Kállay Kotász Zotán: Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből

Elgondolkodtam már itt, ezen a blogon, mennyire nyílt a lehetősége, hogy magyarul próbáljunk haikut alkotni – valójában mélységesen izgat a lehetőség, hogy az a világra másképp nyitott eleven mentalitás valóban felvehető-e. Én alkotói attitűdnek hívom, egy nézőpont felvételének, ahonnan a látvány, az élmény önmagában szavakká rendeződik, abba a szűk, tizenhét szótagos keretbe. Sokat morfondíroztam rajta, hogy valóban nevezhető-e haikunak az így születő vers. Hiszen az a sajátságos, mindent befogadni hajlandó, ám mindent a maga szája ízéhez értelmező, a megszülető ellentmondásokat mégsem felszámoló kultúra nincs mögötte. Nincs mögötte az a gondolkodásmód, amely egy időben simán elviselte a tudatát, hogy a sinto vallás/szemlélet egyik kamija a követői szerint Buddha követőjévé vált, ahol buddhista papok vezethettek sinto szentélyeket – s a legsajátabb vallásuk megtisztítása után sem zárkóztak el annak gondolatától, hogy ezek a különböző, teljesen másképp strukturált hiedelemrendszerek valójában ugyanarról mesélnek. Mindehhez a saját nyelvükben olyan analógiás kódrendszert tartanak életben (bizonyos értelemben a mai napig ugyanúgy), amivel egy haiku jelentését a benne használt, kimondott szavak közvetlen asszociációs tartalmánál jelentősen tágabb értelmezési mezővel ajándékozzák. Másfelől magyarul nehezen tartható a japán haiku erős, belső formai szigora. Úgyhogy alapjában nehéz kérdés, lehet-e egyáltalán adaptálni erre a kultúrára annak a teljesen más szerkezetű kultúrának a talán legszebben virágzó nyelvi produktumát.

Kállay Kotász Zoltán erre rögvest frappáns választ ad – álhaikuknak nevezve a verseket, amelyeket e kötetében elénk tár. Valóban, az olykor előforduló (zárójeles) címadás, a ciklusba rendezés - egyáltalán a (nem is mindenhol megtartott) tizenhét szótagon túli szövegviszonyok, a versek egymással való beszélgetése által megszülető nagyobb gondolati egységek alapjában szembemennek a tradicionális japán vers szellemisége diktálta járható irányokkal. Viszont valahol a saját kultúránk egyszerre állandóan újra éhes és tradíciók csonkjait (olykor csak síremlékeit) dédelgető szemléletmódi környezetében meg is teremtik azt a sajátosan egyetemest, amely az olvasás közben segít a szavaknak, segít a meztelen jelentésen mégiscsak a haiku szellemében túlmutatni. A saját kultúránk nem egy feszítő dilemmája megjelenik itt, legtöbbször pontosan a kötet címadás által jól körberajzolt állapotában: a csődben. A felszámolódás előtti állapotban, aminek az ízeit mindannyian ismerjük.

Mire gondolok? Példának álljon itt a Csendespihenő a szinonimaszótárban című ciklus három egymás alatti verse a hetvenötödik oldalról.

Mi lehet még

a csöndnél is némább,

fehérnél éberebb?

Kérdés vagy válasz?

Körülölel

a harangzúgás.

Szél fú az erdő

szélén, benn, a fák között

moccanatlan csend.

Az első vers Pilinszky számomra legszebb kérdését idézi meg, a költő topografikus alapszavainak, a jelző-használatának megidézésével  – leírt kulturális hagyományunk egyik legszebb kísérletét abban az „egész költészetben” Apokriftól Szálkákig. Amely különben maga is idézet, valójában Máté evangéliumára mutat, azzal is, ahogyan, meg azzal is, amit kérdez. Mint ahogy a második vers így az első után értelemszerűen az Apokrif harangszavát húzza a fülembe - a harangszót, ami elzeng, de amíg tart, valóban körülölel. Amíg az élet tartama tart, veszendő gesztusaink, addig ilyen veszendő vigaszokra szorulunk. S lám, megidéződik a paradicsomi erdő – amit nem érint meg szélfútta korok fecsegése, feláll elém az örökben: a harmadik versben. Kállay Kotász Zoltán sajátosan egyetemest teremtett számomra e három versével, mesteri módon megidézve valamit, amit dédelgetett kulturális élményeim között tartok számon, amely szerintem a honi költészet egyik (ha nem a) vitathatatlan csúcsteljesítménye - úgy, hogy hozzá rakott, úgy, hogy nem vett el belőle... Valójában így támaszthatunk magyarul a haiku köré olyan szövődő körülöttest, amely hatásában az eredeti, klasszikus japán vers szemléletmódjára emlékeztet, de egy pillanatig sem tagadja el: egy más kulturális közeg szülötte. Nem a modort veszi át így a költő, hanem a szemléletmódot. A kötetben számos ilyen ráébresztő megidézés lakik, nemcsak irodalmi környezetből, de az élet errefelé sajátságos tényeiből is táplálkozva…

Persze nem véletlenül neveztem mindezt sajátosan egyetemesnek – teljesen a befogadóra marad, hogy eldöntse, e többletekből mennyit hajlandó, avagy képes látni. Nekem sokat adott ez a vékonyka kötet, merengeni- és töprengnivalót egyaránt, jó érzés, hogy mikor csak akarom, elővehetem. Szeretem a lapszámozás helyett a szavakat – a megtisztelt számozhatatlant. A napokban megjelent Kállay Kotász második haiku-kötete is, Térzene címmel. A zen kertek atyja a kiotói Békés Sárkány Templom kőkertje, melyet a XV. században hoztak létre. A kert csupán tizennégy sziklából (a tizenötödiket a teljes elmélyültség állapotában lehet megpillantani) és homokos talajból áll, melyet a buddhista szerzetesek szertartásosan gereblyéznek, különböző mintázatokat rajzolva. (…) A semmi sem állandó, a formázatok sérülékenyek, tökéletes rajzolat készítése csaknem lehetetlen, de a törekvés rá izgalmas. A zen kert olyan, mint az élet, törékeny, múlandó, de érdemes a legjobb, legszebb élményre törekedni idézi Megyeri Szabolcs szavait a második álhaiku-kötet bemutatkozása. Nagyon kíváncsi vagyok… és egyáltalán nem bánom, hogy kifelé haladunk – a csődből a kertbe. Akkor sem, ha ettől a csődtől én személy szerint rengeteget kaptam.