Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)

Legszívesebben azonnal olvasnám tovább! Még megtehetném; ugyan csak magyarul értem a teljesét, de itthon van az egykori kiadás negyedik kötete. Mégis, kivárom, amíg hasonlóan vaskos, de ennyire jó érzéssel kézbe vehető formátumban, ilyen minőségben elém kerül a többi. Álomúr kalandjai Neil Gaiman által - és a rajzolók sora által, akik beszőtték nem egy nemzedék álmait a képeikkel. Igen hosszan és részletesen írtam az egykori megjelenésekről, a Prelűdök és Noktürnökről, ahol a történet megalapozódik, a Babaház összefüggő történetfolyamáról, ahol először szökken szárba, egyfajta erős (bár nem előkép nélküli) ornamentális innovációba, és az Álomországról, ahol elhinti a további történetek gyümölcsöt termő, olykor mérges magvait. Növényi analógiákat használok, nem véletlenül. Valójában ez a történet tényleg kihajt, a kultúránk elveszettnek hitt magvaiból, ágas-bogas növekedése közben olykor lehetetlen mesetávolságokat áthidalva. Ez egy mítosz. Mű-mítosz, hiszen ismerjük a kitalálóját, és képbe kerülésével lett kánonja is, úgymond: egyetlen mód, ahogy mesélhető - de a belső szerkezetében hordozza a jegyeket, a szájhagyomány történeteinek mese-jegyeit; és nem igaz szeretne lenni, hanem valódi. Egy valóság, a miénk mellett, amit olykor beutazhatunk, akár az álmokat.

Kedves angol mítoszlovasom történeteiben mindig is ezt becsültem a legtöbbre. Szerintem Neil Gaiman nagyon sokszor kezdi úgy a meséit, hogy nem áll előtte nyíltan a teljes bejárható út, ágaival és bogaival, nem látja úgy összkép gyanánt a maga szövevényét, ahogy a bonyolult, sokrétegű mesék szövői (Dan Simmons például, aki nemcsak grafomán szövegállata, de szerkezeti mérnöke is a történetfolyamainak). Gaiman valóban inkább kertésze a meséinek. Gondoljunk bele. Egy szilfa növekedésének kódja bele van táplálva a magvába - de azt már a körülmények: talaj, közvetlen környezet, időjárás döntik el, hogy a maga felnövő meséjét hogyan mondja el, évtizedek lassú, évgyűrűkbe dokumentált mondataival. Minden szilfa más - mert mindegyik máshol és másoknak mesélné ugyanazt. Gaiman ugyanígy tudja, nem a történetet meséli, hanem egy történet szemünk láttára bokrosodását a végtelen sokból. Végtelenekről - akiknek végtelen sok története van, de valahol minden történetükben ott rejlik valami az igaziból, amit csak maguknak mesélnek. Ahogy a Szentivánéji álom mosolyogtató mesehazugságában lakik a valódi - hogy felkiáltson a Wendel dombján előadást bámuló manó: Ez lenyűgöző - ráadásul igaz is! Sose történt meg, mégis igaz! Miféle mágikus művészet ez?

Sandman kalandjai ugyanúgy nőnek, ahogy a legszebb mítoszaink. Az adott kor képregényes talajából - az angol rémhistóriából, gothic novel-jeiből; a hatvanas évek DC-s szuperhős-képregényeiből (a sikertelenekből, az elhaltakból - hiszen a mainstream máig él, és elvan a saját álomvilágában) és a popkultúra olyan, akkor friss hajtásaiból, mint a Hellblazer, vagy a Swamp Thing. Ez a képregény elsősorban a maga műfaját tekinti valóságnak, az a talaja - olyannyira, hogy nem egyszer, mikor azt hisszük, a mi ezerarcú valóságunkban jár (mint a Szárnyainak suhogása stand-up epizódjában, mikor Esmé elenged egy "rázós", utolsó poént) valójában épp Gothamban vagyunk, Batman városában, ahol ő valóság - viccelni is lehet vele. Az álomúr birodalma a miáltalunk papírra, vászonra, dalba álmodott művészetünket is magába foglalja és valóságnak tekinti. Gyönyörű, művészi álmainkat a lehetséges emberről (gondolj bele, egy császár portréja például mennyire a "lehetséges ember" - mennyire óhajtja benne a művész, hogy kiválasztott és nagyszerű legyen, akár a képen, s ne a szokott botrány, pitiáner érdek, és tömeggyilkosságok fókusza). Sokszor nem tesz különbséget a történet a mi megszabott szintjeink között, és nagyon sokszor nem is jelzi, melyik meseszinten, melyik álmunkban bóklászik.

Nem véletlen, hogy a képregény ilyen lassan "indul be" - hogy először szinte konvencionális. Ez a magva. Valójában nincs sok történetünk. Szerelem és halál. De ezerféleképpen el lehet őket mesélni. Az a komótos út, amit a Homokember bejár előttünk, ahogy rabságba esik, és kiszabadul, ahogy eszközeit kutatja, s azután szökött alattvalóit, valójában egy igen régóta létező mesei váz. Az idegen időbe csöppent egykori uralkodó nem helyezkedhet egyszerűen vissza egykori önmagába, körül kénytelen nézni, hol van. Hogy ebben a holban régi önmagából mi él, mi múlt el végképp. Ez a körülnézés lehetőséget ad arra, hogy az alkotók miránk reflektáljanak. Egymással babázásainkra - hogy hányféleképpen tesszük eszközzé a másikat. Sorozatfüggéseinkre - hiszen valahol borzongásig szívesen azonosulunk elképzelt sorozatgyilkosokkal. Előítéleteinkre - mintha több lenne bennünk, mint a kíváncsiságból. De a kíváncsiságainkra is - hiszen megragadnák akár a halhatatlanságot. Miközben látszólag mese nő, szövődik itt a szórakoztatásunkra, Neil Gaiman és alkotótársai számtalanszor tartanak elénk alig torzító tükröt, csak legyen bátorságunk belenézni. Ez a történet nem csak mítoszi értelemben időtlen - de rendkívül időszerű is. Odafigyel és reflektál a környezetére. Talán csak az avult benne, hogy hisz bennünk. Hogy még hisz bennünk - hiszen ezért mesél.

A katasztrófa előszelével terhes időjárásban is, ami a szilfa analógiáját követve ebben a mesében maga a világ mítoszkincse. A Végtelenek, a jelen lévő istenek, a Pokol (és benne a remény), az egykor volt istenek és hiedelmek gyönyörű, égboltméretű pókhálója felhőzi ezt a mesét. Ettől a tág levegőtől lesz a főszereplője valóban végtelen - meg ha rádöbbensz: valójában te tényleg egy történetét olvasod itt, nem a történetét. Hiszen végtelen és időtelen - benne lakik az összes történet. Ráadásul álom. Neil egyik legszebb felismerése: a valóságunk is egyfajta álom, csak egyetemes: ezt mindannyian közösen álmodjuk (ezért akkora veszély Rose, az álomörvény, Nada városának üvegszívével a mellkasában, aki összenyitná az álmodók álmait). Ez a kötet megragadná az álom határtalan valóságát. Hogyne férne hát el benne az a rengeteg mitológia - Lucifer és Azazel egy lapon, vagy akár az Arkham elmegyógyintézet! Ne szégyelld, olvasó, ha nem ismersz valakit, keress rá, ha nem penget benned húrokat például Oneirosz neve, nézz utána - hiszen csak pár kattintás. Mindig többletrétegekkel gazdagodik a látvány, ha a kérdéseidnek utánakeresel. A Fumax példaszerű, gyönyörű kiadása ebben is szeretne segíteni, a kötet végén alapos jegyzetanyag áll a kíváncsiságunk rendelkezésére.

A mítoszról tudni kell, hogy nincs kánonja. Olyan, mint a Mesék a homokban nemzedékről nemzedékre átadott története: a mesélője emlékezetére van bízva. Ettől folyamatosan aprókat módosul, változik, máshova kerülnek benne a hangsúlyok - ahogyan az Álomúr rajza is, kötetről kötetre, olykor akár képről képre; ebben a kötöttebb meseformában az alkotók mindent megtettek érte, hogy lélegezhessen benne a mítosz érzete. Mert ez sose tudomás, mindig érzet. Mint amikor érzem, a kezembe fogva ezt a kiadványt, hogy valami fontosat tartok a kezemben, de valójában sokadszor, ennyi szó után sem sikerült megragadnom. Érezzétek.

Kiadó: Fumax
Fordította: Totth Benedek