itt jutott eszembe, hogy hiszen találkoztam én már ebben a mitológiában ezzel az oltalmazó képességgel, amit a világban lakás a miénknél erősebben kapcsolatokkal átszőtt rendje teremt a tündék számára. Amikor A hobbit meséjében tizenhárom törp és Bilbó először találkozik Thranduil népével, a bakacsinerdei tündékkel. Bár ott másképp alszanak ki az ünnepi lángok, másképp működik ez az egységbe rejtett védelem: a törpök legalábbis képesek megzavarni a tündék világban lakásának (éjről éjre szinte szakadatlan) ünnepét. De ez a képességek szintjét jelentheti – úgy vélem, hiába szereti a legjobban Legolas népe a csillagfényt, másképp érinti őket annak ereje, mint a nemestündéket. Gildor Ingloriont például, aki Frodót tünde-barátnak nevezve mintegy előkészíti a hobbitot arra, hogy később megkaphassa a tündék legnagyobb erejű védelmét Galadrieltől. Az üvegbe gyűjtött, zsebre tehető csillagfényt. (Persze bőven lehet, hogy a Föld és Égbolt kapcsolatának koncepciója alakult át A hobbit megjelenése és A Gyűrűk Ura születése közti időben – nem is beszélve róla, hogy ez a kapcsolat hogyan alapozódott és miként változott A Szilmarilok kozmológiájában. Hiszen a professzor igen bátran revideálta korábbi nézeteit, ha új felismerésekre tett szert – kedves vesszőparipákat hajítva tűzre, ellobbanni, ha a látomás átalakult benne.)

Melkor

Ez a szemlélet egyébként nagyon sok mitológiában jelen van ilyen, vagy olyan módon, hogy amíg a nép számára lényeges vezérlő csillagok, csillagképek ragyognak az égen, addig, alattuk biztonságban vannak. Tehát a professzor korántsem talált ki ezzel újat, de ahogy alkalmazza, azzal valóban megteremti ezt a mitológiai távlatot. Hogy értsük például: Sauron felhője, ami Gondor fölé borul a háború idején, még ezt a kapcsolatot is képes veszélybe sodorni; s hogy értsük, ez a mágikus kapocs-törési kísérlet csak halovány árnyéka annak, amivel Morgoth Bauglir (eredetileg Melkor...), a sötétség első elcsábítottja vonta árnyékba például a Megszámlálhatatlan Könnyek Csatáját, az Óidőkben. Olyan halovány árnyék ez az égre varázsolt borulat, amit (mikor még nem érte el ereje teljét) valóban el lehet űzni Earendil fényének üvegbe gyűjtött párlatával. Az általam minden szeretetem ellenére, ezer okból problémásnak érzett A hobbit-filmek egyik ihletett pillanata, amikor Galadriel megtöri Sauron akaratát Dol Goldurban, és elűzi; egy olyan pillanat, amikor Jackson és csapata valami, a jelenet egészén túlmutató, lényeges elemre tapint rá. (Hogy ez a gonosz felhőzet elsősorban a napfényt takarná el, tény, de ezt inkább máshol taglalnám, amikor sorra kerül - ha valaha - a tünde-kozmológia Napot illető része. Az sem akármilyen történet...)

Elfek az éjben

Mint ahogy ihletetten került mozivászonra Samu felnézése is, Mordorból, amikor észreveszi azt a magányos csillagot, a szépséget, amihez a körülöttük gyülekező homály nem férhet hozzá. Bár egyébként egy másik mítosz-felfogás az alapja: hogy a sötétség el képes szakítani a csillagfényhez fűződő kapcsolatot, el tudja takarni – de nem semmisíti meg. Hogy ez a kapcsolat egy hobbit számára is létezik, azt semmi nem rajzolja szebben, mint ahogy Samu erőt merít belőle. Az észrevételből, a felismerésből. (Mondjuk mindehhez tudni kell, hogy a mitologikus világképek sosem különítették el szorosan az égi látványosságokat, az időjárási jelenségeket, mint a felhőzet, s a csillagos ég látványát; bár szférákat képzeltek bele, ahogy Samu is gondolja, de egynek tekintették – ezért hihette még a megszülető tudományosság is sokáig azt, hogy az üstökösök légköri jelenségek.)

Mesterséges tünde-csillagfény

Mert ha a csillagos ég kegyelméből védelmet élvezhetsz, tehát létezik egy ilyen mágikus kötelék, akkor az árnyékba vonás, a vak éjbe felhőzés is ugyanígy mágikus gesztus – miközben legalább annyira táplálkozik az alatta menetelő hordák dühéből, mint amennyire táplálja és védi azt. Ugyanúgy a Föld és Ég kapcsolata. Amiből egyébként arra juthatunk, hogy a szépségből szőtt csillag-erőd, a tündék ege alatti védelem is legalább ennyire táplálkozik abból, hogy a tündék elhiszik, és hogyan hiszik el ezt a védelmet. Talán ez a legfontosabb különbség a jelen világképe, és a mitologikus nézetek közt, hogy a hihető az egyikben nem lesz tapasztalattá úgy, mint a másikban. Tolkien professzor tündérmeséje számomra ezért - ezekért az apróságokért válik valóban mitológiává, s talán ezért nem engedem el (enged el), ahogy annyi mese már. A csillagok alatt, az ég alatt, ahol ma is járunk. Ahova fel kell tekinteni, akkor is, ha eltakarjuk, egyre jobban el, a saját sötétség-űző (de kormos felhőket termő, önpusztító) fény-mágiánkkal, amit közkeletűen elektromos közvilágításnak nevezünk...

A korábbi bejegyzések:
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura II.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura V.

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura VI.

Rajongásunk tárgya: A Gyűrűk Ura VII.

J. R. R. Tolkien: A sonkádi Egyed gazda

Valahol a nem dokumentált múltban, ahol még sokkal több volt a hely és ráérősek a népek, amikor szabadon kószáltak vadonjuk szélén az azóta mesekönyvek lapjaira száműzött lények is, élt Sonkád falvában Aegidii Ahenobardi Julii Agricole de Hammo, azaz a nép nyelvén Egyed gazda. Nem volt se vitéz, sem különösebben bölcs, de amikor úgy hozta a sora, csodálatos kalandokba keveredett egy magának való óriással, meg egy ősi királyi vérből való sárkánnyal. Még szerencse, hogy ránk maradt egy beszámoló róla, melyet ugyan utólag, különböző forrásokból szerkesztettek össze, népszerű históriás énekekből (s nem higgadt, józan krónikákból), de legalább fennmaradt - és még nagyobb szerencsénkre méltó kezekbe került. Olyan higgadt, józan krónikás kezébe, akit tényleg rendkívüli módon izgattak Britannia történetének homályos fejezetei (még ha legelsősorban nyelvészeti szempontból is), s aki így örömmel fordította mai angolra e regét...

Ez jobbára a legelső, amivel Tolkien professzor a maga és gyerekei szórakoztatására kitalált mesékben eljátszott - kedves öngúnnyal játszott el a saját filológusi hajlamaival. Engem boldoggá tesz a tudós öniróniája, ahogy a kisebb és nagyobb mesék (elképzelt) filológiai hátterét teremti meg először. A Gyűrűk Ura Nyugatvégi Piros Könyve és Bilbó tündéből fordított munkái (ami amúgy "forrástörténeti" szempontból is számos komoly változáson esett át az életen át tartó alkotási folyamat közben, a kezdetekhez, az Elveszett mesék könyvéhez képest) vagy ez a bevezetés itt Egyed gazda és Fenevér, a sárkány kalandjai előtt egyrészt tényleg a szakma szeretetéből fakadó játékok, másrészt minden szakmabeli bősz forrásmegjelölés-mániájának (ön)paródiái is. Nagyon kevesen tudják annyira pontosan, mint egy kora-középkori szövegekkel szöszölő tudós, hogy mennyire bizonytalanok valójában ezek a forrásmegjelölések - s hogy valójában az emberiség igen jelentős (nemcsak nyelvészeti) kincseinek jó részéről fogalmunk sincs, hogyan-miképpen, kinek kezéből-tollából, s pontosan mikor születtek. Jobbára annyit tudunk csak, egy-egy régi legenda, mítosz születéséről, hogy jó eséllyel nem azok bábáskodtak körülöttük, akiknek a fennmaradt forrásokban tulajdonítják.

Azt elképzeltem már, hogy ez a mese hogyan foganhatott. A fejemben forgó filmen Christopher Tolkien kérdezte meg az apját, még gyerekként, egy helyi érdekű vasúton tett utazás közben: "Miért hívják ezt a falut Sárkándnak?" Szívemnek tetsző gondolat, hogy erre a professzor azt felelte: "Azért, fiam, mert itt egykor házisárkányt tartottak". Ha lenne bennem némi filológusi hajlandóság (ami hála az égnek, nincs), akkor ehhez az ártatlan képzelgéshez forrást keresnék a kiterjedt életműben, a levelezésben, vagy a professzor fiának nyilatkozataiban (s ha nem találnék, hát hamisítanék pár hamisítatlanul hiteleset). S máris előttünk állna: egy-egy középkori rege a lejegyzésekor, vagy a sokadik lemásolásakor hogyan-miképp nyert indokot, hogy egyáltalán megőrizzék az (amúgy másra kitalált) kolostori bibliotékákban. Csak az ártatlan képzelgést cseréljük ki például egy (semmiképp sem ártatlan) Bajnok lejegyzett próbatételeire, és a "gombhoz a kabátot" jellegű keresés indokaként lássunk oda például egy trónigénylőt, egy reménybeli püspököt, vagy egyéb hatalom-ácsingózót, aki a saját (ősi és jogos!) igényeihez legitimációt keres.

Talán feltűnt, hogy nem a történetet taglalom. Eszem ágában sincs elmesélni nektek ezt a pár oldalas könyvecskét. Tessék elolvasni, egy óra alatt megvagy vele, és hidd el, jól fogsz szórakozni közben. Fenevér feneette bátorságán és alkuképességén, a Király igényein, Kormi kutya minden megszólalásán, a falumentő feladat halogatásán és persze Egyed gazdán, ahogy egyre rátartibb lesz. A játékon, amivel általa egy játékos kedvű, amúgy komoly tudományos eredményeket is publikáló (egyáltalán nem rátarti) tudós játszik mesékben megőrzött, mintaadó hőseink születéstörténetével - azzal, ahogy egymásnak meséljük őket. Ebben a mesében megvalósítva a ma is általánosan (például a moziban) használt (szuper)hősénekek meghatározó aspektusait és formakincsét, de egyben jóízűen ki is nevetve aspektust, formát, mesélőt és mesehallgatót. Szeretem, mert ebben a nevetésben valójában nincs semmi sértő - hiszen saját magán kezdi...

Valahol a jól dokumentált múltban egy vágyakkal és fantáziával áldott ember (ráérősebben, mint amit a világa lehetővé tett: egy életen át) szeretett volna elmesélni egyetlen, számára világos összefüggésekkel előtte álló történetet. Egy életen át farigcsálta - komoly felelősséggel járó tanári és tudományos munkája árnyékában. Közben olykor elejtett némi forgácsot: pár verset, egy rajzos mesét Kürtő úrról, néhány karácsonyi levelet... Egy mesét a festőről (talán leginkább saját magáról), aki egyetlen fát szeretne végre úgy lefesteni, hogy valóban éljen. A barátai, a gyerekei, kis irodalmi gittegylete számára - ahogy ezt a történetét. Nem rajta múlt, hogy világhírre verődött.

(Ezt a könyvet először amúgy kalózkiadásban olvastam - Giles, a sárkány ura címen. Esetlenebb fordítás - és nincsenek benne lefordítva a nevek. Pedig a nevek ennek a történetnek nemcsak a sava-borsát adják, hanem az eredettörténetre is rávilágítanak, mint azt már fentebb kimerítően kifejtettem. A bejegyzés nehézkes, többszörösen összetett (és zárójeles) mondataival pedig szerettem volna egyrészt megidézni a professzor stílusát, másrészt élcelődni rajta - élcelődni az élcelődőn, úgymond, aki nem átallta a sárkánynemölő hős világmentő kalandjait (mese-mivoltán túl) ilyen szelíd fricskaként (is) alkalmazni, a saját szenvedélyeivel szemben.)

Kiadó: Szukits
Fordította: Göncz Árpád

J. R. R. Tolkien: Elveszett mesék könyve I-II.

Nekem igen régóta megvan az eszképista elbúj-világom, és megint elég sokat laktam benne, jó pár napon át ízlelhettem újra ennek a sajátságos mitológiának a születéstörténetét, amíg az Elveszett mesék könyvének oldalain figyeltem a történetben és kommentárokban az általam messze legtöbbre becsült szelíd álmodozó, J.R.R. Tolkien fantáziáját (Modern eszképizmusokról ezt a cikket ajánlanám a figyelmetekbe...). Persze ennél jóval több, és komolyabb igénnyel készült ez a mesterségből, nyelvek szeretetéből és hiányérzetből életre provokált mítoszgyűjtemény. Pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: már igen régóta megleltem azt a mítoszt, amelyben maradék nélkül otthon érezhetem magam. Még akkor is, ha csak úgy, mint Zsákos Bilbó: kicsiként csodálva az egykori Nagyok legendákba, versekbe és mesékbe font tetteit. Vagy még annyira sem, mint Bilbó, avagy örököse: Frodó, a mesehős kicsik - hiszen legfeljebb olvasóként fonom az elképzelt ősök kalandjaiba a kíváncsiságom.

Ennek a sokfelé ágazó, egy teljes élet munkájával is befejezhetetlen, tudatos mítoszalkotásnak az Elveszett mesék könyve volt az első hajtása. Mélyen gyökeres az angol tájban, elsősorban a normannok előtti angolszász idők emberfeletti meséinek (alkotója által meghallott) gyűjteménye kívánt volna lenni. Egy elveszett hagyomány hallomása. Tolkient mélységesen zavarta a normannokkal Angliába származott különböző legendák (köztük az Arthur-mondakör) kimódolt, kései volta (erről a Szörnyek és ítészek kapcsán megemlékeztem), s a tény, hogy a beözönlés után ehhez a (voltaképp tájidegen) hanghoz igazítottak a lejegyzői minden korábbról megőrzött mesét és mondatöredéket. Tolkien ifjúkorában, 1914 körül három szívbéli barátjával azért alapítja meg a T.C.B.S. kört, hogy ezen változtasson. Ekkoriban ismerte meg a Kalevalát, a finnek úgymond nemzeti eposzát, amely nagy mértékig erősítette azt az ambícióját, hogy barátaival megalkossák az "angol mitológiát". Négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak - írtam a Befejezetlen regék... kapcsán. Az első világháborúban elesett barátok emléke valóban kötelezvény, teher és ösztönzés lehetett egyszerre - hiszen Tolkien az élete végéig nem mondott le arról, hogy mítoszát olvasható formába hozza.

Miközben az eredeti szándék azért jelentősen módosult a telő idővel - és ennek semmi nem állít szebb emlékművet, mint az Elveszett mesék könyve. Hiszen ez a legelső változatok meglehetősen ágas-bogas gyűjteménye. Jelentős része jegyzetlapokon ránk maradt, pontosan nem is datált töredékekből áll, amit Christopher Tolkien állított össze; komoly filológusi elszántsággal és alapossággal - de igen nehezen olvashatóra. A kései, szikárabb gyűjteményhez, A szilmarilokhoz képest jelentősen meseibb hanggal, kerettörténettel, amelynek hőse Eriol (a későbbi változatban Aelfwine), az ember, aki hallatlan nehézségek árán eljut Tol Eresseába, a tündék szigetére, Halhatatlanfölde küszöbére. A töredékesség egyszerűen a professzor sajátos alkotói módszerének köszönhető. A leggyakrabban ceruzával, igen kapkodó írással lejegyzett ötleteit tollal véglegesítette (ugyanarra a lapra, hol kiradírozva a ceruzaírást, hol nem) noteszekbe és irkafüzetekbe, de menet közben ezt a változatot is rendre módosítani kezdte, hozzá illesztett, ragasztott, befűzött lapokon - majd tisztázatot készített, hol gépírással, hol kézzel, amit közben szintén ellátott javításokkal.

Egyfelől ezzel valamilyen hihetetlen módon maga valósította meg, egy személyben (és írásban), ahogy a mítosz a szájhagyomány közben (valahol mindig a jelen történéseihez igazított tanulságokkal) változik. A mítosznak nincs kánonja, a mesélők önkényének kitett, a szájhagyományban folyamatosan változó műfaj. Márpedig Eriol lejegyzett történeteit az élő beszéd gesztusai hatják át, az elveszett mesék a Tűnt Játék Kis Házának mesetüze mellett hangzanak el, a szemtanúk mesélik bennük az egykori hősi és kevésbé hősi tetteket. Másfelől viszont ezek az átírások a menet közben megváltozó koncepció követelte módosítások. A keret változik folyamatosan - így kerül egyre távolabb Tol Eressea (a mitikus idők Angliája) az ember által megismerhető partoktól. Hiszen az évek magát az alapkoncepciót érintették a legmélyebben: a "nemzeti eposzok" gondolatától a professzor egyre inkább az egyetemes mítosz megalkotásának vágya felé mozdul el - valami nemzetek feletti (inkább talán: előtti) állapot sajátos irodalmi tükrének vágyott megalkotása felé.

Hiszen a hősei valóban mítoszi alapfigurák és a történések, amik megesnek velük, valóban mitologémák. A teremtés történetein, az istenek, a valák dolgain át a tündék "kivonulásáig" az istenek gyámsága alól - és istenek, tündék Melkor hatalmával való véget nem érő hadakozásáig. A fő történetek: Beren és Lúthien regéje, Túrin és sors-ütötte családjának históriája, Gondolin bukása, vagy a Nauglamir körüli mese, de Earendel utazása is gyakorlatilag csak hangsúlyaikban változnak - már az Elveszett mesék könyvében is ott ülnek a később annyiféle apró változtatással és formában megjelentetett mesék. Érdekes, hogy valójában mindegyik "hagyjanak minket békén" történet (még a valák teogóniája és teomachiája is!) - valójában egyfajta kisemberi igény hatja át a hatalmas tünde urak rejtett városainak alapítás- és pusztulástörténetét. A tündék azért vonulnak ki az isteneik fennhatósága alól a világba, hogy ne legyenek a valák és a lázadó vala: Melko (a későbbi Melkor) közötti hadakozás eszközei. Rejtekbirodalmaikban nem akarnak egyebet, mint őrizni a világ szépséges mivoltát - de ahogy egy helyütt Galdor, az erdőtünde mondja Frodónak: ...bezárkózni lehet, de a világot örökre kizárni, azt már nem. Amire Frodó csak ennyit felel: Tudom... és mégis mindig olyan meghitt, biztonságos otthonnak éreztem - egy hobbit erre nem is mondhatna mást. Galdor szavában, A Gyűrűk Ura lapjain ott van népe keservesen megszerzett bölcsessége. A tündék történetei egytől egyig az elzárkózás hiábavalóságáról, a vele járó szükségszerű vereségről szólnak.

Egy elbúj-világ, ami az elbújás hiábavalóságát meséli... Egy tanú, egy ember tollával. A legelső változatban Tol Eressea hasonló mintára történő pusztulása előtt - ahol a bálnák által partokhoz közel vontatott sziget maga Anglia. Később egy angol ember tollával, akit a tündék partjaiig űzött halhatatlan szeretete a szépek népének legendái iránt. Amit ebben az első változatban annyira szerettem: a mesélők kiszólásait, Kisszív, a tünde méltóságát, a Tűnt Játék Kis Házának gondolatát, ahova az álom ösvényén még eljuthatnak az embergyerekek, ősi széphistóriákat hallgatni, elmosta a koncepció nagyobbra tágulása. Ahol mindez egy hobbit által Piros Könyvekbe jegyzett fordítás (így szűkül), de már nem egy nemzet otthonának fatörzsek által suttogott regéje, hanem egyetemes és határtalan (így tágul). Egy ember: J.R.R Tolkien tollából, aki szerette volna visszaállítani a mesék méltóságát. Szerette volna a mitológia valódi rangját megmutatni - a fellelhető töredékek helyett valamiféle egészet. Töredékben maradt - úgy látszik, erre nem elég egy ember élete. Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója úgy döntött, hogy ennek a hatalmas, jegyzetanyaggal bőven hintett töredéknek minden lapját közreadja. Ezt hívjuk Középfölde históriájának - s az Elveszett mesék könyve ennek a tizenkét kötetes vállalkozásnak az első két kötete. Talán most végigmegy a sorozat - az biztos (hiszen megjelent), hogy legközelebb Beleriand dalairól mesélek majd...

Nehezen olvasható csoda az Elveszett mesék könyve. Ha érdekel Tolkien világa, akkor kötelező - de senkinek nem ajánlanám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést. Annak ellenére, hogy szerelmes vagyok a szavaiba...

Kiadó: Cartaphilus (jelenleg a Helikon viszi a sorozatot)

Fordította: Tandori Dezső, Ürmössy Zsuzsanna

J.R.R. Tolkien - A hobbit művészete

Timi nézegette a gyűjteményt a minap - ez amúgy időnként egyfajta szükségletként ránk tör - s meglepve fedezte fel: erről a könyvről bíz nem írtunk, amikor annak idején nagy boldogan hazahurcoltuk. Pedig több szempontból is figyelemre méltó munka, annak ellenére, hogy elsősorban a magunkfajta mániások számára készült - a rajongóknak, a gyűjtőknek, a Professzor világába szerelmes álmodozóknak, akik A hobbit, A Gyűrűk Ura, netalán A Szilmarilok világába úgy járnak haza, ahogyan egy csaknem elveszített otthonba kéretőznek vissza a meséink tékozló fiai.

J.R.R. Tolkien annyi színnel álmodott mitológiája (persze hogy) töméntelen igényes, ihletett látomást csalt ki tehetséges művészekből, elég ha Ted Nasmith-ra, vagy a filmes feldolgozások előkészítésén és megvalósításán is dolgozó Alan Lee-re és John Howe-ra gondolunk. Nem titok az sem, hogy Tolkien a maga bájosan amatőr módján szintén elég sok térképet, vázlatot, grafikát és vízfestményt készített a műveihez. Ebbe a könyvbe pár térképen kívül nem kellenek illusztrációk, jó könyv, és minden 5–9 éves gyereknek tetszeni fog - írta a 9 éves Rayner Unwin, a könyvkiadó Stanley Unwin fia A hobbitról szóló recenzióba - persze Tolkien ezt azért alapjában másképp gondolta. Milyen remek ötlet egy kiadó apától amúgy, hogy a gyerekek számára érdekes könyveket a fiával olvastatta (jelképes díjazás fejében; ahogy az idősebb Unwin fogalmazott: Lehet, hogy ez volt a könyvkiadás történetében legjobban befektetett egy shilling...), de az is teljesen rendjén való, ahogy engedett a szerzőnek, aki maga szerette volna meghatározni a könyve küllemét is.

