Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró

Mindez egy bő órába telik, de sikerül, ott áll a kereszt, csak sajnos olyan esetlen, hogy leginkább egy űrhajósra hasonlít, aki a fagypúpokra zuhant, a betűk egy kihalt nyelv rejtélyes, rovásírásos jelei. A technikatanár a fejét csóválná, de nem érdekel, mert a mostohám apja egyáltalán nem neheztel a kereszt miatt, a halottak pedig nagyon elégedettek; Kutya látogatni kezdi őket a temetőben, aminek őszintén örülnek. Nagyon hiányzott nekik egy kutya, mondják, és felváltva sétáltatják a temető környékén. Mosolyognak, Kutya lógó nyelvvel csóválja a farkát, annyira boldog és hálás, hogy valaki még gondol, emlékszik rá.
 
            Vagy ahogy írják: Mondd ki a nevem, és életben vagyok.
 
Ennyire mélyen nem ismertem magányt, még ha a mintázatai egy részéhez akad is élményi kapaszkodóm. Hogy a csendbe vezessen a dadogás, hogy különállásom árvaság legyen, az apával, akit leköt a maga elárvulása – aki szintúgy egyedül van az ószövetségi Istennel, Johnny Cash-sel, a vodkával és a részegséggel. Ennyire mélyen még nem ismertem a legkedvesebb kortárs izlandi szerzőm, mondanám, de ez véleményes. Nem akarok utánanézni, nem is akarom tudni. Nekem valahol a hitele ez a belülről beszéd, a gyerekszáj, amely olyan természetesen éli a maga pokoli elhagyatottságát, ahogy Kertész Imre Sorstalanságának Köves Gyurija. Itt nincs ez a borzalmas világkeret, csak a ritkán és mélységében még ritkábban megtörő közöny, ami ugyanúgy nem lehetne magától értetődő és természetes, ahogy a láger pokla volt, de ugyanúgy válik természetessé és magától értetődővé. A felnőttek közt, akik a csendjük bűvöletével teremtenek védfalakat a betörő bármi ellen – akár Strandir északi, hallgatag hegyei, öblei, és temetője.
 
Jón Kalman Stefanson hitele ez a belehelyezkedés. Elfeledkezem róla, amikor a kisfiúról olvasok, aki már nagyon régóta felnőtt, immár izlandi író, aki egy londoni parkban az árnyékból lesi Paul McCartney-t, aki egy másik fa árnyékában pihen. Miatta jött Londonba, a kezébe akarja nyomni a világ legrégebben született versét, de úgy, hogy vele együtt odaadja a vén Beatle-nek önmagát is. Mindazt, amiért fontos ez a vers, ez a találkozás, amiért fontos egy a találkozásig megélt élet. Odaadja a kisfiút, aki nagy odaadással rajongott a Beatlesért, akitől a szétválás, a vádaskodás a harag ugyanúgy világot vett el, ahogy a nap, amikor meggyilkolták Lennont. Akitől világot vett el, amikor 7 éves korában az apja a Trabant útra feszülő magányában háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi: Attól tartok, hogy édesanyád meghalt.
 
            Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint, és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.
 
Miért olvass el egy ilyen könyvet képzeletbeli barátokról, legyenek azok világsztárok, halottak, vagy egyszerűen a másik senki? Miért olvass egy kisfiúról, aki élete találkozása helyett is a találkozás értelmét éli? Timivel, társammal, és életem értelmével beszélgettünk róla, aki felhozta Knausgardot (aki végül minden berzenkedése ellenére a képzeletbeli íróbarátja lett): az a skandináv minden fájdalmát beléd teregeti, hogy megossza veled, hogy fájjon neked is, hogy így oszlojék a fájdalom a rajongók rajongásától, a befogadástól, akár az olvasói értetlenségtől. Jón Kalman Stefánsson minden szövege gyógyít. Nem tépkedi fel a maga sebeit (vagy a bárkiét – hiszen Ástától a trilógiáig, a nyári fényig, amire leszáll az éj, a mások sebződéseit éli), nem testálja rád a fájdalmat, hanem a szemed láttára ken rá gyógyírt. Szavakból font gézlapot terít a sebre. Minden könyve gyógyító gesztus, olyan Jézus áldásával eső északi sámán-mágia, ami segít átúsztatni a gyász fekete vizén is az élőt, Sárga tengeralattjáróban, Csillagok sercegése alatt. Bátran, nyíltan, személyesen.
 
Láttam, hogyan értik lírai autofikciónak ezt is – hiszen tényleg vannak ezek a visszatérő elemek az író könyveiben: a rideg apa, a korán elveszített anya, az árvaság belső árvasága. Világnak világa... ugye. De nézd: ezek mi vagyunk, és nem (nem kizárólag) az író, Jón Kalman Stefánsson; mi, akik hiszünk egy apában, aki keresztre feszítette az egyszülöttjét, vagy nem hiszünk benne, többek közt pont ezért. Akik elfelejtik a tegnapi madárdalt (akkor hát sosem szólt?), hogy aztán egy látszólag teljesen oda nem illő pillanatban zuhanjon rájuk (zuhanjon ránk) az idő gyönyörű, felmart forgácsa. Szabadságotokban áll autofikciónak érteni. Szerintem semmi nem áll tőle távolabb. Az egyik a magánügy egyetemessé tételének szabadsága, a másik az egyetemes belevonása a magányba. Az élethez mindkettőnek bőven van köze. Mindannyian elárvulunk. De ha jól figyelünk, és éljük, amit lehet (amit bennünk az elmesélt történet olvas), az elárvult, magára hagyott világ mély csendjében sem maradunk többé egyedül.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Patat Bence