Legelőször összehánytságnak
neveztem a sokszínűségét; és bosszantott, hogy egy-egy formás történetét, ötletét,
mifenéjét olykor három különböző formában is: novellaként, rádiójátékként, és
képregény gyanánt is futtatja, többször lehúzott rókabőrről beszéltem - viszont
már akkor elismertem: az ismert mítoszokkal való, azok törvényszerűségeit mégis
zsigeri szintig tiszteletben tartó szabadjáték hallatlanul izgalmas tükör; és
füstje alatt ott izzik a parázs. Másodszor már könnyebben elragadhatott a
mítoszok tág tereit belélegző, erős alakok jelenléte mellett az olykor harsány,
olykor elegánsan visszafogott, könnyed humor; a szokatlan nézőpontok
választásával jellemezhető látásmód annyiféle stílusban való megvalósulása. Úgy
vettem észre, mintha direkt kísérletezne elbeszélői hangokkal, hogy a meséjéhez
valóban meglelje a megfelelő formát; olykor úgy, hogy mások stílusát idézve
egyszerre megvalósít és parodizál, olykor úgy, hogy konkrét történetet, ismert
mesét világít át a szokatlan nézőponttal. Egyre inkább így kezdtem nézni a
különböző médiumokkal való játszódásait is: egyre jobban megbecsülve a
hangsúlyeltolódások jelentés-többleteit, a Törékeny holmik másképp tördelődéseit képregény- és novellavariációkba. Mire
újraolvashattam új fordításban az első történeteket, már ezt tekintettem Neil
Gaiman rövid szövegei egyik legnagyobb értékének: hogy az írójuknak mintha nem
volna úgymond „standard elbeszélői stílusa”… (sokat segített, hogy körülbelül
ekkorra értettem meg néhány történetét a maga teljében… de erről majd bővebben
hajtás után).
Úgyhogy bizony eléggé rosszul
esett, hogy a cím ígéretével szemben az új kötet első néhány története
egyáltalán nem kavart fel; a megint jól eltalált hangon előadott Bevezető
kellően adagolt többletinformációi ellenére sem. Mert tényleg művészi, ahogy az
író odagonoszolja ezeket a bevezetéseket az elejére, amolyan fals Ariadné
módjára, soha nem ahhoz adva fonalat, ami majd vezethet a történetben – de
például amíg a Tükör és füst
bevezetőjébe csomagolt plusz novella (A
nászajándék) jó értelemben vett pofonnal ért fel, az itt tálalt Shadder olvastán azt éreztem: olyan
gaimanes… és ezt nem volt jó érezni. Megköveteltem volna hozzá, és a többihez
is azt a (nyilván sok munkával megtalált) hangot, ami keresetlennek tűnik,
mégis: kizárólag az általa befoglalt történeté. Nem mondom, nem ügyetlen
történetek ezek… Se a nyitóvers, se a Holdlabirintus,
se a Vagy ami Cassandrát illeti – szépen
összerakott holmik, csak (ismerve a szerzőt) valahol fáradtan csordulnak. Olyan
gaimanesek. S talán ettől éreztem sokkal jobban, mire megy ki a játék.
Persze egy ponton túl megint
elkezdtem élvezni az olvasást. Már nem a rejtély izgatott (ha volt, ha nem);
hanem Az igazság egy barlang a fekete hegyen oda-útja például. Hogy nagyjából
sejthető, hova megyünk és miért, de megint fenékig élvezhetem, ahogy
fokozatosan kiderül: kivel. Élveztem a Narancs
kérdések nélkül is tökéletesen érthető (akár harsány röhögésre ingerlő)
válaszait, A Halál és a méz esete kibomlását
úgy is, hogy Gaimannel ellentétben én nem vagyok Sherlock Holmes-rajongó. Mire
eljutottam a kötet feléig, végre megint éreztem azt a nagyon jóleső
ajándékozottság-érzetet, amit az írónál már annyiszor.
Ezek azért sokkal inkább
búcsútörténetek, mint a két korábbi novelláskötet meséi – és a kötet egészét
tekintve kevesebb bennük a remény. Nyugodtan elmondhatom, hiszen a Bevezetőben
maga az író is elárulja: sok történet
rosszul végződik legalább egy szereplő számára. Az „én mesélem” egyes szám
első személyű hangja még annyira se garancia a megúszásra, mint eddig. Tény, a
tündérmeséknek tényleg nem az az értelme, hogy elmondják: vannak szörnyetegek;
hanem hogy hirdessék: le lehet őket győzni – de Gaiman jó pár története itt
egyes szám első személyben is annak illusztrációja, hogyan ne akard legyőzni a
szörnyet. Ilyen értelemben „öreg történetek” ezek: a derűjük derűsebb, de a
fájdalmuk is szigorúbb, kíméletlenebb. Halállal kacérkodó történetek. Másképp
személyesek, mint a kedvenceim… Talán nem is csoda, hogy az igazi, „csak nekem
szól érzetű”, belém maró katarzis most csaknem elmaradt. Mert végül azért akadt
néhány olyan történet, amely nemcsak szórakoztatott, de fel is kavart. Mint
Árnyéké, a végén… az író még egy londoni történetet ígér vele, s ha azt túléli, ideje visszaküldeni Amerikába, hiszen annyi minden történt, amióta
elhagyta. Na, arra maradéktalanul kíváncsi leszek, ha visszatér, hogy hova
és hogyan…
Furcsát mondok: minden itt
összefoglalt morgásom ellenére, ami Gaiman frissebb novelláit illeti, szerintem
valójában azok a fiatal olvasók járnak majd jól, akik ezt a kötetet veszik
először a kezükbe. Mert a három közül messze ez a legkönnyebb szövetű; s ehhez
képest kellően kiábrándult és illúzióvesztett is. Időnként azért jót játszik a
remélhető reménnyel, és jól alapoz annak az időtlen meséhez-fordulásnak, ami a
legjobb Gaiman-novellák sajátja. Könnyebb utána a másik kettő veszekedettebb
tartalmaival mit kezdeni… A rajongók persze úgyis elolvassák és szeretni
fogják… sőt, talán még a verseket is szeretni fogják. Ha magamból indulok ki,
biztosan; hiszen rajongó volnék, és én nagyon szerettem őket; számomra a három
közül e kötetbe kerültek a legerősebb Gaiman-versek - hogy valamiben kihozzam
végre győztesnek… - még recenziós epigonverset is ihlettek.
Aki akarja, azt tovább kalauzolom
(vezetem tévútra…), kíméletlenül feltárva tartalmakat; a legkedvesebb
novellákra (és persze Árnyékra) koncentrálva – nem is feltétlenül ebből a
kötetből kiindulva csak; a hajtás után.
Nehéz jól etetni a nyomorult
olvasót. Főleg ha hozzászoktattad a nehéz ételekhez. A korábbi kötetekben akadt
néhány valóban felkavaró írás. Amelyek őszinteségi fokát e kötet egyetlen
története sem éri el. A sokféle hangból sokféleképpen maradhat emlékezetes bármelyik
mese itt is – de pont a cím által ígért kategóriában, a felkavarásban maradt e
kötet a három közül a legszegényebb.
Mire gondolok? Azokra a
történetekre, amelyek nyugtalanító bizsergéssel keresik a helyük bennünk
hetekkel az elolvasás után is. És most nem az olyan nyilvánvaló szíven ütésekre
gondolok, mint az Ajándék, vagy az Október a székben. A Törékeny holmik kötetében ott van
például A másik. Gaiman a Bevezetőben enyhe iróniával meséli
el, hogyan nem kezdett ezzel a Möbius-történettel először semmit – gyanakodva
rá, hogy olvasta valahol; túl elegáns,
feszes és befejezett ötlet volt, írja; nos, tényleg az. Elolvastam,
kigyönyörködtem magam benne, de hetekkel később sajdult belém csak az igazi
értelme. A másikból pont a másik
hiányzik. Az igazi büntetés valóban az, ha magunkra hagynak bennünket saját
magunkkal. Mert magunknak a legtöbbször az idők végezetéig sem tudunk
megbocsátani. Nem érkezik feloldozás, ha nincs a másik, aki megadja. Azt hiszem
még nem olvastam ennél elhagyatottabb történetet. Olyannyira nem akart
kiverődni a fejemből, hogy verset kellett írnom róla.
