Neil Gaiman: Óceán az út végén

Nem is kísérlem levetni az elfogultságaim Neil Gaimannal kapcsolatban – elfogott magának rég, az Amerikai istenek mítosz-szőttesével, a Sandman költői démonlátásával, a novellák fekete macskáival ejtett zsákmányul, s bár rúgkapáltam picit olykor, mindent engedtem lenyomni a torkomon. Jobbára meg is köszöntem: a Csillagport, a Soseholt, a Coraline sikerült, s A temető könyve vázlatosabb rajzú kiskamasz-kalandjait – ha színeztem is az elragadtatást némi számon kérő morgással. Pont A temető könyve kapcsán aztán felhangosodott ez a morgás, s nem is feltétlenül az átvétel újrahasznosítása, a szörnyesített „Dzsungelkönyve” okán: „…azt a több év alatt tenger munkával összerakható „komplexet” akartam (olvasni), azt a tág mítosz-levegőjű, szövevényes, sok szálon futó csodát, ami a Sandman legjobban sikerült részleteit majdnem, de maradéktalan teljességében az írói életműből kizárólag az Amerikai Isteneket jellemzi. Számomra AZ volt a könyv, és írója volt Neil Gaiman, az Író. A többi elnézhető, élvezhető, szerethető ujjgyakorlatnak tűnt csak, készülődésnek a következő mesteri „komplex” előtt. Mint ez a könyv is. Kicsit alibi, kicsit irodalmi megélhetési bűnözés, a megjelenés-jelenlevés kényszerének következő olyan-amilyen gyermeke.”

És most itt van az Óceán az út végén, első pillantásra odapasszol az általam mérgesen „megélhetési bűnözésnek” titulált társai mellé – és mégis elbűvölve ülök a billentyűzettel szemben, s úgy keresgélem a szavakat, mintha az életem múlna rajta, úgy keresgélem őket, hogy lássátok az elragadtatásom, hogy parancsolja nektek ez az írás: menjetek és egyétek e könyvet. Mert érettetek adatott. Mert olyan igazi irodalom: minden műfajiságon, zsáneren túlmutat, kóccal tömött bábuja mellkasában szív dobog; s még ha sérült is e szív, ha kaput rejt is, amely a borzalmakra nyílik, kihallatszik a lapok közül a dobogása. Távolított, személytelen és mesei ez a borzalom – de most látszik igazán, miért nem a „megtörtént” rémpalettájáról válogat az író. A személytelen igazi természete látszik, amint a rémítés eszközeként szinte konzervatív, ó-módi, a gyermekkor takaró alá bújtató, megnevezetten is megnevezetlen szörnyeire hajazó démoni fullasztja a könyvet. A személytelen jelenléte így mindenkinek szólhat és lehet hiteles – főleg mivel kiránt a takaró alól, elveszi a szeretteink, legyaláz, éheztet, megveret; amit elér, a magáévá teszi: a reális, az általunk ismerhető démoni arcát ölti, úgy néz ki, mint egy szép, ám hideg szívű nő. Gaiman mítoszfüggéséről beszél is e könyvben gyerekhőse száján át – hát soha nem éreztem ennyire helyénvalónak a kitárulkozást, mint itt. Mert aki megszólít e könyvből, aki a szívemet akarja, igazi mítoszi gonosz.

Mégis, egy más jellegű „gonoszságra” fűzött, a Pratchett-tel közösen írt könyv, az Elveszett Próféciák eltalált hangja jutott az eszembe pár oldal után – azaz a hatása annak a hangnak. Ott olykor harsány humorba áztatta a szerződuál a szöveget, a karakterek paródiák és típusok ismerős „agyagából” álltak, s keltek életre az írói „teremtő lélegzettől”, míg itt fel sem merül az olvasót vezető típusok alkalmazása. De a hang jellege hasonló, immár szerzőtárs nélkül (azaz szerintem: a másik író provokáló jelenléte nélkül, amely arra késztet, hogy felismerhető „jegyeket” hagyjak a szövegrészeimen), s én ezt hívom személyességnek. Nem tudom, és nem is érdekel, mennyi szüremlett Gaiman gyermekkorából a szövegbe, mennyit árult el a saját mélyrétegeiből – e mélyréteg jelenléte nekem elég. A személyesség. Amely hiányzott a Csillagporból, a Soseholból, amely az ötletparádét és kétségtelen tehetséget, írói profizmust átmelegíthette volna. Ez a könyv olyan, mint amilyenek azok szerettek volna lenni – mondanám gonoszul, holott szeretem azokat is, a mítoszi levegőt bennük, a világnak azt a nézetét, amely be meri látni: nem tudja belátni a világot, s ameddig ellát, az csak a maga szemhatára, nem a valóság széle (az már nézőpont- avagy hitbeli különbség, hogy a szélén túlra szörnyeket, vagy a határtalanság szörnyű súlyát képzeljük-e).

S lehet, hogy e személyességhez elég az egyes szám első személy. Mintha elég lenne, hogy az író e választással, a belső narrációval mintegy odaáll a könyve mögé. Persze, nem elég – azért nem árt, ha a gyerekhős könyvmoly gondolatai azon a mindannyiunk számára ismerős nyelven szólalnak meg, amely megszólíthatja a bennünk megőrzött, avagy eltemetett gyereket. Amikor egy ponton már nem a hősünkért aggódunk, hanem – valljuk be – magunkért, hogy mit tesz velünk az olvasás megint, mit hagy nehezen felépített kártyavárainkból, ráismertető szelei mivé fújják önáltatásaink – így lesz tétje az olvasásnak, ha jó a könyv. Az Óceán az út végén ilyen. Jó könyv. Jelzem, még mindig nem az, amit reklamáltam, kedves Neil Gaiman, nem az a mítosszal átszőtt tükörbirodalom. De helyette olyasmi, amit a legjobb szívvel, és igen hálásan köszönök. Köszönöm, hogy rá kellett pillantanom miatta a gyerekkoromra. Mert azt a szívben lüktető jóllakathatatlan hiányt, amiről szól, sajnos én is ismerem.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán