Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (ötödik kötet)

Most, hogy itt ülök megint a végén, egy újabb, alkotókkal megtett panorámaút végén, ahol visszatekinthettem, meg kicsit előre, leginkább annak örülök: innovációba szédült toronyépítő késztetésünk, a siserehad legemberibb tulajdonsága nem, vagy csak alig fertőzte össze a látványt. Neil Gaiman és alkotótársai még mindig abban a növényi teljességben tartják ezt a víziót, amit leginkább szerettem benne. Itt ülök, megint a végén, de ez sem a legvége még – hátravan a nulladik-végtelenedik kötet, a The Sandman: Overture minisorozata. Például. Ez a történet odahívja magához a mesélőket – hiszen nem is oly rég örültem itt a Locke & Key rajongói belefűzésének, a Hill és Rodriguez által megálmodott aranykor (alapanyagát kétfelől is megtisztelő) szemtelen, de eltalált odadörgölőzésének a nagyobb meséhez. Bele lehetne fonni A mágia könyveit ebbe a folyamba, legalább az alap sorozatot, hiszen ezer szállal kötődik ide. Inkább mondom így: itt ülök megint egy végén – ahol egyre inkább látszik: ez a mese olyan, mint a hősei. Végtelen.

Pedig lehetett volna rókanyúzás is, újabb bőr az V. gyűjteményes kötet gerincét adó Végtelen éjszakák – nettó üzleti érdeklődésfrissítés az évforduló apropóján. Máshogy is elsülhetett volna, hogy saját jogon legendás, szuverén alkotók szálltak be a meccsbe Neil kívánságlistája alapján, hogy a mesélő igen bátran választott a Végtelenek megragadásához játszótársakat. Szétzilálhatta volna ezt a kötetet, hogy történetről történetre teljesen más eszközkészlettel mesél: hogy az egyedi, látomásos gazdagság buja parkjainak közvetlen szomszédságában hagyományos panelekből épült mese-lakótelepek terpeszkednek benne. Az egész olyan, mint egy saját kereteit sokadszor kinövő nagyváros, ami elnyelte a korábbi agglomerációját – a mese ó falvai mellett közvetlenül ott állnak benne a metropolisz elhanyagolt ipartelepei; a gazdag ornamentikájú villanegyed szomszédságában eszköztelen rajzú közpark szerénykedik, a közepén egy régészeti feltárás munkagödrével. És mégis, szerves egésszé lesz. Növényi teljességgé. Ekkora ereje van a mítosznak, ami egyben tartja.

Nem tesz mást, csak újra bemutatja a bandát. A Végtelenek családját, ezúttal hiánytalanul. Van, akit úgy, ahogyan még soha, és van, akit (körülményektől láncolt volta révén) nagyjából ugyanúgy. A régmúlt összképet kiegészítő, olykor a hőseink motivációit feltáró megidézése mellett nézünk előre is – van ezek közt a mesék közt legalább egy (kettő) olyan, amit Morpheusz sorsának kiteljesedése utánra tesz a képeibe kódolt kronológia. A körkép-jelleg letagadhatatlan, de jobbára nem eszi meg a mesék sajátos ízeit. Már ahol van fogható, szokásos mese. Nincs olyan közte, amit ne tudnék valamiért szeretni, de persze van olyan, amit a többinél jobban. A Végtelen éjszakák füzeteiről a hajtás után bővebben is mesélek majd, itt csak azokat a történeteket simogatnám kicsit, amik e füzér mellé kerültek.

Mert a kötet gerincét adó fő sorozat mellett ebben a gyűjteményben helyet kapott pár igazi csemege. A legelején ott ül Az utolsó Sandman-történet – Dave McKean vizuálisaival. Nem hagyományosan vett képregény, ahogy sorozat szürrealitásba hajló címlapjait is jegyző rajzoló sem az. Magamban ezeket rajznovelláknak hívom, ahol a látvány és az olvasott önmagában is teljes értékű adatközlő – a kettősük pedig tényleg hatványra emel. Utolsó történet, amivel kezdünk; szelíd írópoén ez, ahol egy pillanatra belelátunk a ki sem pontosított sejtelemvilágba, ahol (lehet, talán) tényleg érintkezik a fantáziánk és a valóságunk. Utolsó történet, előre megírva. Ez amúgy tipikusan Gaiman-i gesztus – a novelláskötetek előre feltáró előszavaira hajaz.

