2015. július 8., szerda

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Legelőször összehánytságnak neveztem a sokszínűségét; és bosszantott, hogy egy-egy formás történetét, ötletét, mifenéjét olykor három különböző formában is: novellaként, rádiójátékként, és képregény gyanánt is futtatja, többször lehúzott rókabőrről beszéltem - viszont már akkor elismertem: az ismert mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit mégis zsigeri szintig tiszteletben tartó szabadjáték hallatlanul izgalmas tükör; és füstje alatt ott izzik a parázs. Másodszor már könnyebben elragadhatott a mítoszok tág tereit belélegző, erős alakok jelenléte mellett az olykor harsány, olykor elegánsan visszafogott, könnyed humor; a szokatlan nézőpontok választásával jellemezhető látásmód annyiféle stílusban való megvalósulása. Úgy vettem észre, mintha direkt kísérletezne elbeszélői hangokkal, hogy a meséjéhez valóban meglelje a megfelelő formát; olykor úgy, hogy mások stílusát idézve egyszerre megvalósít és parodizál, olykor úgy, hogy konkrét történetet, ismert mesét világít át a szokatlan nézőponttal. Egyre inkább így kezdtem nézni a különböző médiumokkal való játszódásait is: egyre jobban megbecsülve a hangsúlyeltolódások jelentés-többleteit, a Törékeny holmik másképp tördelődéseit képregény- és novellavariációkba. Mire újraolvashattam új fordításban az első történeteket, már ezt tekintettem Neil Gaiman rövid szövegei egyik legnagyobb értékének: hogy az írójuknak mintha nem volna úgymond „standard elbeszélői stílusa”… (sokat segített, hogy körülbelül ekkorra értettem meg néhány történetét a maga teljében… de erről majd bővebben hajtás után).

Úgyhogy bizony eléggé rosszul esett, hogy a cím ígéretével szemben az új kötet első néhány története egyáltalán nem kavart fel; a megint jól eltalált hangon előadott Bevezető kellően adagolt többletinformációi ellenére sem. Mert tényleg művészi, ahogy az író odagonoszolja ezeket a bevezetéseket az elejére, amolyan fals Ariadné módjára, soha nem ahhoz adva fonalat, ami majd vezethet a történetben – de például amíg a Tükör és füst bevezetőjébe csomagolt plusz novella (A nászajándék) jó értelemben vett pofonnal ért fel, az itt tálalt Shadder olvastán azt éreztem: olyan gaimanes… és ezt nem volt jó érezni. Megköveteltem volna hozzá, és a többihez is azt a (nyilván sok munkával megtalált) hangot, ami keresetlennek tűnik, mégis: kizárólag az általa befoglalt történeté. Nem mondom, nem ügyetlen történetek ezek… Se a nyitóvers, se a Holdlabirintus, se a Vagy ami Cassandrát illeti – szépen összerakott holmik, csak (ismerve a szerzőt) valahol fáradtan csordulnak. Olyan gaimanesek. S talán ettől éreztem sokkal jobban, mire megy ki a játék.

Persze egy ponton túl megint elkezdtem élvezni az olvasást. Már nem a rejtély izgatott (ha volt, ha nem); hanem Az igazság egy barlang a fekete hegyen oda-útja például. Hogy nagyjából sejthető, hova megyünk és miért, de megint fenékig élvezhetem, ahogy fokozatosan kiderül: kivel. Élveztem a Narancs kérdések nélkül is tökéletesen érthető (akár harsány röhögésre ingerlő) válaszait, A Halál és a méz esete kibomlását úgy is, hogy Gaimannel ellentétben én nem vagyok Sherlock Holmes-rajongó. Mire eljutottam a kötet feléig, végre megint éreztem azt a nagyon jóleső ajándékozottság-érzetet, amit az írónál már annyiszor.

Ezek azért sokkal inkább búcsútörténetek, mint a két korábbi novelláskötet meséi – és a kötet egészét tekintve kevesebb bennük a remény. Nyugodtan elmondhatom, hiszen a Bevezetőben maga az író is elárulja: sok történet rosszul végződik legalább egy szereplő számára. Az „én mesélem” egyes szám első személyű hangja még annyira se garancia a megúszásra, mint eddig. Tény, a tündérmeséknek tényleg nem az az értelme, hogy elmondják: vannak szörnyetegek; hanem hogy hirdessék: le lehet őket győzni – de Gaiman jó pár története itt egyes szám első személyben is annak illusztrációja, hogyan ne akard legyőzni a szörnyet. Ilyen értelemben „öreg történetek” ezek: a derűjük derűsebb, de a fájdalmuk is szigorúbb, kíméletlenebb. Halállal kacérkodó történetek. Másképp személyesek, mint a kedvenceim… Talán nem is csoda, hogy az igazi, „csak nekem szól érzetű”, belém maró katarzis most csaknem elmaradt. Mert végül azért akadt néhány olyan történet, amely nemcsak szórakoztatott, de fel is kavart. Mint Árnyéké, a végén… az író még egy londoni történetet ígér vele, s ha azt túléli, ideje visszaküldeni Amerikába, hiszen annyi minden történt, amióta elhagyta. Na, arra maradéktalanul kíváncsi leszek, ha visszatér, hogy hova és hogyan…

Furcsát mondok: minden itt összefoglalt morgásom ellenére, ami Gaiman frissebb novelláit illeti, szerintem valójában azok a fiatal olvasók járnak majd jól, akik ezt a kötetet veszik először a kezükbe. Mert a három közül messze ez a legkönnyebb szövetű; s ehhez képest kellően kiábrándult és illúzióvesztett is. Időnként azért jót játszik a remélhető reménnyel, és jól alapoz annak az időtlen meséhez-fordulásnak, ami a legjobb Gaiman-novellák sajátja. Könnyebb utána a másik kettő veszekedettebb tartalmaival mit kezdeni… A rajongók persze úgyis elolvassák és szeretni fogják… sőt, talán még a verseket is szeretni fogják. Ha magamból indulok ki, biztosan; hiszen rajongó volnék, és én nagyon szerettem őket; számomra a három közül e kötetbe kerültek a legerősebb Gaiman-versek - hogy valamiben kihozzam végre győztesnek… - még recenziós epigonverset is ihlettek.

Aki akarja, azt tovább kalauzolom (vezetem tévútra…), kíméletlenül feltárva tartalmakat; a legkedvesebb novellákra (és persze Árnyékra) koncentrálva – nem is feltétlenül ebből a kötetből kiindulva csak; a hajtás után.



Nehéz jól etetni a nyomorult olvasót. Főleg ha hozzászoktattad a nehéz ételekhez. A korábbi kötetekben akadt néhány valóban felkavaró írás. Amelyek őszinteségi fokát e kötet egyetlen története sem éri el. A sokféle hangból sokféleképpen maradhat emlékezetes bármelyik mese itt is – de pont a cím által ígért kategóriában, a felkavarásban maradt e kötet a három közül a legszegényebb.

Mire gondolok? Azokra a történetekre, amelyek nyugtalanító bizsergéssel keresik a helyük bennünk hetekkel az elolvasás után is. És most nem az olyan nyilvánvaló szíven ütésekre gondolok, mint az Ajándék, vagy az Október a székben. A Törékeny holmik kötetében ott van például A másik.  Gaiman a Bevezetőben enyhe iróniával meséli el, hogyan nem kezdett ezzel a Möbius-történettel először semmit – gyanakodva rá, hogy olvasta valahol; túl elegáns, feszes és befejezett ötlet volt, írja; nos, tényleg az. Elolvastam, kigyönyörködtem magam benne, de hetekkel később sajdult belém csak az igazi értelme. A másikból pont a másik hiányzik. Az igazi büntetés valóban az, ha magunkra hagynak bennünket saját magunkkal. Mert magunknak a legtöbbször az idők végezetéig sem tudunk megbocsátani. Nem érkezik feloldozás, ha nincs a másik, aki megadja. Azt hiszem még nem olvastam ennél elhagyatottabb történetet. Olyannyira nem akart kiverődni a fejemből, hogy verset kellett írnom róla.

Nyugtalanító történet… ugyane kötetből például a Susan problémája. Éva bűne… valójában a nemiség által másképp szövődő álmoké. Aki életben marad, az felnő, talán rögtön, abban a pillanatban, amikor azonosítja a többiek holttestét… avagy előtte még, amikor először érzi meg, milyen felhangokkal terhelődhet a szexus által minden álom. Ez egy másik reláció – és minden tisztaságvágy, amit a képzeteink a gyermekhez kötnek (mindegy, hogy mióta) bekoszolódik tőle. Amikor megérkezik a test teljes tudata, megérkezik vele a halálé is – kegyetlen módon játszik ezzel Gaiman, mert sokak legmegrázóbb ifjúkori olvasmány-katarzisát bontja vele fel a legmocskosabb fantáziaálmokkal kis és nagy halálról; mintha felgyújtana egy ruhásszekrényt, a bele rejtett titkokkal együtt, tétlenül tűrve, ahogy a tűzben harsog-sikoltozik, amit a szekrény addig magába rejtett. Susan kimaradása a baleseti üdvözülésből sokak számára lehetett kérdéses. Pedig tényleg: a halál tudatával sok szempontból elégnek a titkok – marad a szaporodás kényszere, a „genetikai halhatatlanság”… minden más összegyűrt, olvasatlan levél lesz egy hivataltól, amelynek fenyegetőzése már senkit nem érdekel. (Főleg ha ekkora teherrel kel leélni aztán az életet, mint amekkora Susané).

Nos, ilyen szinten nyugtalanító történetet nem rejt a Felkavaró tartalom – ügyeset igen, ügyesen megírtat is, olyat is, amit nagyon megszerettem (mint a Doktor meséjét például); olyat is, ami majdnem az elvárt szinten nyugtalanító, mint A nőnemű végződések – de felkavarás helyett jobbára szeretni való, morbid, frappáns történeteket kínál e kötet. A két említett korábbi novella szintjén felkavaró tartalmakat csak egyet. És ez Baldur „Árnyék” Moon következő kalandja, a végén. Ez sem azért felkavaró, amit önmagában tartalmaz, hanem amiatt, amit a tartalma jelent. Nézzétek: háromszor láthattuk immár, hogyan él vigíliát Baldur, s hogyan menti ki ebből valamiféle női akarat – mintha Árnyék valójában tényleg azt az eszmét, dolgot, helyzetet, szentélyt keresné, amiért érdemes odaadnia magát; mintha valóban erre volna kódolva. A meghalásra, amit Odin tisztaságáról és jámborságáról híres fiaként a mítoszban is sorsaként hordoz. Kiemelkedő, ahogyan Gaiman ugyanazt a tartalmat háromféleképpen csomagolja nekünk – mert nem tűnik önismétlésnek, és kirajzol egy mintázatot. Értem, miért írja a Bevezetőben: …ha túléli Londont… egyfelől nehéz lehet egy ekkora csábításnak íróilag ellenállni, halogatni a sors méltó befejeződésének megírását; másfelől nehéz lehet egy újabb (valójából ugyanerről szóló) „féket” úgy beékelni még a fő-mesék közé, hogy tartalmában tényleg ugyanerről szóljon, s ugyanígy ne ismételje önmagát…


Azt várom eztán is, hogy lepjen meg. Mindig azt várom, annyiszor lepett meg eddig. S ha nem is leltem meg e kötetben az ígért felkavaró tartalmakat, azért meglepetésben részem volt megint. Ezt köszönöm. És szurkolok az írói terveknek. Hogy teljesüljenek – és olvashassam őket. Hogy felkavarjon a tartalmuk. Hiszen ezért olvasom...

Kiadó: Agave
Fordítók: Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...