2015. november 11., szerda

Mark Slobin: Népzene - Nagyon rövid bevezetés

Mélyen megragadó az a kedves, de iróniát, olykor szarkazmust sem nélkülöző modor, ahogy Mark Slobin a népzenéről - minden bizonnyal nemcsak a munkája, de szenvedélye tárgyáról is - mesél ebben a „nagyon rövid bevezetés”-ben. Amely valójában tényleg nagyon rövid; erről a szerteágazó, annyiféle véleménnyel körített, kultúrtörténeti és kultúrpolitikai nézetektől cincált tárgyról születtek sokkal terjedelmesebb - s nyilván alaposabb - dolgozatok. De ennél informatívabb szerintem nem túl sok. Mert Mark Slobin jól kiragadott, szemléletes példákkal, rendszeresen jól ellenpontozott nézetek elénk tárt különbségeivel valójában e mérhetetlenül sokféleképpen megközelített zenei világ egészen pontos esszenciáját adja – avagy legalábbis a szemlélet alapjait lefekteti, ahonnan mindez viszonylag torzulásmentesen nézhető.

Nézzünk néhány példát. Mi jut eszedbe arról, hogy népzene? Technikai kori hallgatóvá bűvölt városlakóként nekem először: a gyűjtés. Amely valójában nemcsak gyűjt - azonnal formáz is. Mégpedig messzire hatóan, elég ha kinyitunk egy iskolai ének-tankönyvet, hogy lássuk, hogyan. A tankönyvben a hangfelvételek meghallgatható tanúságával szemben az átiratok kitisztított zeneképe rögzül – az iskolában tanított népdal, az egyszeriség pillanatfelvétele helyett így válik rögtön egyetemes műalkotássá. Így viszonyul az egykor felzengő „modellhez”, amiről kottába rajzolódott. Ha szigorúan nézem, Bartók bármely vonósnégyese és az énektankönyv népdala egymáshoz közelibb rokonságot mutat, mint a tiszta forráshoz, amelyből mindkettő merít.

Amíg az élő játékban a megragadható, egyszeri pillanat varázsol, lekottázva hagyomány lesz belőle, a többi egyszeri pillanatból is kirajzolódó folyamat, amelynek fejlődés-íve van, kötelező volta, követelései. Holott a körülmények folyamatosan változnak: ha csak a játék eszközét nézem (Mark Slobin jellemző példáját, a kirgiz kyak hegedű mesterséges „változását” is ideemelve): ma az egykori játék eszköze immár az európai zenekari hangolásnak megfelelő, a fogólapon érintőkkel ellátott hangszer, amelyen gyakran már nem is hajlíthatók, színezhetők a „hagyomány” követelte, „eredeti” módon a hangok.  A ma hangszerén az egykor viaszhengerre rögzített dallam - úgy, ahogy egykor megszólalt - nagyon sokszor le se játszható. S ez mind (a fentebb vázolt egész gondolatmenet) valahol a jó szándék, az „intézményes megmentés” közös botránya volna. Csakhogy az egész gondolatmenet alapja, a gondolat, hogy a népzenében valaha volt egy „eredeti”, elrontott hangzás – ez a gondolatmenet e sarokkő puszta megléte okán hibás. A népzene varázsa, hogy valójában nincs benne „eredeti”.

Slobin egyik nagyon kedves ajándéka ez a szemlélet, hiszen maradéktalanul belefér a szűk terjedelembe: a népzene lényege, hogy csak a pillanat eredetisége ragadható meg benne – s eszerint ez a másféle gazdagság, az uniformizált is „eredeti” és esetleges. Csak nem ártana, ha ezt is tudnák róla, akik játsszák, éneklik vagy hallgatják, ezt a jellegből fakadó esetlegességet. Hogy hozzá kell és lehet nyúlni – a variációkban elegyülhet újragondolt és meztelen improvizáció, s ami megszületik, az is „eredeti”. Ha tetszik, majd újra hallani akarják – s bár a hangfelvételek nem változnak, a játszók játékmódja úgyis folyamatosan változik. Mark Slobin a sorok között üzen, és igaza van: hallgass minél több élő zenét – hallgasd a megszületése közben átélhető változást.

A megmentés intézményesülése mindebbe rendszert látott – lehet és van is benne, de nem követelmény; akkor születik meg, ha egy játékmódnak a társadalom kikövez egyfajta iskolát, s a játszók az átadás egyfajta szigorú rendjében tanulják egymástól a szabadságuk határait. Valójában a kiköveződéshez rítus kell, amihez a közösség ideig-óráig ragaszkodik. Szokás- és életrend, ünnepi és hétköznapi, amelyet természetes módon kísér, követ, illusztrál, hangsúlyoz – amibe „beleél” a zene. Csakhogy az időben ezek a rendszerek bokrosodó-fonnyadó csomói csak igen ritkán képeztek olyan merevült partok közé szorított, jól nyomon követhető medrű folyamot, amelynek - mint egységes hagyománynak - valóban kiülhet a partjára az értékmentő. A valóság folyói is folyvást változtatják, áthelyezik a medrük a tájban; a róluk készült térkép is csak egyfajta pillanatfelvétel. Hacsak ki nem betonozzuk egyszer s mindenkorra a medret. A megmentés intézményesülése, a „nemzeti hagyomány” felfedezése-kreálása ilyen társadalmi kibetonozási kísérlet volt, holott sokszor tudta is a rögzítője: a nyomokban felfedezhető még sokkal régebbi rendszer renitens, új medrekbe terelődő lázadóját tekinti éppen egyszer s mindenkori mintaadónak…

Slobin nagy erénye, hogy mindezt látja, s mégis, maradéktalanul optimista a népzene jövőjét illetően. Látja, és érzékelteti az intézményesülést. S legalább ennyire jól a média, a hangfelvétel-világ, a zenét zajjá lefokozó túláradás ránk nehezedő súlyát. Például a tényt: a média a játszót versenyhelyzetbe hozza, de úgymond az egész világgal versenyez ez által. A szomszédi hatások befogadható, jó értelemben provokáló mennyiségei helyett a dömping versenyeztet – amelyben nem marad talpon, csak a kirobbanó tehetség. Slobin szerint viszont eddig is ezek a zenét a fülükkel tanuló zsenik formálták a nép zenéjét… Amíg lesz, aki felrúgja a szabályokat, fordított húrozású gitáron tanul meg játszani, jobbkezes hangszeren bal kézzel; amíg pengeti-üti azt, amit vonóval szoktak, amíg egyszerűsít a hangszerén – avagy épp bonyolít rajta; amíg kísérletezik, hogy játszhatja el a másra kitalált ritmust és/vagy dallamot a maga kedves játszó eszközén, amíg a kíváncsisága soha nem hallott (vagy hallott és elfelejtett) irányokat keres, addig újra és újra születik népzene.

Értsük: nagyon helyes, ha létezik egyfajta hagyományőrzés, amíg olyan zenekarok, mint például a Kenyeri Rábamenti Citerazenekar játékban tartják a citerát, de a hangszer lehetőségeit az olyan játékos kedvű, korlátot nem ismerő szabad zenészek teljesítik ki, mint Lajkó Félix. A hagyomány eszerint mélyebben fekszik, mint a lekottázható rendszerek, a lejegyezhető játékrend, a megújuló-leromló alkalmak és társadalmi rutinok, elfelejtett és újra kitalált, folyvást változó hangszerek adta lehetőségek, a zene és szövegjelentés által olykor maguktól formálódó (és öntőformáikat oly gyakran túlélő) rítusok, ünnep és hétköznap életrendjei. A tehetség szintjén létezik, aki mer inspirálódni a tanulás mellé, aki folyvást újrateremti – nem a rendszert, de a rendszereket alapozó attitűdöt. Mark Slobin ebben bízik: hogy kirobbanó tehetségek mindig is lesznek – s addig lesz népzene is, bármit is értsünk e fogalom alatt.

Kiadó: Rózsavölgyi és Társa
Fordította: Bozó Péter 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...