Ahogy az összeállítók az előszóban fogalmaznak: ...Generációja számára a rajzolás és festés általános kikapcsolódási formák voltak – olcsó szórakozás a gyerekek, elfogadott társadalmi tevékenység a felnőttek számára... Tolkien - mint kora annyi művelt elméje - szívesen és sokat rajzolt, festett, a maga, s később egyre inkább a gyerekei örömére is. Érdekelte a tipográfia, a gyerekeinek írt Karácsonyi levelek minden kis porcikáját nagy élvezettel tervezte és rajzolta meg, a vénséges Télapó reszketeg kézírásától a festett képeken át egészen a borítékra ragasztott bélyegekig. Szeretettel körülrajzolta a cseperedő gyerekek számára írt Kóborló és a varázsló meséjét, Kürtő úr kacagtató kalandjait szinte képregényszerűen el is uralják a képek. Nem kell hát csodálkozni rajta, hogy A hobbit úgynevezett "házi kézirata" is tartalmazta Thrór térképének egy változatát, egy térképet Vadonföldről és Bakacsinerdőről, és néhány korai illusztrációt (a "házi kézirat" csaknem végleges változat volt, amely a barátok-ismerősök közt kézről kézre járt - így jutott el Susan Dagnallhoz is, a Stanley & Unwin egyik szerkesztőjéhez, aki aztán rábeszélte Tolkient a kiadásra).

Nem egyedi tehát e korban, ahol bizonyos rajzolni, festeni tudás szinte az általános műveltség része volt, hogy egy szerző maga illusztrálja az írását (így tett a Doktor Doolittle esetében Hugh Lofting is, vagy például az általam sokra becsült Arthur Ransome is a maga sorozatával). Az viszont nem volt szokványos, amennyire a kötet szerkesztői, a műszaki vezető Charles Furth és Dagnall kisasszony bevonták a Professzort készülő könyve munkálataiba. Tolkien több változatban beküldött térképei közül az első kiadásba végül kettő került be, Thrór térképe, s egy "nagyobbra nyitott" Vadonfölde - és összesen kilenc illusztráció, melyeket Tolkien egyébként nagy szabadkozások közepette bocsátott a kiadó rendelkezésére, ahol (minden jól látható, amatőr mivoltuk ellenére) egyöntetű tetszést arattak. Furth visszaemlékezései szerint: "...aki csak látta, el volt bűvölve, maradéktalanul illettek ugyanis a szöveghez."

Végül a kötés küllemétől a védőborítóig ezt a sajátosan egységes rajzi látásmódot engedték érvényesülni, felkérve ezekre a munkálatokra is a szerzőt - ami sokak szerint a kor egyik legszebb kiadott kötetét eredményezte. Hamarosan sor került az amerikai kiadásra, s a Houghton Mifflin Company színes illusztrációkat szeretett volna a kötetbe - Tolkien így öt vízfestményt készített, (ahogy e kötet előszavában az összeállítók értékelik) élete tán legérettebb munkáit. E színes illusztrációk aztán bekerültek az angol második kiadásba is - s azóta számos új kiadásba világszerte. Jó így együtt látni az általam is ismert rajzok, festmények első variációit, a vázlatokat, ahogy egy-egy szóba forgatott és fejben hordozott képért megküzd az alkotójuk... ahogy kézbe veszem ezt a könyvet, ahogy látom, a véglegesült illusztrációkig egy-egy rajzi ötlet hogyan alakul-változik; mintha a Professzor mesét termő fantáziájára látnék rá - arra a folyamatra, ahogy elmesélődött végül az általunk is ismert mese...

Wayne G. Hammond és Christina Scull munkája igényesség tekintetében, az összefüggések és háttér-információk feltárásában, s ezek tálalásában is etalon. Árad belőle a szerző iránti szeretet - az előszót és a kísérőszövegeket böngészve szinte elénk tárul J.R.R. Tolkien egyfajta szeretetteljesen odaskiccelt portréja is. A magyar kiadás, A hobbit művészete kivitele is etalon-értékű: védőtokban, igényes kivitelben; minőségi munka az Európa kiadótól. Rajongóknak kötelező - de szerintem az érdeklődés felkeltésére is tökéletes.

Kiadó: Európa
Fordította: Bonácz Ágnes
Szakmai lektor: Füzessy Tamás