Recirquel: Walk My World - Millenáris

A Recirquel megalakulása után pár évig szép ritmusban maradva tudtuk követni, milyen utakat jár ez a rendkívül izgalmas társulat – aztán jó pár éven át (az életünk zaklatottabb évtizedében) sokkal hektikusabban. De mindig elragadtatva néztük az előadásaikat, ahogy a szemünk láttára kiformáltak egy új műfajt; ahogy létrejött a cirque danse. Az alapító, Vági Bence szavait idézem: A cirque danse műfaji alapja a cirkusz. A trükkök hatásmechanizmusa az emberi test határait megbontó káprázat. A cirkuszban az életveszély izgalma és a lehetetlennek hitt bámulata közvetlen és elementáris erejű kommunikációs csatornát épít ki a közönséggel. Azonban a klasszikus cirkuszi hagyományokból örökölt formai szigor, a trükkök önmagáért valósága elfojtja az előadóművész hangját. A kötött formákban elfúló tartalom és érzelmek meghiúsítják a néző elmélyülését. A kortárs tánc szabad szelleme ezeknek a határoknak feloldásában kíván a cirkusz társává válni, ez a cirque danse kialakulása. A trükkök erejét a tánc érzelmi kifejezésmódjaival felvértezve egy olyan műfaj születik, amiben a néző kettős vágya teljesül.
 

Nos, ezt a szellemiséget nagyon durván sikerült hatványra emelni a Millenárison látható Walk My World produkciójával. Az immerzió, a teljes belevonódás, a besétálhatóság szabadsága (és felelőssége), a testközelség egyfelől; a tökéletesen komponált, ipari elemeket kiválóan használó, összetapogatható játéktér másfelől brutális mélységig jelenlétet teremt. Benne lehetsz a mesében, amely mitikus voltát tiszta viszonyokban vállalva úgy mai, hogy már nem is áthallásos – a mese ízében is a jelenünkben sétálsz, csak egy gyönyörű, antik eszközkészlettel megfogalmazott változatában, ahol a történés és jelentése nem vált el, s nem is választható el. Nem látod az egészet – azt követed, amit választasz. Természeted szerint válsz részévé az előadásnak. Ezt egy másik blogon (ahol az immerzió bázisául szolgáló Aeneist jártam kicsit a magam szubjektív módján körül) így fogalmaztam meg: ...a hatalmas, bejárható díszlet gátlástalan háborús utalásai, a konténerváros, az egyenruhák, a Karády által fülünkbe dúdolt "hiába menekülsz, hiába futsz"; a szabadon követhető hősök: istenek, királyok és kisemberek sorsának szemünk láttára eső, kegyetlen kisemmizése úgy válik kőpontossá, hogy jelen vagyunk benne. Arctalan tömeget képezünk a drámáik körül, néma kórusként reagálunk, visz bennünket az események sodra egészen a Nagy Fináléig - akárcsak az életünkben, ahol, ha lehet, szintén nem vállalunk felelősséget azért, ami történik. Holott úgy képzeljük, nem abban a korban élünk, ahol a kiosztott sors elől egy Kasszandra jóstehetségének birtokában sem lehetett elugrani.
 

Fontos ösvényt követtünk, (s bár tettek rá kísérletet, hogy elszakítsanak egymástól) egymás kezét fogva, a mese jelenlétében gyáván egymásba kapaszkodva Timivel. Láttuk Hektor kétségbeesését a védekezés vezérlőpultja előtt, Kasszandrát, ahogy harcra tüzeli, s láttuk a harcot az indusztriális „trójai falovával” – a hősi bukást. És Juno, a trószok vesztét óhajtó istennő kegyetlen vérörömét. Itt láttuk Deiphobust, aki nem tud holtában sem elszakadozni a hoplita-léttől – csak a harcát vívná, árny a romok közt. Onnan bóklászva (a mosodán átcsavarogva, s érve az Isteni Bárba) láttuk Ámor s „szárnya” duettjét – a trónra üléssel a végét egy másik fontos szálnak. Aztán keveredtünk Karthágó szívébe, a konténer- s híradóskocsi-roncsok otthon-nyomorába – elbambulva a díszlet ezer apró tapogatnivalóján. Míg belerántott a honi barbárok és menekült trószok csörtéje – Euryalus, Nisus veszte (irgalom anyja, ne hagyj el).
 

Láttuk Dido húgát az aggodalmára csavarodni, Lédát, amint elbűvölne a kis vörös szalonban, S végre Aeneas-t amint elcsábítja Didót. Itt léptünk túl a magunk árnyékán, legalábbis én úgy éreztem, itt hullt le rólunk tényleg a mi mindent nem látunk szorongása. A vereség-látás, a kisembereken túl nem kereső tekintet. Innen vitt a szerencsénk a Minotaurusz labirintusába, hogy lássuk a bűnbánást, a tett után. Aztán a tolvajt is láttuk az őt tolvajlóval – de a nagy fináléhoz már úgy kellett odaterelni bennünket, úgy belefeledkeztünk addigra a szabadon bolyongásba. Ezt a gazdagságot köszönjük, hogy telilakott szemmel, magunkra ébredve jöhettünk haza, úgy is: pontosan tudjuk, hogy a mítosz töredékét volt alkalmunk csak befogadni. S hogy annyi minden van, a máshol történtek oly gazdagsága, amit látni kellene még...
 

De hiszen ez a mítosz! A legfontosabb, hogy személyessé válik, átélt mesévé – a nekünk így mesélt sosem az egész! Csak a könyvekben, a lejegyzés által teremtődik az illúziója: a kezedben tartod, rálátsz, kívül vagy, átlátod. Valójában a mítosz a nem kanonizált, a nem végleges - csak mese, amit úgy meséltek, de ha másképp vált a tiéddé, szabadon elmesélheted másképp. Sosem az egészet, csak amennyi tényleg a tiéd lett belőle. De hiszen ez az élet! A jelenlétünk teremte korlát, hogy itt vagy, és nem ott, ezt látod, és nem azt, hogy a választásaid által a megélt helyzet a kizárólagos tükröd – hiába sugallnak mást vágyképek, médiák, divatok, eszképizmusok. És bár helyzetek nem változnak, csak helyszínek s nevek, a létben vándorlásod által olykor mégis sikerül nézőpontot váltani.
 

Ennek jegyében megyünk vissza majd a Chaos bárba, reményeink szerint mihamarabb – hogy nézőpontot váltva hagyjuk: a másik mesében is tükröződhessenek a világról dédelgetett képeink. Nem a hiányérzet vezet majd, hanem a kíváncsiság – miben látszik másképp ugyanaz a kegyetlen, tiszta hangon elmesélt történet; mit ad hozzá (mit ad a tükörképünkhöz) a máshová helyezett látáspont. Ezt az előadást nem azért nem elég csak egyszer látni, mert lemaradtál a produkciók bőségéről. Hanem mert te magad vagy a produktum, mindaz, amiért felelősséget vállalsz - és ebben a gyönyörűen bonyolultra, élet-mesévé foncsorozott tükörben megláthatod mindezt. Megláthatod, tényleg mi a tiéd belőle. Miközben egy menekülés stációit figyeled, az otthonmaradás tragédiáit, miközben a füledbe dúdolja a teljes világ körülötted: hiába menekülsz, hiába futsz. Vissza kell mennünk, és el kell engedünk egymás kezét, bízva a másikban – bízva benne, hogy ami valódi bennünk, azt továbbra is egymásnak adja vissza az elmesélt történet. Ennek a jelenlétnek ekkora ereje van. Ez az elkötelezett, tiszteletre méltó kortársaink által elénk tárt tükörvilág most itt terül a küszöbünkön. Mítosz-óceán. Ne szégyelljetek belefürödni.

Hajao Mijazaki: A fiú és a szürke gém (film)

Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
- Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.
(Fodor Ákos)
 
Összeszorult a szívem, amikor híre jött, hogy az öreg mester még egyszer visszatér az önként vállalt elhallgatásból. Már a Ponyo úgy készült el anno, hogy az utolsó filmje lesz, már a Szél támad pályán szokatlan (szinte mesétlen, de legalábbis mágikus rétegektől mentes) filmje is úgy készült el, mint vállalt feladaton túli ajándék a szerető rajongóknak. Persze pontosítás is volt, a maga módján – a repülőgépek zseniális tervezőjének meséje legalább annyira a rajzfilmkészítőé is, aki tehet, és nem tehet róla, milyen szelek fújják aztán médiaegekbe engedett, ihlettel, kézzel rajzolt papírsárkányait.
 
