Arthur Ransome: Fecskék és Fruskák sorozat I.

Ha a boldogult gyerekkor partjaira kiülök: arra a nyárba szédült magas-partra, ott a dunai lépcsősor tetején, a dunaújvárosi löszfal teremte mesterséges távlatok rendezett szabadságába (ahonnan a kitágult látvány ellenére annyiszor éreztem meg a víz magához vonzó szagát) akkor általában könyvet is képzelek a kezembe. És sokszor képzelem a kezembe Arthur Ransome sorozatának bármelyikét – hiszen többször is elolvastam őket. Dékány András könyvei mellett leginkább ezek a regények tehetnek róla, könyvmoly duciként miért makacsoltam magam odáig, hogy végül a hajózási szakközépiskolába írattak egy szolid gimnázium helyett… nincs mit bánni rajta most már, de az első volt az álomhajszoló rossz döntések azóta is tartó hosszú sorában. Persze rám fért – legalább kicsit edzettebb álmodozóként botladoztam át a kamaszkoron…

Ezek a könyvek a legtisztább értelemben vett cserkészregények – a cserkész-ideológia bármilyen terhelő hozadéka nélkül. Árad belőlük a sátorban lakó, tóban alámerülő, éjjel a csillagokat leső, vagy akár a havas világ szigorúbb arcaival ismerkedő – a természetben felüdülő ember boldogsága. Az a szelíd kaland, ami könnyen adatik, ha az ember fia, avagy lánya hajlandó bakancsba bújni és hátizsákot kanyarítani a vállára. Fokozatai vannak e kalandnak is, parton és vízen – elvezethet a Tátra havas lejtőire például a lépésre a lépés. Vagy akár egy balatoni kikötőig, ahol az ember fia, avagy lánya lehuppanhat egy Kalóz ülésére, egy tapasztalt kormányos mellé, szokni a vizet… 

Fecskék és Fruskák 

Johnnak a vitorlázás járt a fejében, s egyre azt forgatta magában, vajon mire telik a tudományából. Susant az éléstár és a konyha gondjai foglalták el. Titty a szigetre gondolt, a korallokra, a rejtett kincsekre, a lábnyomokra a homokban. Roger buksijában egyetlen gondolat motoszkált, hogy hál' istennek ő is velük mehet! Most érezte először, milyen jó dolog, hogy már nem ő a kisbaba a családban...

A Walker család nyaralni érkezik a Tóvidékre, ahol a szállásadónő csónakházában felfedeznek egy kis dingit (vitorlás csónakot) – s a négy testvér, a négy Felfedező: John, Susan, Titty és Roger hamarosan kalandokra indulnak vele. Édesanyjuk áldásával felverik sátraik a Vadmacska-szigeten – csakhogy a szigetre más is igényt tart: Nancy és Peggy a két Kalóz, akik a maguk vitorlásán behajózva a tavat már évekkel ezelőtt „birtokba vették” azt.

Nagyon szeretem azt a teljesen hihető folyamatot, ahogy a két „háborús fél” fokozatosan ráébred: sokkal izgalmasabb lesz a nyár, ha együtt keresik a kalandokat. Ez a könyv A kincses-sziget szintjén izgalmas (olykor legalább annyira feszült is), egyetlen csepp vér nélkül… könnyű azonosulni Johnnal, ahogyan megkísérli vezetni a többieket, Susannal, aki a legjózanabb közülük; gyönyörködni Titty meséket termő fantáziájában és Roger rácsodálkozásaiban. Megérteni Nancy, a „fiús lány” és húga másféle, a többiekéhez mégis olyan könnyen illeszkedő „meséjét”. Nagyon angol, és nagyon egyetemes ez a könyv egyszerre; ha belelapozok, mindig meglep, Ransome mennyire hitelesen szólítja meg a gyerekhősök nyelvén a bennem bujkáló gyereket.

A húszas évek Angliájának vidéki élete keretezte kalandokat ráadásul a szerző iróniával meséli. Szelíd irónia ez, nem akar világot váltani, és átszínezi a nosztalgia – de meglepően sok mindent kezel a helyén. Felépül belőle egy pillanatkép, amely a feles bérlők, a szénégetők és a szúnyogcsípések valóságát (a mikro-miliő elemeit) egyaránt elismeri – az előre árnyékot vető háborúkét és a nemekről tudomást sem vevő pajtás-viszonyokat felszaggató kamaszkort viszont egyformán nem. Azt az időtlen pillanatot kapja el, amikor a nyár még végtelennek tűnik, és a felnőtt (ha nem képes játszani velünk) bennszülöttnek, akivel úgysem ért szót igazán az „utazó”, mivel nem beszélnek közös nyelvet. Ez kérem, kaland az idillben. S mégis, meglepően szórakoztató olvasni róla.

Fecske-völgy (Fecskék és Fruskák – a felfedezők) 

Az árboczászlócska nem lobogott egyenesen előre a hajó orra fölött, és nem duzzadt föl a vitorlával egyetemben, ami azt jelentette volna, hogy minden rendben van. A vitorla balra fordult, a kis zászló az árbocon jobbfelé csapkodott, és így félő volt, hogy a szél átcsapja a vitorlát. Az ilyen akaratlan irányváltást szerette volna John elkerülni. El volt tökélve, hogy irányváltás nélkül fog befutni az öbölbe…

Eljön az újabb nyár, amit mindenki alig várt – s máris viharfelhők gyülekeznek az égen (na, ez a mondat, amit Ransome ebben a formában le nem írt volna soha… ennél sokkal jobb tollú író). Nancy és Peggy a szörnyű dédnagynéni „rabságában” sínylődik, ünneplőben unatkozzák végig a teadélutánokat. És a Felfedezők is… John kapitány egy felelőtlenül bátor szél alatti futással zátonyhoz csapja hajójukat, a Fecskét. Mit tehetnének mást – úgy viselkednek az eddig be nem járt parton, ahogy a helyzetükben illik: mint a hajótöröttek. Úgy döntenek, a környéken talált kis, rejtett völgyben berendezett tábor lesz a bázisa a kalandjaiknak, amíg a hajó javítása el nem készül…

Én ezzel a könyvvel ismertem meg magát a sorozatot – mélyen elfogult vagyok hát iránta. Úgyhogy ne higgyétek el minden szavam, érdemes személyesen is ellenőrizni (vagy ellenőriztetni a tíz-tizenkét éves gyerkőccel). De van annak valami hallatlan varázsa, ahogyan a magunk okozta problémát nekünk kell megoldani. Ahogyan az elrontott szünidő egyszer csak az izgalmak bőségszarujává lesz – mert az anya nem aggodalmaskodja túl, és hagyja, hogy a gyerekei maguk hozzák meg a döntéseiket. Megint nem kell eget verő dolgokra gondolni, itt nem fordul népek sorsa meg, csak az, ami (hiszen emlékszem) az adott pillanatban tényleg a legfontosabb volt – az egykori gyermek-magam szemszögéből legalábbis.

Ilyetén ez a kötet a szülőképzők egyik illusztrált tankönyve is lehetne. Pont mivel a „felnőtt viselkedést” ezúttal a dédnagynéni pontozza ellen – a viktoriánus szigor, szabálytisztelet és szokásrend. Sokat nem kapunk belőle – annyit nem, hogy megterhelje a gyerekgyomrot; de a kölykök szemén át is annyi rétegét… voltaképp e szemlélet értékeit is, vagy legalábbis a mentségét; hogy nem tehet róla, amiért nem veszi észre: időszerűtlenné vált. Valahol mégis ennek tükrében érezhető a gyerekhősök számára is a megkapott szabadság felelőssége: hogy ezzel is élni kell, és nem visszaélni… 

(…folytatása következik!)