Hasonlóan formabontó az illusztrált elbeszélés, a Sandman – Az álomvadászok, ahol kedves mítoszteremtőm játszótársa Yoshitaka Amano. Ezt a könyvet egy időre kölcsönkaptam anno, angolul – már akkor szerelmes lettem az illusztrációiba, bár akkor még nem birtokoltam mellé a megértést. A Végtelenek mítosza a távol-keletre helyezve egyszerre vendégség és otthonlét – olyan jól sikerült ez a kettős bukfenc, hogy a szerző által viccből megadott (kreált) források után komoly kutatók is komolyan érdeklődtek. Egyfelől szeretni való, és tényleg japán mitológiákba is illő kicune-történet, szerelmes rókadémonnal és önfeláldozó szerzetessel, másfelől szeretni való Sandman-történet önfeláldozó rókadémonnal és szerelembe eső szerzetessel. Az egyik kedvencem. 

Ezért is emésztettem nehezen először, hogy jóval később P. Craig Russell képregénnyé rajzolta. Holott a képregény legalább ennyire tiszteli az anyagát. A rajzoló amúgy Gaiman egyik állandó tettestársa a novellák képregényes újrahasznosításában. Olykor haragudni szoktam érte – van köztük olyan (bár a linkkel mutatott épp másik rajzolóval), amit a henyélés eltakarására pattintott össze a szerző. Máskor meg lelkesít, ha P. Craig Russell megkapja a rajzba tétel műfajban szokatlan mélységű szabadságát tőle – hiszen nem egyszer olyan kétségtelen csodák születtek ebből a szabadságból, mint a legendák Bagdadjában játszódó Ramadan története. Megértettem, miért van itt helye. Sőt, lassan kezdem megszeretni ezt a távolból képzelt távol-keletet.

Mint ahogy azt is elfogadtam, mit keres itt Sandman éjféli színháza. Ebből a könyvből ez a mese a legkevésbé enyém, a Matt Wagnerrel közös móka, amiben felélesztették Wesley Dodds eredeti, álomporszóró-igazságosztó karakterét. Pedig amúgy jó, Teddy Kristiansen rajzai-festményei pedig jóval több, mint jók. Az egészet mintha álompor mögül látnád, kontúrtalanul, megfoghatatlanul – egy sosem volt álom-múltban. De még dolgoznia kell bennem, hogy megszeressem.

Mindent egybevéve nem vártam hiába erre a könyvre. Van olyan nézet, és olykor osztom, hogy ezt a kötetet elsőnek brutális hiba volna kézbe venni ebből az álomvilágból. Pedig az Álomvadászok megáll a maga lábán, mindkét elnyert formájában. Sőt, a Végtelen éjszakák hét fejezetéből nem egy szépségei, valódi mélységei is bőven kinyílhatnak benned, kíváncsiságot teremtve. Nemcsak akkor élnek a hősei, ha mintegy függelékként olvasod, a fő történet sodrása mentén lerakódott meseszigetekként, mintegy megpihenve e rajzolt zátonyokon is. 

Mégis, olykor úgy érzem, akkor jársz jól, kedves olvasó, ha elkezded elölről, a legelső kötettel. Mert az egész látványa kinyithat benned egy szemléletet. Egy helyet, ahonnan a mítosz zsigeri erejéből látszik a világ. Az egész mese szemléletet formálhat. És azt hiszem, ez a kultúránk egész meséinek igazi szerepe. Akkor is, ha ezer oldalakon harcolnak benne a különböző narratívák. És akkor is, ha rajzolt 24 oldalak erdőmély sűrűjéből kandikálnak elő. Olvassátok.

Az eddig bejárt utak:


Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka

Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)


...és ott van még Halál
Death - Halál: Teljes gyűjtemény

A bejegyzés folytatódik, kattintsatok:

Szóval mélyebbet szippantva ebből az álomporból, elmondhatom, gyönyörűen nyílt nekem a Végtelen éjszakák folyama – ahogy legszebb estéimen a tündöklően csillagos ég. Az első fejezetét, a Halál és Velence szcénáját már ismerhettem, Halál gyűjteményes kötetéből, úgyhogy itt és most csak ennyit írnék róla: ez is P. Craig Russell hagyományos-képregényes, könnyen emészthető formában tálalt világa, ahol pont ez a könnyedség, a látszólagos egyszerűség teszi lehetővé, hogy a tartalom szíven üssön. Ahol a semmi extra egyszer csak átfordulhat benned. Persze bizonyos szempontból könnyű dolga van, a történet főhőse miatt; és bár én Cris Bachalo Halál-látomásaiba szerettem, letagadhatatlan, hogy a sorozatban Craigé a messze legélettelibb Halál. Egy bármikor-jelenbe helyezett, időt játékon kívül helyező történetben.

Amit megízleltem Vágyból - Milo Manara vendégjátéka. Az ő tökéletes rajzi kontrolljával - elmondható, hogy teljesen a magáévá tette a karaktert. Viszont tényleg nem követett el rajta több erőszakot, mint ami magából a figurából fakad. Teljesen értem, Neil miért rajong érte, miért nem volt kérdés a számára, hogy Vágy messze legideálisabb rajzolója az olasz – hiszen mintha amúgy is, egész pályafutása alatt is ennek az aspektusnak rendelt volna alá mindent. Felmérhetetlenül gazdag életművéből nagyon keveset ismerek csak, úgyhogy ezt a kijelentésem kezeljétek fenntartásokkal. Egy biztos, ez a legenda-múltba helyezett időtlen történet nagyon pontosan rajzolja körbe az egy mondattal megragadható vágy-dilemmát: megkapni amire vágyunk, és boldognak lenni – két különböző dolog.

Álom, Morpheus története, az Egy csillag szíve Miguelanxo Prado rajzaival Vágy előző történetéből következik – itt ébredhettem rá, mennyire tudatosan épül fel a történetek egymásutánja. Erről majd a végén mesélek, most csak az örömem osztanám meg veletek, ahogy Killalla, a csillagpor-leány története megpendítette bennem az ide zengő Gaiman-történetek húrjait. Ezt olyan gyönyörű tudni, hogy minden porcikánk valaha létezett csillagok pora. És azt sem felesleges tudni: az álom, az álmodozás a szerelemről gyakran nem érintkezik a zsigeri vággyal. Vágy egy igen fontos tanulsággal gazdagítja öccse tapasztalatvilágát, amikor (az illetőségi körébe tévedve) eltéved a szerelemben – bár én is letörölném a képéről az önelégült vigyort azért, ahogy megtanítja. A csillagpor természete szerint a maga csillagának válik a szívévé. Egy Végtelen pedig szembesül vele: kockázatos belehabarodnia bármiféle végesbe. Persze, egy tapasztalat ebből (úgy tűnik) soha nem elég, Az Álom majd újra és újra megégeti magát a csillagok (s a Hold) porának leányaival. Ez talán a legszebbre rajzolt hagyományos képregény a kötetben, és a mese is kellően ötletgazdag – a kezdetek világáról, amikor a mi Napunk még csak ügyetlen gyerek.

És itt helyénvaló töréssel két teljesen formabontó szcéna jön. Elsőnek Neil és Barron Storey keserű katalógusa, a Kétségbeesés tizenöt arcképe. Sokan nem tudtak mit kezdeni ezzel, a sokszor tizenöt kártyányi lappal. Holott ennek is van íve, csak sajnos spirális. Igazi íves zuhanás, az egyre mélyebb gödrökbe ahova Kétségbeesés taszít. Nem tudom, tényleg mekkora poklot járt ez a rajzolósrác (főleg nem, hogyan keveredett ki belőle), hogy ennyire erős kollázs-szerű, de nagyon pontosan (kétségbeesetten) a meséltbe kapaszkodó képeket termett. A mesék, amelyekbe (hiába) kapaszkodik, mintha Neil abbahagyottjai volnának, jegyzetfüzetekből összesöpörve. Ennek a „történetnek” elemi része a töredezettség. És tényleg jobban esik kívül maradni, kimaradni belőle. Jobb, ha csak nézel értetlenül, ha nem merülsz bele az aprólékos részletekbe. Ha nem hunyod be egy ponton a szemed, és nem érzed. Tényleg megértem, ha valaki azt választja: ez csak egy nem túl jól sikerült illusztráció.

Pedig át kell érezni, hogy megértsd, ami következik. Delírium és a Behatolás akkor üti a legnagyobbat. Akkor érzetté lesz a „mi elől rejtsen inkább a katatón nyugalom”. Bill Sienkiewicz füzete mára az abszolút kedvencem az összes közül. Talán mert az eddigi, motivációkat tisztázó fejezetek után végre túlnéz a temetésen, a gyászon. Delírium tényleg nagyon mélyre kerülhet, ha felismeri, hogyan vált katalizátorává Morpheusz halálának. És az új, a fehér Álom, Lyta Hall fia, Daniel emléke-árnyéka-álma jár utána, hova-kibe is bújt ilyen mélyre. A Delírium felkutatott szolgálóiból álló mentőcsapat, az őrültek, akik behatolhatnak az őrültségbe, a megőrülés veszélye nélkül – akik kézen foghatják a Végtelen-pantheon legidegesítőbb fruskáját, és kivezethetik a fénybe, a saját delíriumaik segítségével. Nagyon sokan nem szeretik, nem értik ezt a mesét, ezt a képvilágot, az ezer poént rejtő sokféleséget, ahogy a karakterek szövegbuboréka is más és más, ahol az olvasás egyből nyomozás az utalások óceánjában, halott madarak, beszélő állatok és csilló szemű cápák között. Szerintem a legjobb Sandman történetek közül való. Hallottam az apokalipszis nyelveit, és most már a csendet ölelem magamhoz.

Pedig át kell érezni, hogy a teljesen szokványos panelek szolid világában, Pusztítás vendég-világában, A félszigeten otthon érezhesd magad. Glenn Fabry könnyed és szokványos (könnyen befogadható) rajzai ugyanis egy többszörösen csavart mesét kínálnak, ami az előzőből szervesen következik. Delírium „kint van”, de kezdeni kell vele valamit – és értelemszerű, hogy a kedvenc testvére vállalja egy időre a felügyeletét. Akit az új Álom el tud érni, és aki a húgukat egy érdekes mesei párhuzamosba viszi.

Ezt kicsit messzebbről kezdeném. Ebben a történetben többször előfordul, hogy az olvasó számára valódinak tűnő helyszín igazából valamelyik sokat mesélt mesénké. Gaiman számos esetben játszott azzal, hogy a történeteink valóságát realitásként kezelte, már a nyitó füzér, Prelűdök és noktürnök is ennek jegyében született. Feltűnt még, hogy ebben a történetben a nevek igazi hívószavak – nem ismétlődnek, még két mellékszereplőt, illusztratív statisztát se hívnak soha ugyanúgy. A félszigeten történetének főhőse, Rachel neve viszont már foglalt volt – és felmerült bennem, hogy ő valójában egy párhuzamos valóságban ugyanaz a személy, aki a Sandman Hellblazer-vendégjátékában meglopta John Constantine-t. És bár itt nem lett álom-drogossá, azt nem lehet mondani, hogy érintetlen volna a párhuzamos önmagától. Pusztítással való kvázi-románca valójában gyógyulás: elpusztítja az álmokhoz való kötelékét, és helyette másikat támaszt. Olykor felmerül bennem, hogy így teremtődik egy-egy végtelentől érintett Vén. Jellegében így, esetenként mindig máshogy: olyan haláltalanok, mint Őrült Hettie, vagy Hob Gadling.

Már csak a vége van hátra, a történettelen, statikus ábra, Végzet, és a Végtelen éjszakák. Frank Quitely gyönyörű rajzaival, a mesétlen mese. De ha belegondolsz, hogy mutatkozott be Halál az első fejezetben, hogy festi a jelenléte a véres kardok és levágott fejek meséjét Vágy történetében, lehet, másképp szemléled a kertjében sétáló, kezéhez láncolt könyvet tartó alakot. Aki veled olvasott a csillag szerelméről, ami által Álom megtanulhatta, milyen a mindent lebíró Vágy, aki láthatta ezért Álmot a Kétségbeesés birodalmában, soha nem előre, de egyidejűleg mindig minden részletével. Aki látta, hogyan gyógyítható a Kétségbeesés szülte delírium, és hogyan szorul utólagos istápolásra. Ha együtt látod az egészet, akkor Végzet meséje is élettel telik: hiszen az első oldaltól a végzet(ek) meséit olvastad. A figyelmed által kezedhez láncolt könyvből. Ez a mítosz: elemi módon van benne végzet, de mindig csak utólag ismered fel a mibenlétét. Amikor már elolvastad a könyvben. A Végzet így vak – soha nem lapoz előre. Ezt lehetett a legnehezebb megfogalmazni.

Ezt a könyvet is számos alkalommal előveszem még – sőt, eséllyel többször, mint a többit. Mert a többi az egészet rántja jobbára magával, a lapozgatást könnyűszerrel változtatva újraolvasássá, elölről. Már csak az van hátra, hogy újra megköszönjem a FUMAX csapatának, hogy az elszigorodó időkben nem engednek egy jottányit sem a színvonalból. A hozzáállásuk a könyvszakma egészét tekintve is bőven lehetne etalon.

Egy könyvet tartunk a kezünkben. A könyvben benne van az Univerzum.