Így érzem most is: a bennem mocorgó rajongó még egyszer ajándékot kapott, de szelíd pontosítást is, az eddigiekhez. Nekem nincs más választásom, mint hogy a friss mese árnyékaiban meglássam a pálya egészének vetülését, hiszen láttam és szerettem minden filmjét. Azoknak lesz nehezebb dolga, akik ezzel a történettel köszöntek először a mesélőnek. Mert nem biztos, hogy sikerül kikódolniuk azokat a finom rétegeket, amitől tényleg zseniális ez a játék. És ezek nélkül ez a lassan induló és aztán egy ponton szinte váratlanul szürrealitásba forduló történet az értetlenségen túl nemigen szül majd egyebet a nézőjében.
 

Nem könnyíti meg a frissen ismerkedő dolgát, hogy a fiú és a gém kalandja a valóságunk kárpitja mögött a mester eddigi leginkább japán mesei logikák szerint épült alkotása. Mijazaki komoly nemzetközi elismertsége összefügg a ténnyel, hogy a filmjei java részében ügyesen vegyítette a tradicionális japán mese, a monogatari csapongó, hurkokat vető, utolsó pillanatokban is mindent átértelmező titkokat feltáró történetvezetését az európai gyökerű, sokkal feszesebb, inkább célra tartó dramaturgiával. A számunkra is szokott felütés, felvezetés, középfordulat, fék, nagy fordulat eredményeképp születő katarzis, feloldás drámai ritmusának mezsgyéjén alakította ki a maga ízes filmnyelvét – és nemcsak azért, mert előszeretettel mesélte (japánná, animévé) a mi meséinket is.
 

A fiú és a gém története minderre gyakorlatilag fittyet hány. A mesélőnek most fontosabb volt, amit a meséjén keresztül sugalmazni szeretett volna. Sokan írták, hogy ez a felnövés-történet rokon Csihiro kalandjaival az Istenek fürdőházában – pedig annak valamiféle komplementere. Csihiro érettségért meghozott áldozata, hogy lemond a belőle megszülető mesehősről, amikor elhagyja a párhuzam boszorkák uralta birodalmát. A különlegességéről mond le, hogy visszatérhessen a szüleivel együtt a hétköznapokba. Mahito viszont magával kell hozza a tudást, amiről nem feledkezhet el: éretlen volt a mesevilág varázsló hercegének örökségére és egész életében dolgoznia kell rajta, hogy e világ megtisztult építőköveként tekinthessen magára. Egyszerűen szólva a saját meséje hősévé kell válnia. Nekem most a két történet együttes érvényének megőrzése a feladatom – hiszen mindkettőt igaznak érzem.
 

A történet most a mi múltunkba réved, a mester gyerekkorába. A háború bombák gyújtotta tüzében elhamvad az a kórház, ahol kisfiú főhősünk, Mahito édesanyja is dolgozott; az özvegységet nagyon japán módon megélő apja (majdnem hogy azt mondom, élve a lehetőséggel, valójában a veszteségre tradicionális választ adva) elveszi a felesége húgát, s a háború rémségei elől vidékre költözik a fiúval együtt, az anyai ág családjának birtokára. Önéletrajzi elemek finom beépülése ez – Mijazaki repülőgép-gyáros apja is hasonlóan menekítette a családot a nagyvárosból (nem mellesleg: a gyárral együtt) a bombázások elől vidékre. Az anyját és gyökereit vesztett fiú elveszetten téblábol a vénséges cselédek által fenntartott hatalmas házban, nem tudja elfogadni az új anyát, az új iskolát, az idegenséget – ráadásul egy kertben lakó gém is zaklatni kezdi, aki az első pillanattól többnek tűnik egyszerű gázlómadárnál.
 

Mahito gyásza sértettséggé alakul - amit amúgy nagyon nehezen úszol meg, ha ennyire sokrétegű maga a gyász: így épülhet a valódi érzésből akár egész életre szóló szerep. A sértettség befelé forduló megszólíthatatlansága éppúgy oka, hogy magára marad és elveszik az új életében, mint az apja hibás, távolító gesztusai, amivel megnehezíti a fia dolgát az új környezetben. A gémek hazudnak, mondja magáról a madár, később, amikor a fiú kényszerű szövetségesévé lesz a mágiában. Holott a fiú valójában ugyanolyan hazug, mint a gém. Önmagát sebezve keverné bajba az őt befogadni képtelen új iskolatársait – akik a provokáción, a kiközösítésen túl nem tudtak mit kezdeni az autón érkező, jól öltözött, kimért és gyászában hideg városi gazdaggyerekkel. S lám, a gyász sértettséggé alakulva örökké ott éktelenkedik hegként Mahito halántékán.
 

Pedig itt, ezen a mesébe nyúló birtokon nagyon titokzatos, életre szóló feladat várná. Anyja családja titkot rejt – a földjeiken áll egy romos torony, amely egy másik dimenzió kapuja. Egy párhuzamos univerzumé, amely a miénk sajátos értelmét rejti; táplálja és meghatározza a miénk – innen érkeznek például a megszületők. Vagy innen is. Ennek a mágikus rétegnek az egyik varázslata, hogy csak az egyik. Hogy még számos ilyen lehet. A látásmód, ami mentén épül, alapvetően gyermeki: emberevő szörnyekké lesznek benne a papagájok, a királyukkal az élen, aki minden autoriter hatalom rajzos paródiája; és a világot egyensúlyban tartó alap a játék: a minden nap egymásra rakott építőkövek egyensúlyi játéka. Az egykor eltűnt, dimenziót váltó mágikus nagyapa a fiúban az örökösét köszöntené – hogy aztán tudomásul vegye: ez a mágikus párhuzamos pusztulásra ítélt, mert nem méltó az örökös. Magát sebző lénye a maga lényegét felismerve nem nyúl a tisztaságot jelképező kövekhez.
 

Ez a mese nem bocsát el, utánad integetve; ki kell menekülni belőle. Vissza a viszonyokba, ahol saját papagáj-szörnyeteg mivoltod kell felszámolni. Ahova a saját sértettséggé alakult gyászod elől ki kell menteni a szerethető pótanyát, pocakjában az öcsikével. És mégis, meghatározó kellene maradjon, amit általa tanultál. A lényegünk csak a valami elmesélhetőben markolható. Írtam már, egészen máshol, egy másképp felnőtt mese kapcsán: ezek a történetek valójában a legfontosabb kérdéseinkről gondolkoznak. Hiszen miközben feltérképeztük e sárból gyúrt golyó szinte minden zugát, (mesétlenítjük úgymond), még mindig csak meséink vannak róla, hogy miért van élet, hogy a számunkra miért értelmes; egyáltalán, hogy hogyan létezhet ez a kérdés: miért? Ha ennyire tág az értelem, hogy ennyi minden belefér, miért szűkül ebbe a száznál kevesebb évbe - miért csomagolja a halálra ítélt test. Mijazaki történetei is rendre a bennünket leginkább foglalkoztató dolgok határait rajzolják ki – és lépik túl, a mesélés által. Ez a mese is, a magába vesző mítosz dimenziójáról.
 

Mijazaki jelen van ebben a filmjében, és a filmben jelen van a Japánban (rángó föld, felszökő hullámok, életet tépő szelek által könnyen születő) számunkra szokatlan viszony a halálhoz. Jelen a vigasztalás, egyetlen veszélyben elhadart mondatban, hogy a tűzbe vesző anya kezdettől baráti, meghitt viszonyt ápol a tűzzel. A vigasztalás egyetlen ölelkezésben, amikor a fiú a mostoháját szívből anyjának nevezi. Jelen van az alkotó ember felelete a világnak: az alkotás tisztának őrzött építőkövekből épült, sérülékeny torony, lehet, téged ráz a magad földrengése, a rengeteg más ízű tapasztalat, ha meginog benned – tanít, ha meginog benned.  Jelen van a hatalomra vetett komoly gyerektekintet Mijazaki-módra: hogy az is csak önkényesen választott építőkövek mocskos játéka, és hazudik, aki mást mond. Jelen a szolgálat tisztelete azok által, akik képesek a világuk megtisztelve szolgálni. A látszatra csúf, de szeretetből gyúrt öregség, és a felnövés, mint embert próbáló helyzet. A minálunk jobbat alkotás vágya. Ami tényleg elbűvölő varázslat, ha sikerül.
 

Jelen van az öreg mester filmjében, hogy mi a világunkat a mesélés által értjük. És a meséink csak ideig-óráig érvényesek. Hogy a megértés kísérletei közben itt kell élnünk, ebben az ellentmondásos, zaklatóan igazságtalan, vagy annak érzett közegben. Ahonnan nem irtható ki a konfliktusaink szennyeződése. Ahol ott a halál. Abszurd világban élünk – de gyönyörűen mesélünk egymásnak róla. És én ennyi szóval sem tudtam, most sem megköszönni a mesék öreg mesterének, hogy annyiszor összemarkolta a szívem, az érzéssel, hogy bár magam nem értem, az életünknek mégis van valami éhségeinken túl mutató, gyönyörű értelme.

A mesék ereje (Az Ezeregyéjszaka meséi - A tűzmadár)

Ideje volna felébreszteni szunyókáló blogunk, de ennek még mindig komoly akadályai vannak. Többek közt az a fura helyzet, hogy mostanában lassú, párhuzamos olvasásokba bonyolódtam (a tavalyi évértékelőben fényképes beszámolóval illusztrált egyéb szenvedélyek mellett). Nyitva várja sorát Kleinheincz Csilla Alvilági szövedéke (nagyon felkavar), Jón Kalman Stefánssontól A mindenséghez mérhető (ez most túlringat). Továbbra is rengeteg csillagászati szakirodalmat olvasok, mert a távcsőben látható a látvány megismerhető értelmétől tárul – magában nem mindig evidens (fénypontok, pacák... na és?). De a legfontosabb lassú olvasási projektjeim most Az Ezeregyéjszaka meséi (a teljes kiadás I. kötete még mindig) és A tűzmadár, Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev orosz varázsmese-gyűjteménye. Ez a folyamatban lévő párhuzamos elindított bennem egy gondolatmenetet, amit így, az olvasás közben is nyugodtan megoszthatok veletek.
 

Mert a két mesebirodalom a népmesei attitűd helytől, nyelvtől, kultúrától független, kétségtelenül felismerhető párhuzamain túl gyökeresen más. Komolyan hasonló bennük, hogyan játszanak el az elégtétellel, vagy a magmagyarázhatatlannal – nagyon sokszor könnyen párhuzamba állítható meseválaszokat fogalmazva a legnehezebb kérdésekre. De ijesztő, mennyivel nyersebb, mennyire zsigeri A tűzmadár legtöbb története a gazdagon ornamentizált, rétegekkel jóízűen játszó arab mesekincshez képest. Tényleg, mint egy fenyőrönkökből összerótt, itt-ott baltafaragásokkal mégiscsak díszített faház egy égetett csempemozaikkal kirakott, kicsit elhanyagolt, de még mindig gyönyörű szászánida palotához képest.

Nem csoda – az iszlám világának eléggé kalandos módon Európába jutó mesekincse valójában egy nagyon gazdag, de saját súlya alatt elfáradt kultúra terméke. A gyűjtemény jellegében egymással gyakran ellentmondó szemléletek gyermekeit is integrálta – a történetek egy része nem is tud Allahról, miközben az Ifritek és Máridok világát mesébe vonja; egy része tud róla, de úgy játszik el a prófétálással, ahogy bármilyen mitológiával; egy része viszont konkrétan át van itatva vele – hordozza magán annak (számunkra így is igen ellentmondásos) erkölcsiségét. Ami valójában ezt a zsúfolt kincseskamrára emlékeztető gazdagságot összefogja, az a keret: Sahrazád, meg az életben maradás kedvéért mesélt, indaminta mentén egymásba fonódó, végtelennek tűnő, de pragmatikus okokból mindig a csúcspont előtt abbahagyott meséje.
 

A tény, hogy addig élhet, amíg a meséje leköti az uralkodója, Sahrijár figyelmét. A mesekincs legfontosabb tanulsága ez a mindvégig kihegyezett készenlét a mesélő részéről – ami túlmutat a szórakoztatva tanítás, a népi világmagyarázatok mesei igényén. Ez a mesélés az első pillanattól kezdve vérre megy, tehát a mesélő tényleg mindent bevet, hogy megőrizze a figyelmet, hogy fenntartsa a kíváncsiságot. És ez az attitűd a mesékbe is leszivárog. A gyűjtemény-jelleget finoman színezi a keret ornamentikája, rendezi úgymond, hiszen összképet is kell sugalljon – akkor is, ha valójában tényleg ellentmondásos, ha nincs lesimogatva benne minden. A hurcolt ellentmondások nem vetik szét – annál sokkal ügyesebben kaleidoszkóp. Mint minden igazán öreg kultúra-összkép, belátja, hogy nem választhat a felkínált szemléletek egymást kizáró bőségéből. Ez is lehet ágya a fanatizmusnak, a vallási ébredésnek – az igénynek, hogy ellentmondás-mentesítsék a mesét. Ez a fanatizmus az elfordulás lesz a bejárhatatlanul gazdag ornamentikákba fonódó, végtelen érzetű utaktól. Most nem érinteném, mennyivel járulhat ehhez hozzá társadalmi kiúttalanság, nyomor, elégtételvágyak és gerjesztve életben tartott sértettségek - vagy a tanulatlanság, a konzervált butaság.
 

Pedig amúgy ezt sem ártana érinteni, mert a világ, ahol viszont az orosz népmesék születtek, alapjában telidestele volt/van ezekkel. Az orosz mese nagyon sokszor az élhetetlen diadalát vizionálja a kíméletlen közegek felett. A bolond, csak kemencekuckóban nyáladzásra való legkisebb fiú, Ivanuska (minden lehetségest nélkülöző) megdicsőülését. Ez egy súlyosan kultúra előtti világ, ahol a lehetséges utak gazdagsága nem csókolta meg még a fantáziát sem. Zsigeri, mert jóval kilátástalanabb körülmény- és vágyvilágok terméke, mert a mesélők java nemcsak írástudatlan volt, de a világismerete se terjedt túl a saját röghöz kötöttségén, a faluja szemléleti horizontján. Ami felett valóban mesei távolságokban lebegett a lét bármilyen indoka, akármilyen vallási tanítás, de a valóságos, aktuális Cár atyuska is. A mesei megoldások nyers indokolatlansága meg sem kísérli valamilyen erkölcs képbe emelését (uralkodik bennük az önérdek); amíg az arab mesekincs tud a világmagyarázatokról, de úgy tartja, hogy az összességük bejárhatatlanul bonyolult, az orosz nem is hisz a létezésükben. A célra vezető pragmatizmusban annál inkább.
 

Mindazonáltal hallatlanul érdekes mesevilág ez, de másért, mint az Ezeregyéjszaka. A megtermékenyítő ereje ennek is kétségtelen – Valente Marija Morevnája, vagy Neil Gaiman meséje a Sandman - Fabulák és reflexiók egyik epizódjába ágyazva a vadászatról ezt eléggé megmutatja. Lenvászoning a selyemhez képest, de a saját világunkhoz most valahogy többféleképpen rejt kulcsot. Hiszen egy olyan elfáradt, „kultúra utáni” helyzetben vagyunk (furcsa, de pont a rohanástól – leszakadozik rólunk), amit egyre inkább azok a pragmatizmusok irányítanak, amelyek hordozói nevelődésük közben elkerülték, vagy lerázták magukról annak dilemmáit. Zsigeri példákból okulva, pontosan egyfajta „kultúra előtti” állapotban élvezve a gátlástalanság előnyeit. Fontos ismerni, hol gyökeres, hol tapogatható leginkább ez a gyökértelenség.

Neil Gaiman - P. Craig Russell: Északi mitológia I. kötet (képregény)

Egy nagyon vidám óra alatt átlapozható, de ha eszedbe jut egy-egy morbid sztorija, majd újra kézbe kéri magát – legalábbis látok erre esélyt. Neil Gaiman és a jobbnál jobb rajzolókból álló alkotógárda itt amúgy egyszerűen újrahasznosítja az író által papírra vetett szöveget – sokat morogtam már emiatt az íróval kapcsolatban, hogy eléggé gátlástalanul képes a saját agymenéseit is újra- és újrahasznosítani; nagyon gyakran úgy, hogy alig tevődik hozzá a formátumváltással többlettartalom az eredeti ötlethez. Itt ráadásul az ötlet sem eredeti, nem saját agymenés – viszont szellemes és gátlástalan újrafogalmazás, tehát ennyiben méltó az alapanyagához. Az elsődleges okát, hogy leginkább mégiscsak örülök a kézbe vétel lehetőségének az Északi mitológia kapcsán leírtam már, és most sincs kedvem másképp mondani (újrahasznosítok én is, ha már...): itt a magyarázata, miért haragszom a saját kulturális környezetem olykor egyszerűen végtelenül sznob, máskor nyíltan szocreál-maradvány képregény-ellenességére. Ami által nem futhattak itt jóízűt az össz-irodalmi pályán Európa és Amerika legjobb mítosz-átiratai. Esz a méreg, hogy itt nem találkozhatnak a fiatalok olyan könnyed, kissé áthangszerelt, jól befogadható, mégis minőségi (lényegében a mítoszt megtisztelő) képregényes átiratokkal, mint például a Hatalmas Thor. Sokféleképpen vissza lehet vágni a képzelet szárnyait… de az egyik legegyszerűbb módszer, ha a kíváncsiság madarát egyből vaskos kötetek ízetlen (papír-ízű) száraztápjával eteted – így ugyanis ki se nőnek azok a bizonyos szárnyak. Ha ifjabb ismerőseim ilyesmiről kérdeznek, most már legalább ezt a kötetet a kezükbe nyomhatom: könnyed, kissé áthangszerelt mítosz-átirat gyanánt. Ez a kézbe nyomhatóság a befogadás tovább könnyített verziójára, a képregény-változatra hatványozottan igaz.

Észak gyermekei David Rubín rajzaival
 (rajzban tán a leginkább északi)

Még annyira sem eredeti, mint a könyv kapcsán emlegetett Hatalmas Thor – ez a képregény tényleg a mítoszkör elvileg mindenki által ismert alaptörténeteit meséli újra, lazán, közérthetően. Viszont pont emiatt, hogy ennyire könnyed, elég pontosan látszik, hogy az európai és észak-amerikai mainstream mennyire ebből a szemléletkörből építkezik az egymásnak és legfőképp nekünk, történet-nagyfogyasztóknak mesélt stimuláló sztorijaiban. Amíg a kultúránk elejének dilemmái szoros viszonyt ápolnak a zsidó-keresztény hagyománykörrel, addig a népmesei alapok és a mára mindent uraló, sokaknak mesélt tömegmesék is inkább ebből a szemléletből nyerték és nyerik a történeteik alapvető viszonyrendszereit. A bonyolult motivációjú, de ezzel a bonyolultsággal a történetben egyedül való központi intrikus, szarkavaró alapfigura, a mellette egybites, pár jellemzővel skiccelt nagyon gonoszok, akik pusztán a bennük materializálódott fenyegetés manifesztumai; a becsapható kavarás-alapanyag, egymásnak ugrasztott törpe mesteremberektől az egymásnak ugrasztott, folyton ugyanúgy naiv hiteikben lebegő isteni jófiúkig ebből a történethálóból merítve váltak a tömegkultúra alapelemeivé. Annyi kiegészítéssel, hogy itt amúgy ezek az úgymond jófiúk és jó-lányok is elképesztően seggfejek Odintól Thoron át Freyáig – gátlástalan önérdek-érvényesítők akár egymás kárára is; tehát e mesekör valóságos erkölcstelenség-színvonalát a popkultúra körülbelül Tarantino Ponyvaregényével érte el újra. A kultúránk amúgy általában tabukat meghatározó morális kódexek szorításában meséltet – ennek a mesekörnek eredetileg nemigen voltak ilyen fékei, hiszen olyanok mesélték egymásnak, akik maguk is sokszor engedtek az indulataiknak, mindenféle lelkifurdalás nélkül. Észak e tekintetben sokkal szabadabban fűzte az erőszak és a féktelenség kígyóiból a maga csomómintás ornamentikáit, mint például a mediterrán mítoszkörök – ahol különben ezek ugyanúgy jelen vannak, csak jelentősen több sallanggal övezve.

Az Istenek kincsei - Jerry Ordway rajzaival
(rajzban talán a legkevésbé északi)

Ez az isten-kép egyáltalán nem fennkölt, vagy magasztos. Ellenben földszagú, mint a tőzegtetejű csarnokok levegője. A képregény képi világával kapcsolatban ez az egyetlen kritikám – nemigen mer annyira koszos lenni, amennyire az alapanyaga. Ezek az égre törő reneszánsz várképzetek, levegős terek, déli oszlopcsarnokok egy általánosabban sztereotip istenkép alapjául szolgálnak, ami északhoz kicsit túlságosan steril. Ezek a tiszta, olykor tisztán dekoratív ruhák az isteni alakokon, a képi világ képzettelensége mintha a hatvanas évek jámborabb, korai Bondok angyali, minden lében (két) kanál kalandvilágának ízeit hordoznák. Értem ezt az engedményt, így (is) úsznák meg ezek a komolyan meghökkentő mesék a korhatár-karikát. Hiszen itt egy férfiisten kancává változva teherbe esik, és utódot szül egy csődörtől, például. Csak hogy a nyakán maradhasson a folyton bajt kavaró feje. Egy másik nőnek öltözve komponál egy menyegzőből Véres Nászt. Szóval, amikor arra gondolok, hogy ezt a témához illő naturalizmussal is rajzolhatták volna, egyből médiahatóságok és konzervatív (a szó eredeti értelmét amúgy farba gyalázó) mindenféle erkölcsöt csőszölő szervezetek is az eszembe jutnak egyből. Holott ha lenne kiskamasz gyerekem, ezt tényleg a kezébe adnám, hogy aztán egy jót beszélgethessünk a mesélésről, Wagnerről, meg A Nibelungok Gyűrűjéről, észak mítoszkincsének forrásairól, Gaiman egyéb könyveiről és Tolkien professzor Midgardjáról, vagy az általa óangolból fordított Beowulfról – arról, hogy az egyszer elmesélt mese hatalmas és egészen furcsa utakat is bejárhat a kultúrában. Nagyon sok mindent segíthetne jó előre megérteni. Hogy miért és miért úgy meséljük egymásnak életeink és mítoszaink, ahogyan.

Hála a FUMAXnak, a Könyvfesztiválra kijött a második kötete. Legyetek rá kíváncsiak.

Stephen Fry: Mítosz - Görög mitológia angol humorral

Kedvelem ezt az embert. Mint írót, de mint színészt sem ismerem a kellő mélységig, de van benne valami szeretni valóan hasonlatos egy elképzelt (önmaga ellenére vicces) angol professzorhoz (mondom ezt úgy, hogy ebben a „szerepben” kizárólag A hobbit bővített kiadásának extráiban láttam). Érdekel (pontosabban kicsit már túlzottan is izgat) a mítosz. Ahogy létrejön, ahogy működik, s hogy miért van (miért volna) igény rá (s hogy miért irritálja ennyire az értelmet ez az igény). Úgyhogy amikor a könyvtár újdonságokat bemutató polcán szembejött a könyve, elsőre egyértelmű volt, hogy hazajön velem. Hogy aztán tényleg felhőtlenül szórakozzak – annak ellenére, hogy sok mindent másképp látunk, másképp gondolunk erről a szellemkincsről, ami egyre inkább kiszorul a köztudatból, a közoktatásban betöltött szerepe ellenére (vagy épp annak okán? Ki tudja...).

Szóval kedveltem ezt a könyvet, mert pont ezt szeretné: olvasmányos formában, minél fiatalabb korban csodálkozz rá. Egyáltalán nem alapos, vagy teljes igényű - a nagynevű emberi hősök: Iaszón és az argonauták, vagy Héraklész és tíz (plusz kettő) feladata Stephen Fry egy másik könyvében szerepelnek, mint ahogy külön megírta a trójai háború meséjét is (valahol remélem, ezek is megjelenhetnek valamikor magyarul). Ebben a könyvében abból táplálkozik, amit nagy szeretettel olvasott, ami megragadta, ami megmozgatta a fantáziáját. Az istenek születése, jobbára Hésziodoszt követve (de bevallottan modern feldolgozások nyomán); az Apollodórosznak tulajdonított Mitológia, Longosz művei, Apuleiusztól Az aranyszamár, de legfőképp Ovidius és az Átváltozások a forrásai – talán, mert az írót is legfőképp a szerelem érdekli, akár az egykori római költőt. Mintha elsősorban nem a hatalom természete, nem az ananké, a kikerülhetetlen végzet érdekelné, hanem a szerelem.

Öltsön akármilyen formát. Stephen Fry csak elmeséli, a maga kedvesen laza modorában, mintha csak beszélgetnénk. Az ígért angol humor ugyan kevesebb volt benne, mint amire számítottam, de legalább intelligens, és eljátszik a mostanában született játékainkkal - hiszen amióta valaki úgy mesélte, Poszeidón egyik fiát úgy hívják, hogy Percy Jackson, azóta lett egy ilyen nevű fia. Tényleg. Mert a mítosznak ez a lényege, az emberek mesélték egymásnak, és ahogy Fry elnevetgél rajta: elég volt egy részeg énekmondó, hogy megszülessen egy új változat belőlük. A szájhagyománynak nincs kánonja (mint ahogy a popkultúrának se). Így eshetett például, hogy (személyes kedvencemnek) a Minótaurusz-történetnek négy különböző variációjára is kultusz épülhetett négy különböző ókori görög városállamban. Csoda, hogy a lejegyzés korában, amikor elterjedt az olvasás az antik világban, fennmaradtak – az ókori (le)írók is hajlamosak voltak nagy egészben, meg összképben gondolkodni, úgyhogy sokat szöszöltek a mítosz úgymond ellentmondás-mentesítésén. Ebben az értelemben az antik istenvilágra meglehetősen későn épült a mi fogalmaink szerinti vallás – tényleg jobban járunk, ha mitológiai kultuszoknak tekintjük őket (s talán minden kritikám ellenére ezért szerettem ennyire ezt a vállaltan felszínes és teljességre nem törekvő bemutatást – mert nem lát bele összképet).

Első kóstolónak kiváló – aztán vagy teremt kíváncsiságot, vagy nem. Mivel azért sikerült így is elég sok történetet belezsúfolni, külön öröm, hogy a kötet végén van pár függelék, köztük egy tisztességes név- és tárgymutató, hogy ezt-azt visszakereshess, ha úgy tartja kedved. Lehet nem szeretni a hasonló, laza szövetű, önkényes megidézéseket, de lassan tényleg ott tartunk, hogy az emberiség közös szellemi kincseire olvasó híján csak a gépi memória emlékezik – egyáltalán nem baj, ha a polcokra kerül egy ilyen szubjektív olvasat. Tanyát verhetne a fejekben az is, hogy ez teszi a mítoszt – ezért az, ami, mert csak szubjektív olvasatai vannak. A lényeg az volna, hogy olvassuk őket. Mert csak úgy döbbenhetünk rá, mennyire gazdag formában van jelen az életünkben ez a gondolkodásmód, hogy erre a szemléletre tényleg van létező igény – hogy élnek vele most is és éltetnek általa. Hogy a ráció világa alatt most is ott lakik a zsigeri vágyak és ösztönök féktelen, háromfejű kutyával őrzött barlangbirodalma, amit se eddig, se ezután nem világíthatsz át teljesen az értelem kézben tartott, fegyelmezett, dolgokra fókuszáló reflektorával – mindig ott borzong körülötte a sötétben az, amire épp nem esik rá a fény. Hiszen aki fényt gyújt, sötétséget is teremt körülötte.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Kisantal Tamás

Monstress 4. - Képregény

Végre nézhetünk a kisróka szemével, és ez sok mindent teljesen más megvilágításba helyez. Kippa aranyfényű szeme számára lelepleződnek a csalások, az álcák – előbújik a valódi természet. Farkasvérű Maika valódi természete is... Milyen szerencse, hogy az első kötetben, a történet legelején Maika elfogatta magát, hogy rabságukban összetalálkozhattak, hogy a kisróka jó felé (azaz vele) menekült (Követtem magát. Úgy gondoltam, biztonságosabb. Ügyesen öl). Ez a történet játszik az effajta véletlenekkel, amikből bonthatatlan elköteleződések lesznek, felelősségérzettel egymás felé – ami nem jelent mást, mint hogy az Ismert Világ tenger mosta partjain, síkságain, hegyeiben és mély üregeiben egyetlen szereplő számára sincsenek véletlenek, ez az opció ebben a kalandban nem elérhető. Itt minden találkozás, legyen bármilyen kimenetelű, elrendelt – hiába, hogy tervekbe szőtt és egymás ellen, egymásba fonódó tervekbe szőtt döntésekből következnek. Valami hallatlanul mulatságos, hogy elhisszük Marjoire Liunak és Sana Takedának, hogy hősüknek, a Monstress hősnőjének, Farkasvérű Maikának olykor mégis van választása.

Mint ahogy ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy végre felkerült a táblára az összes fontos játékos. Hogy napvilágra került a főhős bonyolult családjának összes eddig homályban hagyott rokoni szála. Ha olykor mérgesít ez a mese, jobbára ezért – a kiválasztottság a hőstörténeteinkben a korai mitológiák óta együtt jár ezekkel a szűk családi körben rendezetlenül hagyott, és folyton az egész világot érintő módon elintézett magánügyekkel; a modern popkultúra csak olykor ügyesen, máskor kevésbé lóláblógatás-mentesen alkalmazza ezeket az ősrégi alapelemeket (Megölted az apámat! Nem. Én vagyok az apád...). Mintha tényleg nem jöhetne valaki csak úgy a faluvégről, tehetségét nem a szent vérvonalból szerezve, hogy odaálljon a mítosz szaggatta sorsú hősök elé, méltó ellenfélnek. Meglátjuk, ennek a történetnek eddig is az adta az egyik varázsát, ami a mangák (és klasszikus ősük, a monogatari, a középkori japán „regény”) erénye: hogy a legvégéig nem adja a kezedbe a széttört összkép összes puzzle-darabkáját.

Ami továbbra is elragadó benne, hogy miközben önkényes, mint minden fantázia, nagy tiszteletben tartja a saját mitológiáját – eddig legalábbis nem vétett ellene. Hiszen továbbra is önkényes mitológiai játék, amely kegyetlen mohósággal tetszeleg abban, mennyire bátran erőszakos, véres és illúziómentes – de a saját mitológiája logikáját eközben is meglehetős igényességgel tiszteli. Írtam, hogy félek tőle, szűkebbre kerekedik a palettára kerülő színek által az összkép, mint amit ez a köré álmodott mitológiai „tág levegő” sejtet, szerencsére eddig nem lett igazam – a mese és bonyolítása meg tudta tartani a fantázia számára nyitva hagyott mélységek és magasságok szédítő érzetét. S közben persze hogy rengeteg pontján szólna ki a mának, tanítana és érzékenyítene, intene a másság, a szokatlan, az előítéletekkel illetett, a devianciának tekintett megfontoltabb megítélésére – ami különösen vicces benne, hogy szokás szerint néhány tipikus manga-hős által, akik mindennek nevezhetők, csak megfontoltnak nem. Maika továbbra is ugyanolyan impulzív, mint az első füzet lapjain; persze e tekintetben neki könnyű dolga van, úgyis a „helyes irányba” vezeti (vagy vonszolja) a sorsa.

Számomra a szövődő történetnél (ahol még mindig nem tudjuk, hogy ki az igazi, nagybetűs ellenfél, szarkavaró és méregkeverő; akár az is lehet, hogy az egykori, babaszemű barát és szerető) azért messze többet ér, ahogy rajzba kerül. Mert amíg az ilyen történetek légkörében otthonosan érzem magam, az erőszakos mesék rajzolt világában általában kényelmetlenül. Sana Takeda figurái és eszelős terei mégis megvettek maguknak. A legelrugaszkodottabb karaktereiben is van valami, és ha megkapja az egész oldalt egy-egy totálhoz, mindig kifogástalanul él vele. Ornamentikája ellenére a térábrázolásairól nekem folyton Cutomu Nihei, meg a Blame! megastruktúrái ugranak be – csak ami ott nyersen ipari volt, az itt teljesen növényi. Érdemes figyelni, hogyan helyezi el ebben a növényiségben a magvakat, azaz egy-egy struktúrája hogyan-miből nőtt, hova ágazik, és milyen újabb magvakat terem (azok a függőlegesen vágott öregisten-szemek is magvak...).

Most már tényleg nagyon kíváncsi leszek a lezárásra – mivel a műfaj így követeli, nyilván színes, széles vásznú lesz és áldozatokkal teli. De igen csodálkoznék, ha minden kérdésünkre választ kapnánk, és nem is bánnám, ha nem; mert ennek a történetnek kifejezetten jól állna itt-ott egy kis nyitva hagyottság. Hiszen annyi rétege van, és még legalább ennyit sejtet. Meglátjuk, mindenesetre ebben az igen erős képregényes felhozatalban is nagyon közel férkőzött hozzám, és biztos, hogy ha egyszer lesz ráérő időm, újra végigmegyek rajta lassan és figyelmesen. Megkeresném az észrevétlenül rejtőző magvakat.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Kleinheincz Csilla

Monstress 1-3. - Képregény

Megfogadtam, hogy soha többé nem kerülök ilyen helyzetbe - gondolja magában Farkasvérű Maika, amikor olyan helyzetbe kerül, amivel el lehet kezdeni ezt a mesét. Marjorie Liu meséjét, amit Sana Takeda rakott eszelős aprólékossággal képbe. A mesét a lányról, akiben bosszúvágy lakik a halott anyja miatt, meg még ki tudja, mi lakik benne – szintén az anyja, s még inkább a vére miatt. Helyzetbe kerül egy világban, ahol Ősök, halhatatlan (de egymást azért előszeretettel gyilkolászó) félisteni lények élnek a háború emelte fal mögött elzárt birodalmaikban, emberek civilizációja keresi rajtuk a fogást, a politika mellett (és ellen) a vallás fegyverével is, a Küméi rend papnőin át. Helyzetbe kerül a világban, ahol emberek és ősök hibridjei, az Arkánok a konfliktus legfontosabb áldozatai, a testükből vegyészeti úton kinyerhető mágikus anyag, a csodás gyógyulásokat (is) lehetővé tevő lilium miatt. A (sokfarkú) Macskáknak e világban saját civilizációja van, és az égen Öreg Istenek sokszemű szellemalakjai imbolyognak. Helyzetbe kerül e bonyolult mintázatú, mégis annyira ismerős világban, mert erre predesztinálja a vére, a származása – mert titkot rejt a félkarú teste.
 

Van valami bájos (és meglehetősen véres) teljessége ennek a mesének – nemcsak azért, mert az elképzelt világ gömbölyű és gurul. Mintha az eddig olvasott mangák és animék összemarkolt, őrült tempójú mixe volna. Van itt széttört szent tárgy, aminek a darabjait le kéne vadászni és össze kellene rakni (vagy az istenek mentsenek tőle, hogy sikerüljön), van ebben a történetben egy származása által kiválasztott antihős hős, elemi kegyetlenség és hentelés, csöpp, ízléssel belefont hentai-ra jellemző (fajközi) szex. Van itt szellemi erővel gerjesztett energiarobbanás, némi poszt-apokaliptikus él a középkor végét idéző fegyvereken, mágiától rémálomszerűen burjánzó idegen hús, és szemek, szemek a lehetetlen helyeken, ahogy téged néznek. Miközben műfaja szerint (ha valamilyen manga-műfajba szuszakolnám) Mahó sódzsó, mágikus képességekkel bíró főszereplő lánnyal, a férfiaknál erősebb, de egyáltalán nem bölcs nők vezette világban. Ez a történet egyszerre gender, és nyers kritikája – olykor tényleg hallatlanul pontosan láttatva a nemi szerepeink a saját kifacsarásaikban. Úgy adagolja a mesét, ahogy a mangák őse, a monogatari, az ősi, sokszólamú, ezer hurkot vető mesélés-módot viszont feszes ritmusban tartja a nyugati dramaturgia. Szóval az olvasása szüneteiben eszembe jutott az Inujasától kezdve Akirán át az Árnybíróig egy halom eddig olvasott élmény abból a birodalomból, ahol így, ezzel az eszközkészlettel mesélnek – de amíg olvastam, nem fért hozzá a figyelmemhez egyéb, mint amit az alkotói a lapokra szántak, és ez nagy dicséret.
 

Igazi World manga, Global manga – volna, ha amúgy a formátuma nem volna szigorúan nyugati. A feszessége. A tény, hogy nem kapunk az összes fontos szereplőhöz kényelmesen elmesélt eredettörténetet és motivációs hálót – sőt, az egymást követő drámai helyzetek közt olykor visszalapozásra ingerlőn pottyan el az, amire egy mangában oldalakon át csodálkozhatnánk. Az arányokon múlik minden, és ebben úgy látom, Majrorie Liu nagymester, hogy megtartsa a mesélés közben adagolt tudás játékos voltát, a történetben, ami egyáltalán nem gyerekjáték. Amit mégis a tudtunkra kéne adjon valahogy, és nem fér a mesébe, hallatlanul ügyesen adagolja a fejezetek utolsó lapjain, ahol a nagyrabecsült Tam Tam professzor, a macskák Is’hami templomának korábbi első krónikása, a költő Feketekarom Namron kortársa tanítja a kiscicákat (azaz minket) a világa történetére és törvényeire. Ez is mangajellemző – azaz játék egy mangára jellemző fogással. Ahogy a cuki karakterek egy véres történetben, a hatalmasra nyitott szemek ártatlansága, szemben a résnyire nyitott szemekben méricskélő számítással és elemi kegyetlenséggel – nem is beszélve az Öreg Istenek beteg, függőlegesen vágott, mohó szemeiről az eluralt testeken.

Nem mesélem a történetét – mert azt tényleg jobb úgy megismerni, ahogy az alkotók akarják. Három kötetet zabáltam meg gyakorlatilag órák alatt, de makacsul visszatérek hozzá, és erről leginkább Sana Takeda tehet. Rajzban ez a könyv egy perverziókig gyönyörű tobzódás. Az ezer kulturális utalást rejtő hátterek a jól elkapott, apró mimikai finomságokig pontosan ábrázolt hősök mögött. A szentélyek ornamentikája, egy lapon a gőzpunk és a mágia-fény; egy lapon a fogaskerekek a holdfényben és Hokuszai nagy hulláma, amiből vízi zombik kezei nyúlkálnak. A manga gyakorlatilag fekete-fehér, egyrészt mert mindig igen gyorsan készül, másrészt a színes borítóoldalakon bomló látvány segítségével úgyis kiszínezi az olvasó emberi elme. Ez a képregény mintha kizárólag borítóoldalakból állna. Aprólékos, átgondolt, és sokadszori újralapozásra ingerlő. Ennél részletesebben nem mesélnék a képekről sem – nem mesélem a képekbe csomagolt történetet, mert nemcsak ezekért az áradó, gyönyörű rajzi terekért, s a gazdag képzelettel megalkotott, félig ember, félig állat külsejű hősökért érdemes újra meg újra kézbe venni. Megint egy modern kereskedelmi produktumot dicsérek, mert alig korrumpált, tiszteletteljes, ősi módon alkot benne a teremtők képzelete mítoszt. Én kifejezetten szeretek újra meg újra ilyen helyzetbe kerülni, hogy egy popkulturális termék által láthatom egy sajátos, önkényes mitológiai játékban a tiszteletet.

Még két kötete jön – az egész összesen harminc fejezet. A fordító Kleinheincz Csillával beszélgettem róla (akinek itt is megköszönném a munkáját), hogy nagyon sok mindent majd a negyedik gyűjteményes kötetben tárnak fel az alkotók a történtek hátteréről és következményvilágából. Félek kicsit tőle, hogy szűkebb lesz a kikerekülés által, mint amit a fantáziám varázsolt köré – de remélem, hogy tévedek. Izgat, milyen szelek hova terelik benne a képzelet tág levegőjét, milyen viharok kelnek és hogyan csitulnak el. És köszönöm a Fumax csapatának, hogy továbbra sem engednek a megszokott igényességből, hogy kézbe vehettem ezt a műfajából ezer csáppal kinyúlkáló, az életünkre is sajátos ízekkel reflektáló mesét.

Kiadó: Fumax

Fordította: Kleinheincz Csilla

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán - az örök élet itala

Ez a könyv egy kiterjedt mivolta ellenére is ijesztően szűk-érzetű zsákutcába vitt, boldogult ifjúkoromban, aminek a természetét ráadásul félreértettem. Nem csoda, hogy aztán megsemmisítő gúnnyal elegy szkepszis által lábaltam ki belőle, többek közt Umberto Eco ördöngösökről (is) szóló könyvének (szintén többszörös olvasás árán bennem megesett) lassú átfordulásával párhuzamosan. Egyáltalán: Eco könyve miatt olvastam el, szerettem bele, és végül A Foucault-inga miatt vágtam a falhoz. Pedig különb bánásmódot érdemel. Tudni kell, hogy akkor már túl voltam életem első Karnevál-olvasásán is - Hamvas gazdagságát bőven nem értve, de ijedt kíváncsisággal tapogatva. Így lelhettem tévútra ilyen könnyen Szepes Mária könyvében - hiszen végre a kezemben volt a recept, hogyan lehetnék az életem teljes értékű mágusa, hogyan szerezhetek valódi önismeretet. Mert minden szinten közérthető példabeszéd, kerek, gurul - gurulhattam általa. Aztán begurultam rá. Nem állítom, hogy mostanra megvan a kellő távolságom hozzá, de dühíteni tényleg nem dühít már. A napokban újraolvastam - nem ingerelt gúnyra és bőven többet adott, mint a nosztalgiát...

Az 1535-ben született Hans Burgner, a nyomorult sorból kiácsingózó molnárkölyök életével nyitunk. Vándor kedvű nagybátyja, Sebastian beoltja az alkímia főbb eszméivel (már amennyit ért belőlük), és megtanítja írni-olvasni. Így akadhat az útjába Eduard Anselmus Rochard, a valódi alkimista - aki tanítani kezdi, a nyers erőit még egyáltalán nem zabolázó fiút. Első pillantásra tragikus elegy: Rochard sajátos engedékenységének pora, és Hans indulatainak izzó kanóca, vágya a halhatatlanságot jelentő Elixír után - nem is marad el a robbanás. Így zárulunk mi is, olvasók, a főszereplővel együtt egy saját előző életeit nem felejtő elátkozott lélek stációiba, szinte a kötet legelején. Hogy végigkövethessük, ahogy az alkímia hét lépésének megtételével, életek hosszú és mindig másképp gyötrelmes során végül arannyá transzmutálja önmagát. Hogy megtalálhassa az igazi Bölcsek Kövét, az Iható Aranyat, az Őrök Élet valódi Elixírjét. Már megint ezek a nagy betűs szavak... Ugye. Amik annak idején engem is csábítottak, mert a tudományban szétaprózódó tudás ijesztő ellentmondásossága helyett a Szellem (vallásokon kívüli, fanatizmus-mentes, de nagybetűs) útját kerestem...

Komoly erénye ennek a könyvnek, hogy erről a meglehetősen gyilkosan megítélt európai hagyományról a legnagyobb tisztelettel beszél - mert a világképünkből következően nemigen szoktak róla így. Komoly erénye, hogy közérthetően teszi, mégis igényes irodalmisággal, beleélheted magad, olvasó, vihet a mese, és szembeültethet így a világ (a miénktől elemeiben gyökeresen eltérő) nézetével. Elfoghat, hiszen elfogult - ami nem is csoda. Az írónő bevallottan az elméje épségének megőrzése érdekében írta akkor, amikor a ráció az ismert történelmünk egyik legnagyobb válságába sodorta az értelmes életet a földön. Ez a regény a Második Világháború alatt született. Esténként piros nyomjelző rakéták sztakkatói rajzolódtak az égre, nappal tüzek sűrű, fekete füstgomolyai emelkedtek a látóhatárra. Óriási dördülések rengették meg a mi kis házunkat is. Egy közeli bombatalálat betörte ablakainkat. Robbanások öklözték bezárt ajtóinkat. Azt sem tudtuk, ki él, ki halt meg rokonaink, barátaink közül, akik a város pincéiben rekedtek. S én ebben a repülőtámadások, ágyúk, gépfegyverek dübörgésétől, kelepelésétől hangos apokalipszisben diktáltam-diktáltam naponta harminc oldalt e furcsa könyvből, amelyet senki nem ismert, olvasott addig, míg gépelése el nem készült teljesen. Írja az írónő könyve előszavában.

Abban a három éves hatalmi vákuumban a Hungária kiadó kiadta - hogy aztán a kiformálódó rendszer tiltsa, begyűjtse, bezúzza. A tiltott gyümölcs-státusz jót tett neki, csak nőtt tőle a híre. Szepes Mária közben (főleg a Pöttyös Pannik miatt) elismert gyerekkönyv-íróvá lett. A Vörös Oroszlán először Kuczka Péter segítségével láthatott újra napvilágot, enyhén kiherélve, mint a Kozmosz Fantasztikus Könyvek egyik fantasy-je. A rendszerváltozás után kisebb kultusza támadt, annak ellenére, hogy nem minden ízében illett az akkori ezoterikus hullám, a New Age tajtékjára. De ez ilyen - valójában a mai napig meglehetősen népszerű, holott továbbra is vért izzadva keresik a helyét az irodalomtörténészek a skatulyáikban (ha egyáltalán hajlandók foglalkozni vele). Ez egy trendeken kívüli könyv, kataklizmagyermek, akárcsak Határ Győző Heliánéja, avagy ahogy bizonyos szempontból Hamvas Bélától a Karnevál. Ebből a szempontból akár azok, ez is kivételes.

S persze pont ettől, a kivételességtől szűkebb is, mint amit ígérne. Ez a receptúra kizárólag egy ilyen kivételes sorsra vonatkozik - a tanulás e módjához például (hogy mást ne mondjak) keresni kell, találni kell, és agyon kell vágni egy Mágust, ugye. Ez a könyv is a kivételről szól, a szabályszegőről, a bűnözőről, aki szembesül tettei következményével. Tanmese ez, nem is titkolja mivoltát. Szepes Mária a maga módján jó boszorkány volt, egy élő szellemi központ - de a könyve veszélyeket is hordoz magában. Mert a didaktikusan feltett kérdésekre ad szenzációs, de igazából egyszerű válaszokat. Rengeteg olyan kaput felnyithat az érzékeny olvasóban, amiket általánosan bevett szemléletünk alig kezel - de az így megnyílt birodalmakban nem vezet el valójában sehova. Csak felvillanja a kivételesség délibábját - ahogy annyi, sokkal gyengébb nívón előadott testvére is. Nem tudja úgy megmutatni a tükörbe nézés összes kockázatát, ahogy például Hamvas próbálta. Mindenesetre mára eljutottam oda, hogy mindennek ellenére hálásan megköszönjem Szepes Mária halhatatlan szellemének, hogy megírta.

Vörös Eirík története

Képzeljük el, hogy a magunk törvénye szerint akarunk élni. Nem adózva semmilyen felső hatalomnak. Kiszakítani a természetből azt (dús legelőt a hegyek alján a háziállatoknak, halat a tengerből, meg amit még a gazdagsága elénk szór), ami az élethez, apáink életmódjához kell. Izland így települt be, sajátos társadalma sokáig őrizte ezt a szabadparaszti szemléletet. De mindig vannak későn érkezők, akiknek már nem jut legelő, csak a silányabbja, akik a megmerevedő viszonyokból újra kiszakítanák a maguk szabadságát. Vörös Eirík is ilyen ember. Erőszakos természetű és éhes, bizonyos elkövetett bűnök elől menekül Izlandra, de nem sok babér terem a számára a földön, ahol már minden élhető helyen laknak. Felpakolja hát az állatait, és néhány hű emberével tovább hajózik nyugatra, új hazát alapítani. Így talál rá Grönlandra - ő nevezi el: a korabeli propaganda szép példájaként zöldebbre festve a valóságot, mint amilyen. Otthonalapító és tekintélyes gazda, szabad ember az új földjén. Nem mellesleg egy sagába illő kaland névadó hőse - hiszen a történetét persze hogy elmesélik, s (tulajdonképpen igen hamar) le is jegyzik aztán, amikor megszületik az izlandi anyanyelvi írásbeliség.

