2012. február 5., vasárnap

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme - Álomország

A nagy összefüggések feltárása utáni intermezzók, lélegzetvételek, beiktatott betétmesék, elkalandozások végigkísérik a Sandman-t – ráadásul nem minden funkció nélkül: a következő, füzeteken áthúzódó, gazdag cselekményű füzéreknek minden alkalommal e kitérők alkalmával ágyaz meg az író. Ahogyan Neil Gaiman fogalmaz a gyűjtemény harmadik kötetébe szerkesztett képregény szkriptben: „Most négy-öt különálló, novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb, meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy oldalba.” A Sandman, az álmok fejedelme - Álomország kötetbe végül négy ilyen novellisztikus történet került.

Nagyon szívesen olvasnék többet Gaiman viszonyáról a rajzolókkal – érdekelne, végül is miért alakult úgy, hogy - e kötetben is, de a későbbi kötetekben főleg - a grafikusok szinte füzetenként adják egymásnak a rajzceruza stafétabotját. Akár koncepció is húzódhatott e mögött, hiszen az Álomúr – néhány állandó ismertetőjegyét leszámítva – úgymond mindenkinek más álom-köntöst ölt fel, más arcot viselve mindenki álmaiban – nos, a rajzolók e sajátos szabadság mentén értelmezve újra a címszereplő figuráját, számos emlékezetes Morpheust alkottak nekünk. Persze gyakorlati oka is lehetett a folyamatos cseréknek, hiszen a sorozat nagyjából ezen időszakában vált a kultikus státusz mellett sikeressé is – nem tartom lehetetlennek, hogy a DC sztár-rajzólóitól egészen a holdudvarig egyszerre csak jóval többen szerettek volna részt venni a projektben - döngték körül, mint húst a legyek – a sztároknak egyre inkább megtisztelő felkérés, az aspiránsoknak pedig kiugrási kísérlet lehetett a sorozat.

Mert ha átlapozzuk a kötetbe szerkesztett képregény-forgatókönyvet, a Kalliopé „vázát”, és vesszük a fáradságot, hogy kockáról kockára kövessük akár egyetlen oldal képbe kerülését, akkor látnunk kell, hogy Gaiman meglehetős szabadságot adott a rajzolóinak (többet, mint mondjuk Alan Moore); a részletes iránymutatásoktól nem egyszer tér el a rajzoló és általában jól teszi, hogy eltér – ezzel erősebb vizuális élményeket teremtve. Volt értelme e gyűjteményes kiadásba beszerkeszteni ezt az „érdekességet” még ha valójában a kényszer okán került be; hogy a következő kötet, a Párák évszaka összefüggő meséjét ne törje meg a gyűjteménybe rendezés. A forgatókönyv olyasmit sugall, hogy nem az író összeférhetetlensége miatt maradt a borítókat alkotó Dave McKean – és a beíró Todd Klein - a sorozattal a legtovább. S valóban betekintést enged a füzetek létrejöttének folyamatába: hogyan vált képpé Álomúr az írói vízióból. Mondom ezt annak ellenére, hogy valójában nem vagyok oda Kelley Jones Sandman-figurájáért a Kalliopé-ban.
 

Bár a rajzoló nem egy sajátos paneljét ennek ellenére szeretem; és szeretem szintén tőle az Ezer macska álma összes kockáját. A Kelley Jones és Malcolm Jones III alkotta páros e mesében alkot igazán emlékezeteset, minden beállításuk a „macskasághoz” való ragaszkodás, a felvett nézőpont tartásának iskolapéldája. Azt számos történetéből tudhatjuk, hogy az író nagy macskabarát – a történet tehát szintén ihletett. Ha csak e kötetet nézem, akkor vita nélkül ez a történet a kedvencem; a Szentivánéji álom minden gyönyörűen egymásra pakolt rétege és rajzi leleménye ellenére csak a második a macskák után – bár tény, a Babaház-kötet betéttörténete, az Egyszer fenn, egyszer lenn mellé rakva, együtt látva e két, a sorozat egészétől jellegében alaposan különböző történetet, azért másképp értékelnék. Példaszerű, e történetek által hogyan kapja meg Morpheus azt a távlatot, azt a tág történelmi levegőt, ami által mintegy hitelt nyer a „végtelensége”. Nem beszélve arról, milyen hallatlan finomságú rajzokkal építette körül e mesét Charles Vess… Az Álarc meglehetősen egyszerű történetének – ahol Álom helyett Halál hugi képviseli a végtelenséget – megszületését és kötetbe kerülését értem, de a korábbiak fényében ez a történet óhatatlanul halovány – olyan jó középszer; és sajnos nem sokat emel rajta az epizód rajzolója, Colleen Doran konzervatív képregényes stílusa sem.

Mégis, az Álomország négy epizódja minden közjáték-jellege ellenére hozzátesz a nagy egészhez. A továbbiakban kicsit részletesebben is beszélnék róluk, ide csak az kövessen, akit nem zavar, ha mesélem a történetet is.


Mert igen nehéz lenne egyébként arról a hallatlanul fontos írói gesztusról beszélni, amely Gaiman talán legfőbb trükkje a figyelmünk elrablására, s annak a homályos érzetnek az olvasóba applikálására, hogy zsáneren messze túlmutatót – egyszerűen szólva „valami fontosat” – olvas. Gaiman isteni-félisteni teremtményei minden esetben komplex módon ágyazódnak a legfontosabb emberi motivációk hálójába; az író mégis általunk jobbára elfeledett minták mentén mesél. Mindig szinte a klasszikus epikai minták nyomán, a mítoszi minták nyomán gyűri az író szerzett tapasztalatait történetekbe, s e mesélői valőr tágabb horizontot teremt, mintha pusztán lélektanilag, társadalomrajzban, akár társas voltunk következményeiben lenne következetes.

Kalliopé

A megkötözött múzsa felszabadításának története az alkotás története. S az első dolog, amit a maga mítoszi keretei közt közöl: minden alkotás gyökereiben erőszak-gesztus. A „rabul ejtett” teremti a lehetőséget, hogy magunkon túl mutassunk – azaz létrehozzunk valamit, ami addig nem létezett. Csakhogy minden alkotás az alkotót magát is „rabul ejti”. Oneirosz egy kettős rabságot bont fel, s közben az alkotó ember „álmainak” stációit meséli: alkotói válságról, az ötlet hiányának és túlcsordulásának állapotáról, a magunkra vett átok természetéről. A történet maga valójában borzasztóan közhelyes – a mítoszi keretekkel való játéktól nyeri a hitelesítő távlatot. Kalliopé számára az „Egy aki három”, a vészbanyák: a Szűz, az Anya s a Banya a három „eredeti” múzsa képében tűnik fel. Kalliopé számára (s így a mi számunkra is) Aoidé, Meleté és Mnémé ők, akiktől az ifjabb múzsa ered – Gaiman rámutat egy mitologémára, és biztos kézzel hozza kapcsolatba egy gyökeresen másikkal. Így lehet Sandman Oneirosszá, a „képzetek formálójává” s lehet apja (Apollón helyett) Orpheusznak. Miközben egy ezerszer elmesélt történetet olvasunk alkotói válságról és alkotás-delíriumról, megint nem a „mit mesél”, hanem a „hogyan meséli” a lényeges.

Kelley Jones a közelképekben és a félközelikben a legerősebb - karöltve az általam többször is agyondicsért Malcolm Jones III szokásosan inpulzív tushasználatával időnként portrészintű képeket alkotnak. Mindenféle „extrém panelkezelés” nélkül, voltaképp egyszerű eszközökkel, „kívülről” mesélnek el egy „belső” történetet. Ha a két Jones Sandman-je nem is túl szimpatikus nekem – némileg Joker-szerű karikatúrája az általam szeretett, kőből faragott karakternek. De macskát például pompásan „mutat be” a páros, a

Tízezer macska álma

minden rajza igazi macska-karaktertanulmány – csennek az ábrázolásba személyiséget,  támogatják meg a macskagondolatok „szöveg-buborékait” könnyed kézzel, s finom iróniával képesek bemutatni az „egérpozícióba” szorult emberiséget is. A temetői „szeánsz nyitó-totáljától a sötétből kékellő kifejező szemekig, a hold fényében csillanó fogsorig rajzban igazi orgia ez a füzet.

Bár igazán erőssé a gondolatisága teszi. Gaiman ebben a történetben jut el a saját álom-értelmezésének nyílt vállalásáig: az álom egyedi birodalmai és a valóság közt csak annyi a különbség, hogy a valóság mindannyiunk közös delíriuma. Az Álomország maga a valóságunk, amit „ezer ember” hajlandó közösen álmodni, s itt a szám valódi értéke a „sok”, avagy még inkább a „pont elég”. Annak idején Rose Walker örvény-voltának elemzése mentén fejtegettem már a Gaiman-i álomfelfogást, miszerint azért nem álmodható mindenki számára ugyanaz (azaz lesz a pusztulás záloga), mert az egyetlen közös álom a valóság. Sandman a valóságunkért nem felel, ő a „személyes álmok” kiterjedt, sokbirodalmú univerzumának ura – de íme, látjuk a „macskák Sandman-jét, aki egy másik „személyes álombirodalom” uraként egy másik közös delíriumra is emlékszik, sőt, elérhetőnek festi le, ha egyszer „pont elég” macska álmodja ugyanazt. Elgondolkodtató távlat…

Szentivánéji álom

Akárcsak Shakespeare vígjátékának távlatba helyezése – miért ne rendelhetne darabot a „képzetek formálója” a tehetségért cserébe attól, akit megajándékozott azzal? Miért ne szolgálhatna e megrendelt darab ajándékul azoknak, akik egykor oly sokkal ajándékozták a „képzetek formálóját”? S miért ne adhatnák elő a színészek mindazt, mit a nagy tehetségű bárd álmodott tisztelgés gyanánt épp azoknak, akiknek az ajándék szól? S végül miért ne szólhatna róluk, a megajándékozottakról az ajándék – az álom azoknak, akikről az álom szól?

Gaiman következetesen húzza tovább a Shakespeare megkezdte ívet, de arra nem vállalkoznék, hogy ezt minden elemében feltárjam itt. Az tény, nem véletlenül kapta a World Fantasy-díjat épp ez a történet. Csak arra a finom összefüggésre mutatnék rá, amely a kötet  legelső történetével mintegy összefűzi ezt: amíg Erasmus Fry és Richard Madoc „elrabolják a múzsát” – azaz a vágyuk hogy íróvá legyenek a „formálható képzet”, az ötlet meglététől függ, addig Shakespeare tele van ötletekkel, minden beindítja a fantáziáját, amit csak lát, vagy hall, neki Morpheusszal azért kell üzletet kötnie, mert magának a „formálásnak” nincs a birtokában. Az egyiket tilos, a másikat nem. Bár mind a kettőnek megvan az ára – ahogy Sandman fogalmaz: „…annak az ára, hogy megkapd, amit akarsz, pont az, hogy megkapod, amit akartál.” Sokak szerint ez a történet a sorozat igazi csúcspontja – s ki vagyok én, hogy vitatkozzak velük…

Álarc

Annak ellenére, hogy a klasszikus DC szereplő: Urania Blackwell története nem épp a kedvencem, érteni vélem, miféle logika követelte ezt a történetet, és miért pont ide. E kötet epizódjai komplementer-történetek, és akármennyire nem tűnik fel először, Rainie története is ilyen. A halandók „végtelenné” válásának Hob Gadling, a halált elutasító cimbora mellett Raine a másik arca: a metamorph, aki szeretne, de nem tud meghalni. Amíg az Egyszer fenn, egyszer lenn hőse elutasítja a halált „és a halál elmene tőle”, addig az anyag különböző állapotával azonosuló, állapota miatt „nyugdíjazott” szuperhős „hiába hívá a halált”. Amíg az meg nem sajnálja. S itt megint egy tüneményes játék: Halál nem viheti el Rainie-t, nincs hatalmában, hiszen a lány egy isten „hatalmában” lévén kívül esik a hatókörén…

Azért a magam részéről sokkal jobban szeretem a Babaház többszörösre huzagolt őrületét, vagy a Párák évszaka sötét-beteg humorát – de erről legközelebb ömlengek majd. Búcsúzóul egy poszter, amit a San Diego Comics Conra rajzoltak a DC jelenleg is aktív és egykori rajzolói, főleg a sorozat egykori munkatársai – sajnos nem mindenki, Malcolm Jones III, nyugodj békében…



Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Totth Benedek

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...