Nyugtalanító történet… ugyane
kötetből például a Susan problémája.
Éva bűne… valójában a nemiség által másképp szövődő álmoké. Aki életben marad,
az felnő, talán rögtön, abban a pillanatban, amikor azonosítja a többiek holttestét…
avagy előtte még, amikor először érzi meg, milyen felhangokkal terhelődhet a
szexus által minden álom. Ez egy másik reláció – és minden tisztaságvágy, amit
a képzeteink a gyermekhez kötnek (mindegy, hogy mióta) bekoszolódik tőle.
Amikor megérkezik a test teljes tudata, megérkezik vele a halálé is – kegyetlen
módon játszik ezzel Gaiman, mert sokak legmegrázóbb ifjúkori olvasmány-katarzisát
bontja vele fel a legmocskosabb fantáziaálmokkal kis és nagy halálról; mintha
felgyújtana egy ruhásszekrényt, a bele rejtett titkokkal együtt, tétlenül
tűrve, ahogy a tűzben harsog-sikoltozik, amit a szekrény addig magába rejtett. Susan
kimaradása a baleseti üdvözülésből sokak számára lehetett kérdéses. Pedig
tényleg: a halál tudatával sok szempontból elégnek a titkok – marad a
szaporodás kényszere, a „genetikai halhatatlanság”… minden más összegyűrt,
olvasatlan levél lesz egy hivataltól, amelynek fenyegetőzése már senkit nem
érdekel. (Főleg ha ekkora teherrel kel leélni aztán az életet, mint amekkora Susané).
Nos, ilyen szinten nyugtalanító
történetet nem rejt a Felkavaró tartalom
– ügyeset igen, ügyesen megírtat is, olyat is, amit nagyon megszerettem (mint a
Doktor meséjét például); olyat is, ami majdnem az elvárt szinten nyugtalanító,
mint A nőnemű végződések – de felkavarás helyett jobbára
szeretni való, morbid, frappáns történeteket kínál e kötet. A két említett
korábbi novella szintjén felkavaró tartalmakat csak egyet. És ez Baldur „Árnyék”
Moon következő kalandja, a végén. Ez sem azért felkavaró, amit önmagában
tartalmaz, hanem amiatt, amit a tartalma jelent. Nézzétek: háromszor láthattuk
immár, hogyan él vigíliát Baldur, s hogyan menti ki ebből valamiféle női akarat
– mintha Árnyék valójában tényleg azt az eszmét, dolgot, helyzetet, szentélyt
keresné, amiért érdemes odaadnia magát; mintha valóban erre volna kódolva. A
meghalásra, amit Odin tisztaságáról és jámborságáról híres fiaként a mítoszban
is sorsaként hordoz. Kiemelkedő, ahogyan Gaiman ugyanazt a tartalmat
háromféleképpen csomagolja nekünk – mert nem tűnik önismétlésnek, és kirajzol
egy mintázatot. Értem, miért írja a Bevezetőben: …ha túléli Londont… egyfelől nehéz lehet egy ekkora csábításnak
íróilag ellenállni, halogatni a sors méltó befejeződésének megírását; másfelől
nehéz lehet egy újabb (valójából ugyanerről szóló) „féket” úgy beékelni még a
fő-mesék közé, hogy tartalmában tényleg ugyanerről szóljon, s ugyanígy ne
ismételje önmagát…
Azt várom eztán is, hogy lepjen
meg. Mindig azt várom, annyiszor lepett meg eddig. S ha nem is leltem meg e
kötetben az ígért felkavaró tartalmakat, azért meglepetésben részem volt
megint. Ezt köszönöm. És szurkolok az írói terveknek. Hogy teljesüljenek – és
olvashassam őket. Hogy felkavarjon a tartalmuk. Hiszen ezért olvasom...
Kiadó: Agave
Fordítók: Galamb Zoltán, Gálla Nóra, Juhász Viktor, Orosz Anna, Pék Zoltán, Török Krisztina
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése