Nézzünk néhány példát. Mi jut
eszedbe arról, hogy népzene? Technikai kori hallgatóvá bűvölt városlakóként
nekem először: a gyűjtés. Amely valójában nemcsak gyűjt - azonnal formáz is.
Mégpedig messzire hatóan, elég ha kinyitunk egy iskolai ének-tankönyvet, hogy
lássuk, hogyan. A tankönyvben a hangfelvételek meghallgatható tanúságával
szemben az átiratok kitisztított zeneképe rögzül – az iskolában tanított
népdal, az egyszeriség pillanatfelvétele helyett így válik rögtön egyetemes műalkotássá.
Így viszonyul az egykor felzengő „modellhez”, amiről kottába rajzolódott. Ha
szigorúan nézem, Bartók bármely vonósnégyese és az énektankönyv népdala egymáshoz
közelibb rokonságot mutat, mint a tiszta forráshoz, amelyből mindkettő merít.
Amíg az élő játékban a
megragadható, egyszeri pillanat varázsol, lekottázva hagyomány lesz belőle, a
többi egyszeri pillanatból is kirajzolódó folyamat, amelynek fejlődés-íve van,
kötelező volta, követelései. Holott a körülmények folyamatosan változnak: ha
csak a játék eszközét nézem (Mark Slobin jellemző példáját, a kirgiz kyak
hegedű mesterséges „változását” is ideemelve): ma az egykori játék eszköze immár
az európai zenekari hangolásnak megfelelő, a fogólapon érintőkkel ellátott
hangszer, amelyen gyakran már nem is hajlíthatók, színezhetők a „hagyomány”
követelte, „eredeti” módon a hangok. A
ma hangszerén az egykor viaszhengerre rögzített dallam - úgy, ahogy egykor
megszólalt - nagyon sokszor le se játszható. S ez mind (a fentebb vázolt egész
gondolatmenet) valahol a jó szándék, az „intézményes megmentés” közös botránya
volna. Csakhogy az egész gondolatmenet alapja, a gondolat, hogy a népzenében valaha
volt egy „eredeti”, elrontott hangzás – ez a gondolatmenet e sarokkő puszta
megléte okán hibás. A népzene varázsa, hogy valójában nincs benne „eredeti”.
Slobin egyik nagyon kedves
ajándéka ez a szemlélet, hiszen maradéktalanul belefér a szűk terjedelembe: a
népzene lényege, hogy csak a pillanat eredetisége ragadható meg benne – s
eszerint ez a másféle gazdagság, az uniformizált is „eredeti” és esetleges. Csak
nem ártana, ha ezt is tudnák róla, akik játsszák, éneklik vagy hallgatják, ezt
a jellegből fakadó esetlegességet. Hogy hozzá kell és lehet nyúlni – a
variációkban elegyülhet újragondolt és meztelen improvizáció, s ami
megszületik, az is „eredeti”. Ha tetszik, majd újra hallani akarják – s bár a
hangfelvételek nem változnak, a játszók játékmódja úgyis folyamatosan változik.
Mark Slobin a sorok között üzen, és igaza van: hallgass minél több élő zenét –
hallgasd a megszületése közben átélhető változást.
A megmentés intézményesülése mindebbe
rendszert látott – lehet és van is benne, de nem követelmény; akkor születik
meg, ha egy játékmódnak a társadalom kikövez egyfajta iskolát, s a játszók az
átadás egyfajta szigorú rendjében tanulják egymástól a szabadságuk határait. Valójában
a kiköveződéshez rítus kell, amihez a közösség ideig-óráig ragaszkodik. Szokás-
és életrend, ünnepi és hétköznapi, amelyet természetes módon kísér, követ,
illusztrál, hangsúlyoz – amibe „beleél” a zene. Csakhogy az időben ezek a
rendszerek bokrosodó-fonnyadó csomói csak igen ritkán képeztek olyan merevült
partok közé szorított, jól nyomon követhető medrű folyamot, amelynek - mint
egységes hagyománynak - valóban kiülhet a partjára az értékmentő. A valóság
folyói is folyvást változtatják, áthelyezik a medrük a tájban; a róluk készült
térkép is csak egyfajta pillanatfelvétel. Hacsak ki nem betonozzuk egyszer s
mindenkorra a medret. A megmentés intézményesülése, a „nemzeti hagyomány”
felfedezése-kreálása ilyen társadalmi kibetonozási kísérlet volt, holott
sokszor tudta is a rögzítője: a nyomokban felfedezhető még sokkal régebbi
rendszer renitens, új medrekbe terelődő lázadóját tekinti éppen egyszer s
mindenkori mintaadónak…
Slobin nagy erénye, hogy mindezt
látja, s mégis, maradéktalanul optimista a népzene jövőjét illetően. Látja, és
érzékelteti az intézményesülést. S legalább ennyire jól a média, a
hangfelvétel-világ, a zenét zajjá lefokozó túláradás ránk nehezedő súlyát.
Például a tényt: a média a játszót versenyhelyzetbe hozza, de úgymond az egész
világgal versenyez ez által. A szomszédi hatások befogadható, jó értelemben
provokáló mennyiségei helyett a dömping versenyeztet – amelyben nem marad
talpon, csak a kirobbanó tehetség. Slobin szerint viszont eddig is ezek a zenét
a fülükkel tanuló zsenik formálták a nép zenéjét… Amíg lesz, aki felrúgja a
szabályokat, fordított húrozású gitáron tanul meg játszani, jobbkezes
hangszeren bal kézzel; amíg pengeti-üti azt, amit vonóval szoktak, amíg
egyszerűsít a hangszerén – avagy épp bonyolít rajta; amíg kísérletezik, hogy
játszhatja el a másra kitalált ritmust és/vagy dallamot a maga kedves játszó
eszközén, amíg a kíváncsisága soha nem hallott (vagy hallott és elfelejtett)
irányokat keres, addig újra és újra születik népzene.
Értsük: nagyon helyes, ha létezik
egyfajta hagyományőrzés, amíg olyan zenekarok, mint például a Kenyeri Rábamenti
Citerazenekar játékban tartják a citerát, de a hangszer lehetőségeit az olyan
játékos kedvű, korlátot nem ismerő szabad zenészek teljesítik ki, mint Lajkó
Félix. A hagyomány eszerint mélyebben fekszik, mint a lekottázható rendszerek,
a lejegyezhető játékrend, a megújuló-leromló alkalmak és társadalmi rutinok,
elfelejtett és újra kitalált, folyvást változó hangszerek adta lehetőségek, a
zene és szövegjelentés által olykor maguktól formálódó (és öntőformáikat oly
gyakran túlélő) rítusok, ünnep és hétköznap életrendjei. A tehetség szintjén
létezik, aki mer inspirálódni a tanulás mellé, aki folyvást újrateremti – nem a
rendszert, de a rendszereket alapozó attitűdöt. Mark Slobin ebben bízik: hogy kirobbanó
tehetségek mindig is lesznek – s addig lesz népzene is, bármit is értsünk e
fogalom alatt.
Kiadó: Rózsavölgyi és Társa
Fordította: Bozó Péter
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése