Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek

    „az emberek már nem csak fehér nőként fognak rád nézni, hanem olyan fehér nőként, aki színes bőrűekkel lóg, és kicsit kevésbé leszel privilegizált, azért így is reflektálnod kell a privilégiumaidra, ezt a kifejezést hallottad már, csajszi?
    Courtney erre azt felelte, hogy Yazz egy professzor és egy nagyon befutott színházrendező lányaként kevéssé van hátrányos helyzetben, míg ő, Courtney, egy elég szegény közösségből jön, ahol teljesen természetes, hogy az emberek tizenhat évesen elmennek a gyárba dolgozni és tizenhét évesen egyedülálló anyaként megszülik az első gyereküket, Courtney apjának farmja pedig valójában egy bank tulajdona
    igen, de én fekete vagyok, Courts, ami engem elnyomottabbá tesz, mint bárkit, aki nem, kivéve Warist, aki mindannyiunk közül a legelnyomottabb (de ezt ne mondd el neki)
    öt kategóriában elnyomott: fekete, muszlim, nő, szegény, hidzsábot hord
    ő az egyetlen, akinek Yazz nem mondhatja, hogy reflektáljon a privilégiumaira
    Roxane Gay figyelmeztet minket a „privilégium Olimpia” veszélyeire – kezdte válaszát Courtney – és azt írta A rossz feminista című könyvében, hogy a kiváltságok viszonylagosak és a körülmények függvényei, és bár egyetértek, Yazz, de hol ér véget az összehasonlítás? Obama elnyomottabb, mint egy fehér vidéki srác, aki lakókocsiparkban nő fel egy egyedülálló, drogfüggő anyával és a börtöntöltelék apával? egy mentálisan súlyosan sérült személy kiváltságosabb egy szíriai menedékkérőnél, aki kínzás áldozata volt? Roxane amellett érvel, hogy újfajta beszédmódot kell találnunk, ha egyenlőtlenségekről akarunk beszélni”
 
A leghalványabb fogalmam sem volt, mire számíthatok, amikor belekezdtem Bernardine Evaristo regényébe, amiről én korábban azt hittem, nem is regény, hanem feminista szociológiai mű – ennyit a felületes könyvajánló-olvasásokról, valószínűleg több másik művel egy cikkben ajánlották, ezért néztem félre. Már csak amikor elkezdtem lapozgatni, jöttem rá, hogy ez szépirodalom (vagy valami olyasmi), sőt, Bookert is nyert (Margaret Atwood Testamentumokjával megosztva, amit Evaristo és az „első fekete női Booker-díjazottat” ünneplők igencsak zokon vettek, leginkább azért, mert nagyobb nyomatékot adna egy efféle „első” díjnak, ha nem megosztott lenne – ez egyébként remekül rímel magára a műre, mondhatnám, Evaristo se tudott volna nagyobb fricskát írni saját könyvének [Atwood mondjuk igen, de ő mindent tud]).
 
Szóval feminista szépirodalom, a huszonegyedik század multikulti Londonjából, vaskos társadalomkritikával, a színesbőrű- és LMBTQ-közösségek érvényesülési nehézségeivel, kitörési kísérletekkel és a kitörésért hozott áldozatokkal, generációkon átívelő traumákkal, apró jóvátételekkel. Színes, szagos, szélesvásznú tabló, áthatja egy nagy adag megmondáskényszer, ami itt nem feltétlenül kritika, egyszerűen mintha Evaristo elhatározta volna, hogy elénk tár egy halom olyan életutat, amelyek általában nem kerülnek regények lapjaira. Hétköznapi kis drámák, elnyomások, félresiklott, aztán valahogy csak sínre pakolt életek, egymásra hatások. Tizenkét elbeszélésének tizenkét főszereplője egytől egyik cipel terheket, hol súlyosabbakat, hol mondvacsináltakat (lásd az idézet privilégium Olimpiáját), de közös bennük, hogy néha siránkozva, néha túlságosan megkeményedve, néha meg élethosszig tartó munkával, de boldogulnak. Olvasás közben ez az egy zavart, hogy végső soron itt csupa olyan emberről olvashatunk, aki megcsinálta, akit nem temettek maguk alá a nehézségek, aki kitört a nyomorból, a megalázottságból, a determináltságból. Aztán felmerült bennem, hogy tán épp ez a koncepció lényege: hisz általában azoknak a nagyszabású drámáiról olvasunk, akik tönkrementek. Nyomorba, üldöztetésbe, megalázásba. Vagy gigászi szabadságharc során kiharapták maguknak, ami jár. A hétköznapok „kis” győzelmeiről, a látszólag átlagos középosztálybeli életek „kis” harcairól kevesebbet olvasunk. A húszévesen már háromgyerekes lányanyáról, aki mégsem fetreng bedrogozva lepukkant albérletében, hanem esti iskolába jár és évről évre lépked feljebb a ranglétrán béna szupermarketbeli állásában, abban a hitben, hogy egyszer majd áruházvezető lesz, nem szoktunk olvasni. Az ő történetének vége vagy a túladagolás, vagy a herceg fehér lovon. A középút, a „csak” átlagos megküzdött élet senkit nem érdekel. Ugyanígy a „kis” mindennapi előítéletek, félrenézések, vegzálások sem. Olykor egy tragédia kiveri a biztosítékot és mozgalmakat indít el, de az, hogy még ma is félreállítanak a reptéri sorban egy átlagosan kinéző, ápolt, láthatóan nem hátrányos helyzetű, üzleti úton lévő angol állampolgárt, csak mert fekete bőrű, arra mindenki vállat von. Ahogy arra is, hogy egy nőnek, ha fekete, és még a haja is göndör, de érvényesülni szeretne az üzleti világban, akkor hajat kell egyenesítenie, különben csórónak nézik. Az meg már teljesen nyilvánvaló, hogy ha egy szupermarketben lopnak a dolgozók, akkor először mindig a kisebbségieket rúgják ki. Mert náluk kódolva van, ugyebár (e ponton nyugodtan helyettesítsük be az itthoni viszonyokat). Evaristo mintha ezek ellen a hétköznapi előítéletek ellen írna. Amiket már annyira megszoktuk, hogy oda se pillantunk. Amikben óhatatlanul mi is bűnösek vagyunk, hisz jobban megmarkoljuk a táskánkat a villamoson, ha egy olyan száll fel, nem igaz?
 
