2021. január 7., csütörtök

Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)


Volt egyszer egy író, aki szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel, olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton csomósodott ebből a mást látásból össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei. Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig gyönyörűen.
 

A gyűjtemény harmadik kötetét tartom a kezemben. Ha nem ismered, véletlenül se ezzel kezdd, ezzel a kifogástalan kivitelű könyvvel, nyisd ki az első kötet első oldalán - ott van az eleje. Mert ez egyetlen, hatalmas ívű, a szereplőkről való tudnivalókat és a világaik látványát is nagyon sokrétűen adagoló mese - leginkább (saját műfaji testvérein kívül) a japánok monogatarijaira (s a mai korba örökölt leszármazottjaira: a mangákra és animékre) emlékeztető, sok hurkot vető, bőbeszédű, előre mutató, de az utolsó lapjáig titkokat őrző varázslat. Egyetlen összefüggő történet, amit akkor élvezel majd a legjobban, ha nem lapozol előre benne, ha nem tudsz róla semmit, (magam ellen is beszélve) ha nem nézel utána sehol, ha nem böngészed a rendelkezésre álló ismertetőket. Mert ha ráébredsz is, menet közben, hova futhat ki az egész, addigra jó eséllyel te is szerelmes leszel a rajzok és szavak sugallta varázslatba.
 
A harmadik kötetet tartom a kezemben, aminek a történetei, csaknem mind egy antik mítosz finom parafrázisára, az Orpheusz éneke meséjére csavarodnak, ahogy szőlőinda a leszúrt karóra. Orpheusz ebben a Gaiman által újrajátszott világ-nézetben Álomúr/Oneirosz és Kalliopé fia. Az énekes, aki halott szerelme után ered az alvilágba, a Végtelenek rokona, talán ezért végtelen annyira a fájdalma, hogy vállalkozik erre a lehetetlen küldetésre. Gaiman bevonta már ebbe a mesekörbe - az ő halhatatlanná átkozott fejéért indul a Thermidor füzetében Lady Constantine a francia forradalomba. Most megkapjuk az eredettörténetét; annak idején, 1991-ben ez a sorozattal párhuzamosan jelent meg, külön kötetben. Volt ennek nyilván praktikus oka is (hogy a mítoszkincseink nem ismerő olvasó is képbe kerülhessen), nekem fontosabb, hogy láthatom, mit gondol az Énekesek Énekese útjáról Neil. Mert az a látvány, amit megalkot, ebben a történetébe csalt nézetben is árulkodik az író szemléletéről, és legalább annyira kifinomultan igazi a maga módján, mint Dino Buzzati (általam nagyra becsült) rátekintése erre a mítoszra a Szerelem utolsó látásra lapjain. Sőt, merem mondani, hogy számomra most a Gaiman által sugallt eseménysor Orpheusz mítosza - ahogy fontosabb lesz a hitnél és bizalomnál, a reménynél az érzés, hogy rászedtek, hogy becsaptak, hogy Hádész tréfát űzött velünk, hogy senki nincs mögöttünk... és így veszítjük el. Mindannyian így veszítjük el Eüridikét - ha él, ha holt.
 
Ez úgymond a szőlőkaró - és ezt a történetet indázza körül a Rövid életek történetfolyama, Delírium és Álom hosszas testvérkeresése, amikor Pusztítás, a renegát, feladatát és családját hátrahagyó Végtelen nyomát kutatják. Ezt a történetet visszhangozzák az elmesélt mesék a Világok Vége fogadójában - és ennek a mesének a következményeit nyögi a különböző világokból utazókat fogadóba űző Vihar is. Persze a kilenc fejezetben elmesélt testvérvadászat, és a hat epizódban elénk tárt, várakozást elütő mesék is jóval többről szólnak ennél (vagy mondom így: természetesen önmagukról is szólnak, megnézhetjük, hogy próbál Pusztítás teremteni, például) - de a szőlő sem szól kizárólag a karóját markoló kacsokról. Azonban tényleg itt, ezeken a lapokon veti el magvait a szemünk előtt (végre) az a dráma (szerkezetében inkább antik sorstragédia), aminek következményeképp majd véget érhet egy Végtelen (az általunk ismert, megszeretett formájában). Itt van előttünk, hogy miért történhet meg - ami innentől következik, az már csak a hogyan. Erről többet hiba volna elárulni, azoknak, kik szeretnék lapról lapra átélni, ahogy én. Hogy eljussanak a gyászig, és elsirathassák, akit szeretnek; egy helyen és időn kívüli helyen és időben - a Vihar után, amikor lecsillapodik.
 

Majdnem minden történet erről szól. Mert van egy pár lapos bevezetőnk, a Tériszony (ami soha nem volt helyénvalóbb, mint ott, a kötet legelején); ott van a Varjúparlament, s ott van a Sandman-sorozat legendás, 50. száma, a Ramadan - Hárun ar Rasid és Álomúr alkujával; és a függelékben egy remek történet Vággyal és a legendák erdejével, ahol az ember az igaz szerelmével találkozik: a Hogyan találkoztak önmagukkal. Az utóbbi háromról nyugodtan szólhatok teljesebben, mert a varázslatuk úgysem veszem el. A Varjúparlament a Találkozások ciklusának meséje (az előző kettő, a Vadászat és a Képlékeny terek az előző gyűjteményes kötetben olvasható), ebben a történetben Daniel, Lyta Hall és Álomúr csecsemő gyermeke bóklászik át az Álom birodalmának kapuján. Egészen Ábel házáig - ahol a három ősi mesélő, Éva, Káin és Ábel mesél neki. Ábel meséje minden cukrozott elégtételmese archetipikus tükre, cuki Álommal és Halállal, meg a testvérpárral, akik itt, a peremvidéken végre boldogan éltek, míg... Éva története bibliai apokrif, Lilith-tel, a szűzzel, akinek nem volt neve, és saját magával - az annyi alakban kultúrákba szüremlő három banya (a Morrigan plédául) kap itt profán szentkönyvi távlatot. Káin meséje a mesélés igazi kockázatáról szól, a tetszés igazi mértékéről, a varjak mesélőinek történetén át - és arról, a valódi mese sosem ér véget ott, ahol a mesélője abbahagyja. Elemi (és olykor véres) része a hatás, amit kivált. A három találkozás-történet mítosz-kezelése is három tükör: A Vadászat elmesélte, hogy mennyire kötelez a saját mítoszod, vágyj akármire; a Képlékeny terek így szól arról a mítoszról, amikor mégsem mondasz le az akármilyen vágyról, s a Varjúparlament megmutatja: a mítoszaink olykor pusztán ennek az akármilyen vágynak önbeteljesítő hazugságai, amiért mindig drágán fizetünk.
 
A legendák Bagdadjában eső történet, a Ramadan a Messzi Tükrök (vagy Távoli tükrök) sorozatának része, ahol minden történet a hatalom, az uralkodás, az uralkodók lehetséges természetét vizsgálja (ahogy azt Neil kifejti a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben) - nekem fontosabb, hogy mit kezdenek a hatalom mítoszával. Hogyan próbáljuk megfosztani magunkat a mítoszainktól (ahogy a Thermidorban), hogyan próbáljuk meg az egész világra kiterjeszteni (ahogy az Augustusban), hogyan válhat személyes mítosszá, minden körülmény ellenére (ahogy Norton Császár történetében); az Ezeregyéjszaka előtt tisztelgő változat így játszik el azzal, hogyan tehetnénk halhatatlanná. Az külön revelációt igéző pillanat, amikor kiderül, ezt a mesét ki meséli, mikor, és kinek. Gaiman a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben elmeséli, hogy soha nem hagyott ennyit a rajzolóra, mint ebben a történetben P. Craig Russellre - ráhagyva a panelekre bontást, az egész vizuális megvalósítást. A Sandman legtöbbet idézett története, nem véletlenül. S nekem is a személyes kedvencem.
 
Ami pedig a Hogyan találkoztak önmagukkal meséjét illeti - van abban valami végtelenül gonosz, ahogy Gaiman megérti a rajongás és a szerelem viszonyát Dante Gabriel Rossetti és minden képén eszményített (modelljéből lett) felesége, Siddal mesébe vonásával, Rossetti (a címben megidézett) festményének segítségével. A történetben a festmény beállítása tűpontosan megjelenik és jelenít, az eredeti tartalmat (legendát) is meztelenítő módon. Milyen érdekes, ez a történet valójában visszavetül Orpheuszéra is - idézőjelbe helyezve azt. Persze kizárólag Vágy szemszögéből nézve, aki amúgy mindent idézőjelbe tenne, amit az Álom képvisel vagy generál - minden álmunk mögött kitapogatva a vágyat. Szomorú tükör ez, hiszen a leggyakrabban tényleg saját magunkért, vagy a rólunk alkotott képért rajongunk (s a preraffaelita festészet másról se szól...). Szinte sajnálom, hogy Vágy a Halál gyűjteményének mintájára nem kapott hasonlóan kegyetlen mini-sorozatokat, csak ezt a pár néhánylapos mesét a Vertigo Winter's Edge különnyomataiban...
 
Mindenkinek szívből ajánlom ezt a könyvet - ha már elolvasta a gyűjtemény két korábbi kötetét. Idáig tartott az ajánló, innentől a kibeszélő jön, komolyan kérlek, ha nem lapoztad végig a könyveket, ne olvasd tovább!
 
Rossetti képe - az (egyik) ihletforrás



Mindenki vágyik valamire. Valahol, egy Égei-tengeri sziget csúcsán árválkodó szentélyben Orpheusz (ami belőle maradt) énekel a napfelkeltének, egy rég elfeledett nyelven. Sem az Álom, sem a Halál nem látogatja meg - hiába vágyja, hiába hívná őket. Valahol Álom palotája esőtől ázik, mert az uralkodóját elhagyta a kedvese. Nem menekült előle a halálba, ahogy egykor Nada, csak kimondta a varázsszót: nem szeretlek (halkan mondom, ennek a hiánynak thesszáliai szaga van...). A való világban valahol Delírium is esőben ázik, megint mélyen megszenvedve szeretett végtelen-bátyja, Pusztítás hiányát. Mindhárman Vágy birodalmába tévedtek tehát: az egyik a torz öröklétben vágyná a múlandóságot, ami elnyelte egykor a kedvesét; a másik a szerelemre vágyik, ami elmúlt, vagy talán soha nem is volt igazi, igazán; a harmadik a testvérre, aki látta és szerette Örömként, mielőtt elveszítette azt az önmagát. Mindhárman Vágy birodalmába tévedtek, aki nem habozik kihasználni a lehetőséget...
 
Akármilyen furcsán hangzik, a Rövid életek elsősorban az ő történetük. Delírium Pusztítás nyomába eredne, képes érte botrányt kavarni egy melegbárban, hogy találkozhasson Vággyal (hiszen épp nem tudja, a birodalmában hova keveredett el a jelképe, amivel megszólíthatná). Persze Vágy nem segít. Ahogy az ikre, Kétségbeesés sem (akinek amúgy valamelyik tükrében ott szédeleg Delírium, nyilván, hiszen kétségbeesetten keresné a testvérét). Mindketten azt akarják, hogy Homokemberünk segítse a hugit. Mert látják a helyzetben a csapdát, mert tudják, Pusztítás jól elbújt, ha bárki a nyomába eredne egykori kapcsolatain, a Véneken át (akiket Pusztítás ezért, vagy azért megkímélt, nem vetette alá őket a lényéből fakadó változásnak), az a vének végét jelentené csak. Tudják, a végén az Álmok Ura úgyis rákényszerül, hogy beszéljen a fiával, Orpheusszal, az egyetlen Látóval, akinek köze van a Végtelenekhez. És Vágy tudja, mire vágyik a testetlen fej (ha nem volna morbid, így fogalmaznék: milyen vágy lakik Orpheusz szívében) - mit fog kérni az apjától az útmutatásért cserébe.
 
Amikor Álomúr a nővére jelképét használva megadja Orpheusznak, amire vágyik, voltaképp halálra ítéli önmagát. Rettenetesen ősi minták ezek, amiket Neil Gaiman használ, ezen mesék magvát olyan kultúrák vetették el, amelyek hittek a saját isteneik halálában (is). Amelyek hitték, egyik istenük sem mindenható, egymás birodalmába hatolva például védtelenek. Ahogy Istár válik védtelenné a maga alvilágba szállása idején, ahonnan úgy kell kiénekelni. Hiszen amíg ő - a saját, sumer eredetű, akkád mitikus eposza szerint - Ereskigal "poklának" rabja (ahogy minden halandó a holta után), addig nem születik új élő, külön alszik minden férfi és nő, a föld minden állata az ég minden madara. Addig tél van, hiszen Istar maga a Tavasz, a születés, a megújulás: Easter. Nem gondolnád, de a tavaszünnep, a húsvét eredeti (kereszténység előtti) rítusai mind erre rímelnek, már a sumer papok is neki ajánlották a tojást, az univerzum szimbólumát az ünnepén. Ijesztő, hogy egy-egy népszokásnak milyen mély kulturális távlata lehet, ezek tényleg rettenetesen ősi minták. Istart Ereskigal istennő birodalmából úgy kell kiénekelni - Orpheusz egyik előképe, Tammúz száll alá a nyomán az alvilágba, a dalával (tehát Istár története egy másik nézőpontból Orpheusz-történet). Hogy értsétek: ezeket a mintákat máig ugyanígy őrzik például a népmeséink. Idővel lekerekültek, mindegyiknek boldogan éltek, míg... a vége, de sajátos belső logikájukat - ahogy a szájhagyomány történeteit általában - ezek a minták rajzolják ki.
 
Ennyi, a mesébe kötődő réteg van a keresők és a bujkáló istennő találkozása mögött egy út menti sztriptíz-bárban, ezek mind tiltott határátlépések, aminek meg kell adni az árát. Álom tehát megteremtette Orpheusznak adott fizetségével, hogy miért fizet meg, és miért halállal (holott a nővére kedvenc öcsikéje). S a találkozás árát Istárnak is meg kell fizetnie - az utolsó táncával, amit valójában Pusztításnak táncolna (...amikor távozott, akkor is csak ő járt az eszében. Éreztem. Mondja Vágy Tiffanynak, a tánc-áldozat egyetlen túlélőjének). Ez is mennyire pontos: általában arra vágyunk, ami belőlünk hiányzik, a pusztításból a teremtés, a teremtésből a pusztítás - nem véletlen, hogy Pusztítás az önkéntes száműzetésben teremtéssel kísérletezik, akkor is, ha természetéből fakadóan soha nem lesz ihletett, amit csinál.
 
És minden Élet valójában rövid élet. Azaz annyi, amennyi - ahogy Halál nővérke magyarázza el Bernie Capaxnak, az első elhaló vénnek. Ahogy Pusztítás mutatja meg a testvéreinek, mikor végül rátalálnak, a csillagos égre tekintve: ...istenek jönnek, mennek, halandók felragyognak, kihunynak. A világok letűnnek, a csillagok, a galaxisok rövid életűek. De tehetünk úgy, mintha örökkévalók, Végtelenek volnának. Ahogy a meséink, a legendáink, a mítoszaink - róluk. Még pár ezer (pár tízezer) év, és a mai mesére senki nem fog emlékezni. Sem Istárra... Bár lehet, hogy a húsvéti tojás jelensége (vagy legalábbis a fogalma) fennmarad. Mert vannak makacs, múlni nem szerető dolgok.
 
Ahogy a határok, a tudomásunk szélén. Ahol elrejtőzhet egy fogadó, sem itt, az ismert innenben, se ott, az idegen ízű túlban - valahol a kettő (vagy számlálhatatlan) között. A Világok Vége fogadó, ahol mindenki a Valóvihar elől lel menedéket, az ítéletidő elől, a helyen, ami nem hely, az időben, ami nem idő. Ha nem idő, akkor minden idő. Ide téved el Charlene Mooney és Brant Tucker, amikor valamelyik i-betűs államban (Chicagóba tartva) június közepén hóviharba kerülnek, és összetörik az autójuk. A fogadóba, ahol igen vegyes társaság fogadja őket, mind a vihar végét várva - és addig mesékkel szórakoztatva egymást.
 
Ezek a mesék mind kapcsolódnak Álomhoz. Feltűnik az alvó városok álmában. Ő bűvöli le a hideg vasat Cluracan, a tündér kezéről-lábáról, amikor az csávába kerül Aurelia városában, Nuala, a húga kedvéért, aki hűen szolgál. Még Jim, a hajósinas történetében is ott van, Mr. Hob Gadlingon, egyetlen halandó barátján át, akit ő tett Vénné. Aki tudja: idővel és megfelelő hallgatósággal a legsötétebb titkok puszta érdekességgé satnyulnak. Ő ragadja ki Prez Rickardot (az órásmestert, egyben az Amerikai Egyesült Államok legifjabb elnökét) Boss Smiley vérpettyes mosoly-országából. Mert Preznek van egy álma (I Have a Dream), és az álmok az Álomúr kompetenciája. Ott van a mesékben, amelyek megmaradnak a világok vége után, mert ha egy világ véget ér, marad belőle valami, egy mese, egy látomás, vagy remény. S a meséknek mindig van hallgatósága, ha Valóvihar dúl, amit olyan nyilvánvalóan nagy jelentőségű esemény váltott ki, ami időn, téren és mítoszokon át visszhangzik.
 
Egyedül mintha a Szemfedők történetéből hiányozna. Petrefax meséjéből, Nekropoliszról, Lythargyrumban, ahol megadják a holtaknak a tiszteletet. Ahol (az egyik mese a mesében) egyszer egy fiatal tanonclány a legmélyebb pincében hatalmas teremre bukkant, ahol hat szemfedő lógott, egy pulpituson hatalmas, lelakatolt könyv hevert, és egy hang megkérdezte tőle: melyikük halott? A lány, Veltis (később Veltis mesternő) később hiába kereste a termet, ahol (mert hitetlenkedett) elsorvadt az egyik keze. A temetés igazi művésze lett a temetkezés Nekropoliszában, végül utolsó óráiban még egyszer a keresésére indult. Valószínűleg megtalálta, mert két ép kézzel temették el. A városban, amely minden más városnál korábban állt, lakóival, akik a városoknak szóló temetési dalt is eléneklik majd, amikor leomlik az összes. Akik birodalmakat is eltemetnek, ha kell. Hol máshol találnál olyan temetkezési vállalkozót, aki méltóképp búcsúztat egy Végtelent?
 
Mert a világokat rázó Valóvihar elvonul, és egy temetési menet követi a végén. Időkön és tereken túl időn és téren kívül áll a felette terülő ég is. Amit látunk, történt, történik és történni fog. Úgy hiszem, a mesék Végtelenét rejti a koporsó, a gyászmenet Álom tiszteletére vonul. Látom a gyászolókat, és látom a hiányzó Végtelent, Vágyat, aki a maga módján, saját palotája szemgolyójában gyászolt. Akkor, amikor a magvakat elvetette - nem akkor, amikor kinőtt a halál virága. Itt mesélem ezt nektek, a meseidőn és a mese terén kívül, könyvvel a kezemben. Megpróbáltam elmondani nektek, Neil Gaiman meséjében miért történik majd mindez. Én is kíváncsi vagyok, hogyan fog megtörténni.
 

Még egyetlen dologról beszélnék. A nőkről, akiknek nincs története. Charlene Mooney panaszolja, hogy nincs meséje, a mesék fogadójában, amit elmesélhetne. Nem utolsósorban azért, mert a mi kultúránk férfitörténetek halmaza. Írtam: Istár története egy másik nézőpontból Orpheusz-történet - és mi csak az utóbbit tartottuk hosszú ideig megőrzésre méltónak. Évszázadokon át a meséinkben legfeljebb a gonosz boszorkányok voltak aktív női hősök. Amúgy férfitettek elszenvedői, mint Elektra, hűségesen várakozó feleségek, mint Pénelopé, viadalok díjai, mint Heléné, avagy puszta biodíszletek, mint bármelyik Bond lány. Ez manapság változni látszik, köszönhetően az olyan mesélőknek, mint például Margaret Atwood - Pénelopeiáját épp a napokban mutatta be Timi. Vagy mint Neil Gaiman, akinek számos aktív, figyelemre méltó hősnője van. Ha főhősök, ha nem, kirajzolódnak. Coraline. Easter, Samantha Fekete Varjú, Laura Moon. Yvaine, a Csillag. Október, aki az én fülemnek nőnemű; a királynő a Hó, tükör, almákból, és a novellák többi lányai.
 
És ott van még Halál.


Köszönöm mindenkinek a FUMAX csapatában, hogy nem engedtek a szeretetteli minőségből!

Eddigi Sandman-bejegyzéseink:


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...