Tolkien, mítosz, közgondolkodás...

strukturált isten-kép

Elgondolkodtam a minap, vajon az emberiség összlétszámának hány százaléka képes integrálni, deriválni; mennyien lennének képesek a funkcióinak megfelelően értelmezni egy tervdokumentációt – és a nehezebb diók: hányan értik valóban, mi történik a géntechnológiában; hányan értik valóban Hawking gondolatait, az atomi szinten számoló fizikai kémiát vagy a csillagászati elméleteket. Eszembe jut, hogy egy alkalommal egy kedves egykori cimbora feltette nekem ezt az egyszerű találós kérdést: ha az óceánon egymástól pontosan ugyanakkora távolságra (mindegyik mindegyiktől ugyanakkora távolságra) helyezkedik el négy hajó, s az első egy csónak, a második egy motoros, a harmadik egy komp, milyen típusú a negyedik? Fura mód ez egy megválaszolható kérdés, mindössze kétféle lehet… s milyen érdekes, ennek a gondolatmenetnek van egy olyan (elméleti) speciális esete, amikor mindegy milyen típus, bármilyen lehet, akár egy tökhéj néhány hangyával a „fedélzetén” (ha már utasa van, hajó…). Gondolkodjunk rajta a továbbolvasás előtt, picit…

Mert aztán el kell árulnom, hogy továbbmehessek a gondolattal… a kétféle hajó: tengeralattjáró, vagy léghajó. Alapvető matematika: négy pont csak térben lehet egymástól tökéletesen ugyanakkora távolságra. Viszont már ezen a kérdésen elvéreznek számosan, főleg azok (mérhető értelmi képességtől teljesen függetlenül) akik nem kényszerülnek térben gondolkodni… a speciális eset már ebből a megoldásból következik: ha akkorára nyitom az egyenlő szárú háromszög alapú gúlát, hogy pontosan felfeküdjön a négy pont a földpalástra, akkor bármilyen vízi jármű megteszi. Még kevesebben ébrednek erre rá – nehéz globális méretben „térben gondolkodni”; a jelen gondolkodó elitjének pont ez volna úgy-amúgy a legfontosabb feladata – ehhez képest nem látnak túl az orrukon (érdekeiken).

egy bonyolult isten-világ: a hindu

Régen sem lehetett másként – ugyan hányan érthették valójában a különböző hittételi tanokat, dogmákat; a Szentháromságot, például, hogy másról ne is essék szó? Ahogy manapság egy átlagos tanár számára sem igazán követelmény, hogy a konkrét tárgyain túl is „lásson”; sőt, igazából az is hiába követelmény sokszor, hogy a magáén végig (engem is többen tanítottak olyanok, akik nem értették az összefüggések egy rétegén túl a tárgyat, s így nem is voltak képesek átadni e mélységeket) - úgy nem lehetett megkövetelni évszázadokon át egy falusi pásztortól, hogy igazi mélységekig értesse meg a hit alatt lakó tanítást a nyájával. Amit számos esetben az elöljárói sem értettek – avagy ők főleg nem, hiszen nem a hittel voltak elfoglalva, hanem egy rendszer, egy struktúra fenntartásával. A reformációval határozott kísérlet történt ennek megváltoztatására, kiderülhetett, hogy akár egy egyszerű suszternek is lehetnek hitet formáló, erős, extatikus gondolatai (Jakob Böhmére gondolok) – de a mozgalmat akkoriban is határozottan hamar emésztette fel a belőle élő szervezet (mi, emberek mintha ebben lennénk konzekvensen a legjobbak, hogy létrehozzuk ezeket a szervezeteket).

modern templomok: metróállomás

Most a ráció bűvöletében élnek, a megfelelő gondolati szervezettségben és a vele járó szkepszisben az igen kevesek – és a többi? Hát ez az. Az egész gondolatmenet alján ez az „ez az” lakik. Hiszen mindenki bír egyfajta világképpel, minden ember, aki képes a név mellé a melléknevet és az igét odailleszteni (még ha így nem is tudja megfogalmazni, mit csinál…); aki túllép a dolgok puszta megnevezésén és eljut a folyamatok (s ezáltal a lehetőségek) leírásáig. Aki így „alteremt” Tolkien professzor szavával élve, az valamilyen rendszerben teszi, legyen is bármilyen egyszerű ez a rendszer. Nyilván rengeteg át nem gondolt és egymást kizáró elemtől terhes, ellentmondásokkal, mint az idegen gyűlölete (a fehér alapon fekete zebrák gyűlölik a fekete alapon fehér csíkos zebrákat…); a hit a vezérben, aki tudja (ha én nem is…), vagy legalábbis remekül hiteti el, hogy nálam jobban tudja. Általában része e rendszernek a Nagy és Bonyolult Rendszerek és Átlátóik ájult tisztelete (a Bankrendszertől és egyéb pénzügyi összefonódásoktól a Világhálón át egészen az autómig és szerelőjéig). Korlátolt és ellentmondásos, nem tudja kifejezni magát ez a rendszer, a világ megszólításához közvetítőre van szüksége és ezt tudja magáról… mire is emlékeztet ez?

gépisteneink ütőerei

A mítosz-vezérelt korok emberének gondolkodásmódjára. Egyszer-kétszer már összefoglaltam az ide vágó gondolataim, legutóbb a filmes Tolkien-adaptációk, de legteljesebben Neil Gaiman Amerikai Istenekje kapcsán – a legegyszerűbb, ha idézem: A mítosz istenei áldozatot követelnek, „közömbösségük” vagy „gonoszságuk”, amivel Gaiman is operál, alapvetően csak a mi tükreinkben kapja meg ezt a minősítést. A maga viszonyrendszerében e „gonoszság” végtelen természetességgel „van”. Ahogy írtam: táplálkozni ugye nem gonosz dolog, de csak innen a tápláléklánc csúcsáról nézve nem, s ha létezne állati vagy növényi vallási gondolat, mi lennénk a leggonoszabb, szörnyeteg Istenek. Az emberi lélek, mint táplálék, az emberi élet, mint élelem teszi érthetővé a mítoszok isteneinek viselkedését Zeusztól Odinig – az antik és a barbár istenek sem gonoszak, csak táplálkoznak. Gaiman hihetetlenül érzi-érti ezt, hogy a mítosz isteneinek kvázi „erkölcstelen közömbössége” irántunk nem a halhatatlanság távlatának gőgje, pusztán az éhes és az étel viszonya. S az „új istenekre” ez ugyanúgy igaz (elmondhatatlanul növekvő struktúráinkra, a médiára, a kábítószerekre - szinte bármire gondolhatunk itt a Vasút Istenétől a Valóságshow Istennőjéig), időt például eleget áldozunk nekik – olykor az egészségünket is, gátlástalanul a nehezen szerzett javakat, s nem egyszer (nekik is) egymást.

modern templomok: repülőtér

Hogyan is működik ez a mítoszi logika? Az áldozat megistenülése: Hinzelmann (Gaiman egyik "kisistene"... de itt jegyezném meg: bármilyen erő-megszemélyesülés, "új" isten) „keletkezése” például. A holdtalan éjszaka sötétjének, a dermesztően süvöltő szélnek, a sívó szárazságot égető napnak, vagy akár a mindent elsodró ömlő vizeknek – voltaképp bármilyen jelenségben a megnevezetlen félelemnek – odaadok valami szívemnek fontosat, hogy ne bántson. Mint a maffiózónak a védelmi pénzt – odaadok bármit. Akár egy gyermeket. Archaikus korok elsőszülöttjeit önként adták a halálnak – a nemzetség fennmaradásának zálogaként. Kronosz és Gaia, az ősi istenek és titánok korában hússal és vérrel áldoztak, a törzsi istenek az egy-egy személy húsát és vérét kapták a törzstől ételül. Hallatlanul fontos változás, amikor az összefüggő mitológiák, az „istenek kertje” korában elég volt a személy helyett az áldozati állat vére, a növény füstje. Ez a kereszténységben az „Izsák helyett a bárányt” pillanata. A fizikai való helyett az isten egyre inkább a „képzetet” kapta. Az emberek egyre inkább hittel, vággyal, képzelettel áldoznak – s mert a „fejünkben lévő dolgok” magunkra idézett ereje hatalmas: a mai napig harcolnak akár, és meghalnak a hitért, a vágyakért, képzelt dolgokért az áldozók. Ahogy Nancy úr - a kópé Anansi - fogalmaz: az emberek kizárólag kitalált dolgokért háborúznak. Ha itt valaki felvetné a szükségleteket: olaj, víz, meg minden egyéb, amiért manapság háborúzni lehet – annak felhívnám a figyelmét a gerjesztett vágyak és szükségletek közt húzódó Grand Kanyon-mély szakadékra…)

mítoszles egyedül

Fontos még megjegyezni, hogy a „mítoszi törvények” mintha zsigeri, ösztön-szinten is megszólítanának bennünket. Tolkien meglepő módon - tudós volta ellenére - igen részletesen gondolkodik erről több előadásban; sőt, az általa leírt Eukatasztrófa (pozitív, katartikus, váratlan mélyponti fordulat, Pilinszky szavával: a Mélypont Ünnepélye…) jelensége a mítoszi gondolkodásmód nélkül le se írható: csak ha a tudati folyamatokat az ösztönfolyamatokkal együtt kezeljük. Mindenképpen egyszerre érzésként és gondolatként – a ráció tisztán nem is képes értelmezni magát a „mitikus rendszer” fogalmát sem, mert egymásból következőnek tekinti azt, ami ez esetben egyszerre történik. Az ösztönválaszunk is egyfajta mítoszi válasz – így egészít ki olyasmit érzésekkel és sejtésekkel, amelynek felfogására egyszerűen képtelen. Nem szégyen az – álljon elém az a tudós, aki ki meri jelenteni, hogy valóban és maradéktalanul felfogja a körülöttünk elterülő világegyetem képtelenül hatalmas méretét, és ennek viszonyában az egész emberiség kultúrájának, minden gondolatnak, találmánynak, minden festmények és szobornak, költeménynek és áldozatul rakott akármekkora koponyahegyeknek mérhetetlen atomi szintekig terjedő jelentéktelen kicsiségét…

mítoszles tömegben

Az emberiség hatalmas tömegei élnek így; a maguk fetisizált tárgyi és szellemektől harsány „szellemi” közegében, főleg a civilizációban. A mitikus szemlélet nem a gyermekkora az emberi gondolkodásnak, de – nekem egyre inkább úgy tűnik – természetes alapállapota. Csakhogy jelenleg nem állnak a mítoszok történetei (egymásnak mesélt mese gyanánt) igazodási pontként előttünk – mert egyrészt a politika és tömegtájékoztatás szűrőjén átcsorduló tévképzetként funkcionálnak (a jelenlegi hatalom minden intézkedése tökéletesen érthető szerkezetbe görbül, ha mítosz-rendszernek tekintem, amelynek elsődleges célja a manipuláció); másrészt a mítosz őszinte kíméletlensége helyett egy hazug és manipulatív meseátíró-kényszer (cukrosítás, édibédisítés, elpuhítás) ül a mítoszaink megfogalmazásán, az élet-felkészítő gyermekmeséktől egészen a parlamenti tudósításig. Nem tanítjuk meg az embereknek a mítoszaik, nem meséljük el nekik, hogy tudatosabban áldozzanak eztán Elektromosságnak, Meleg Víznek, a Monitoristennek, vagy a Zeneszolgáltatónak, a Gyorsforgalmi Utak Királyának, Központi Fűtésnek, a Körgyűrűk Urának, és így tovább.

Ezt kellene vizsgálni szerintem és így kellene… tudjuk már, milyen kiindulópontról próbáljuk rávenni a teknősbékát, hogy szellemi értelemben fussa le a nyulat…