Persze van itt is látványos felemelkedés, kamaszként csoportos nemi erőszakon átesett, kis híján elkallódó matekzseni lány, aki huszonévesen egy bank alelnöke lett – de egy ilyen tűzijátékra jut két visszafogottabb parázs: a bevándorló anya, aki takarítónőként alapított vállalkozást, és bár önálló életet teremtett, még mindig mások fürdőjét pucolja, és a kiégett tanárnő, aki mentorként kirugdossa tanítványaiból a banki karriert, de ő maga sosem lép tovább a lepukkant külvárosi állami iskolán. Ugyanígy akad húsbavágó bántalmazás és a legkülönbözőbb indítékokkal elkövetett erőszak, de akad szép számmal nettó vergődés is. Ahogy a fenti idézet mutatja, Evaristo nem kíméletes saját sorstársaival sem: már-már túl éleslátóan is ábrázolja, hogy a kisebbségek köréből kikerült középosztálybeliek, felkapott művészek, agyonajnározott influenszerek hogyan lovagolják meg saját kisebbségi mivoltukat – ennek legékesebb példája Yazz, aki beleszületett a tutiba, egy feminista sztárrendező és egy egyetemi professzor gyerekeként, aztán huszonévesen úgy fedezi fel saját identitását, mint fekete feminista, mintha minimum ő találta volna fel a mozgalmat is. Az összeset. Közben meg csak egy átlagos középosztálybeli egyetemista, aki leginkább saját szülei ellen lázad. Csak hát, ezt beismerni eléggé fájó, kell hát mögé ideológia. Hogy ez mennyit árt a valóban elnyomásban élőknek, az távolról sem karcolgatja sértett öntudatát.
 
Evaristo tán legbátrabb húzása ez a kíméletlen őszinteség: miközben érzékletesen tárja elénk a különböző kisebbségek megpróbáltatásait, egy percig sem tesz úgy, mintha csak mert valaki valamely kisebbség tagja lenne, máris hibátlannak kéne ábrázolnunk. Ma, amikor egyik oldalról a parttalan mocskolódás, másik oldalról a cancel culture-ba forduló politikai korrektség ömlik ránk, az számít forradalmi tettnek, ha valaki be meri vállalni, hogy attól, hogy egy szereplő elnyomott, még lehet szimplán mocsok. Számomra a legemlékezetesebb történet Dominique-é, aki belegabalyodik egy radikális férfigyűlölő leszbikus feminista hálójába, fülig szerelmesen utánamegy Amerikába, ahol a legrosszabb szektavezéreket idéző módon kezd el rajta uralkodni a párja, elszigeteli a társaságtól, régi barátaitól, ellopja a leveleit, az útlevelét, megszabja mit olvashat, ehet, gondolhat. Konkrétan kimondja, hogy át akarja nevelni a saját képére. Hisz oly sokáig tűrtük, hogy a férfiak olyanná formáljanak minket, amilyennek ők látni akarnak, most itt az ideje, hogy olyanná formáljuk magunkat, amilyennek a radikális feminizmus nézőpontjából lennünk kell. De ha egyik sincs köszönő viszonyban saját énünkkkel, akkor mi különbözteti meg a két ideológiát egymástól?
 
Az, hogy egy nő is lehet bántalmazó, hogy egy anya is elárulhatja a gyermekét, hogy egy akármilyen okból kisebbségbe szoruló is lehet szimplán rossz ember, nem kéne forradalmi gondolat legyen – mégis az. Annyira megszoktuk, hogy kétpólusú világban gondolkodunk, jó-rossz, fekete-fehér, férfi-nő, gazdag-szegény, hogy baromi nehéz differenciáltan látni az egyes embert és életútját. Hisz valójában egyikünk sem írható le egyetlen kategóriával, mindannyian küzdünk nehézségekkel, hurcolunk sérüléseket, követünk el hibákat, sértünk meg másokat. Próbálunk boldogulni. Ahogy Evaristo szereplői is. Pont olyanok, mint te meg én. Nem kategóriák. Emberek.

Kiadó: Európa

Fordító: Kállay Eszter