Ez a csokor mese legalább annyira (ha nem jobban) hiteles történetileg, mint a Brennu-Njáls saga, az egykor éltek nem lettek legendává benne, hősi múlttá, ahogy Egil sagájában a címadó hős (nem is beszélve a Völsungok isteni beavatkozásokkal is terhes sárkányöléséről...). Ezt szinte a kortársak jegyzik le, kevésbé, de azért valamennyire nyilván érvényesül benne, ahogy a szájhagyomány ferdít és tipizál. Hiszen óhatatlanul ki vagyunk szolgáltatva a mesélőknek (a hősöknek, vagy általában szófukarok lévén a környezetükből valaki szószátyárabbnak), akiknek érdeke, hogy a hősök tetteit a lehető legjobb színben tüntessék fel - de persze az akkori kor értékrendje szerint, amely rengeteg elemében különbözött a maitól, és a fentebb említett legendai és ősmúlt-idő erkölcseinek egyenes ági leszármazottja.

Bernáth István e kötetben bőven túllép a fordítói szerepen - de milyen jól teszi! Összefésülve, amit csak lehet, sagákat és rövidebb történeteket, hogy folyamatában álljon előttünk ennek a kalandnak minden ismerhető részlete. Hiszen ez egy néhány száz évre szóló sikeres államalapítás - az észak-európai ember így vitte az életmódját, ahova csak lehetett, azt alig adaptálva a helyi viszonyokhoz, inkább megkeresve a helyet, ahol a szokott módon élhette. Nem volna jogtalan szerzőként tekinteni a sagák magyar szerelmesére - a magyarázó jegyzetek (amelyekbe hallatlanul olvasmányosan beleépíti a tudomány mai állása szerinti helyrajzi, régészeti és kultúrtörténeti eredményeket) legalább annyira érdekesek, mint a két lefordított saga, s az a néhány rövidebb novella-szerű thauhtür, amik tartalmazzák a grönlandi telep rövidke tündöklését, és a vikingek kalandjait Amerika északi partjain. Bernáth elhivatottságának gyönyörű példája, hogy a sagák a kötetben az eredeti formájukban is szerepelnek (Vörös Eirík története, A grönlandiak története) - a szerkesztő nem szorította háttérbe a szakmájára igényes, az eredetit anyanyelvén megtisztelő fordítót. Milyen érdekes - az összefűzött mese ismeretében valahogy másképp olvasod még egyszer a csaknem ugyanazt...

Ez volt a talán legmerészebb viking kaland - vagy talán a sokból az egyik legjobban dokumentált. Miközben e kolonizációk tárgyi bizonyítékait illetően a tudományunk nem egy esetben tanácstalan. Az egykori grönlandi telepeket sikerült megtalálni és feltárni; a püspökség templomának romjait ugyanúgy, ahogy az egykor éltek tőzegkunyhóinak nyomait. De az a nagyobb telep, amit Új-Fundland partjain találtak a régészek, nemigen egyezik az Eirík fia Leif által ránk hagyott (vagy a szájhagyomány átadódása folyamán elsorvadt) leírással. Úgyhogy mind a mai napig vita tárgyát képezi, hol lehetett Vínland (fordítsuk így: Borfölde - még egy korabeli propagandisztikus névadás...), ahol néhány telet is eltöltöttek a letelepedni vágyók. Persze több hullámban érkezhettek ide hajók - és nem mindegyik utazásból lett azután mese. Többek között: ahhoz túl is kellett élni az utat. A tengert, a telet, a rossz döntéseket, a találkozásokat az őslakókkal, ami nem egyszer sült el véresen.

Ahogy megerősödött a norvég (később a dán) központosítás, a társadalom utánanyúlt a perifériának. A grönlandi telep későbbi történetei a püspökeik köré szerveződnek - ez is érdekes, és figyelemre méltó, ahogy a szabadságvágyban magunkkal cipeljük a kultúránk, ahogy a kitörési kísérletek vége mindig egyfajta megcsontosodás; olykor néhány generáció elég hozzá, és kiépülnek a viszonyok, ami elől futottak az őseink. Megjelenik (itt épp a vallás köntösében) az a szervezet, ami mindig több akar lenni, mint amennyi a szerepe volna, az adóival, az intézményesült csalásaival. Az első grönlandi püspök története jussok követeléséről, bosszúra ösztönzésről (egészen pontosan: gyilkosságra bujtogatásról), és vérontásokról szól, ahol már nem elég a régi módon kísérelt békéltetés. Ez is kaland - csak keserűbb szájízzel olvasol róla.

Aztán megjött a középkori Európát is sújtó kis jégkorszak - és elnéptelenednek a grönlandi telepek. Az apáik életmódja... Kifogyott alóluk az alkalmas föld, a fjordok kapuit elzárta a jég, szigorúbb viharok söpörték az egyre fagyosabb tengert. Teljes a mozgáskorlátozottság. És külhoni hajók sem bukkannak fel, nincs kivel érintkezni... Hacsak nem tudnak eszkimóként élni, ami viszont skandináv génekkel és keresztény dogmás életvitellel még akaratlagosan sem vállalható... A többi néma fagy... írja Bernáth István. Sajnos soha ekkora aktualitása nem volt a mese végének, mint manapság - bár a higany szála most épp az ellenkező irányba mozog. Az életrendünk minden fejlettségünket bizonygató tárgyunk birtokában is legalább ennyire sérülékeny. Pedig tudhatnánk (akár e kötet példáiból): a hősök végzetéről igen, a társadalmak végéről nem szólnak sagák. Azokat nincs kinek elmesélni...

Kiadó: Corvina

Fordította: Bernáth István

J. R. R. Tolkien: Elveszett mesék könyve I-II.

Nekem igen régóta megvan az eszképista elbúj-világom, és megint elég sokat laktam benne, jó pár napon át ízlelhettem újra ennek a sajátságos mitológiának a születéstörténetét, amíg az Elveszett mesék könyvének oldalain figyeltem a történetben és kommentárokban az általam messze legtöbbre becsült szelíd álmodozó, J.R.R. Tolkien fantáziáját (Modern eszképizmusokról ezt a cikket ajánlanám a figyelmetekbe...). Persze ennél jóval több, és komolyabb igénnyel készült ez a mesterségből, nyelvek szeretetéből és hiányérzetből életre provokált mítoszgyűjtemény. Pontosabb lenne, ha így fogalmaznék: már igen régóta megleltem azt a mítoszt, amelyben maradék nélkül otthon érezhetem magam. Még akkor is, ha csak úgy, mint Zsákos Bilbó: kicsiként csodálva az egykori Nagyok legendákba, versekbe és mesékbe font tetteit. Vagy még annyira sem, mint Bilbó, avagy örököse: Frodó, a mesehős kicsik - hiszen legfeljebb olvasóként fonom az elképzelt ősök kalandjaiba a kíváncsiságom.

Ennek a sokfelé ágazó, egy teljes élet munkájával is befejezhetetlen, tudatos mítoszalkotásnak az Elveszett mesék könyve volt az első hajtása. Mélyen gyökeres az angol tájban, elsősorban a normannok előtti angolszász idők emberfeletti meséinek (alkotója által meghallott) gyűjteménye kívánt volna lenni. Egy elveszett hagyomány hallomása. Tolkient mélységesen zavarta a normannokkal Angliába származott különböző legendák (köztük az Arthur-mondakör) kimódolt, kései volta (erről a Szörnyek és ítészek kapcsán megemlékeztem), s a tény, hogy a beözönlés után ehhez a (voltaképp tájidegen) hanghoz igazítottak a lejegyzői minden korábbról megőrzött mesét és mondatöredéket. Tolkien ifjúkorában, 1914 körül három szívbéli barátjával azért alapítja meg a T.C.B.S. kört, hogy ezen változtasson. Ekkoriban ismerte meg a Kalevalát, a finnek úgymond nemzeti eposzát, amely nagy mértékig erősítette azt az ambícióját, hogy barátaival megalkossák az "angol mitológiát". Négy lelkes fiatalember egykor arról álmodott, hogy hazája kultúráját méltó mítoszkörrel ajándékozza, a normann hatást tükröző mondakörök helyett, mintegy újraálmodva mindazt, amit elmosott az idő. Elkésett ambíció – gondolhatnánk… ők egy pillanatig sem érezték annak - írtam a Befejezetlen regék... kapcsán. Az első világháborúban elesett barátok emléke valóban kötelezvény, teher és ösztönzés lehetett egyszerre - hiszen Tolkien az élete végéig nem mondott le arról, hogy mítoszát olvasható formába hozza.

Miközben az eredeti szándék azért jelentősen módosult a telő idővel - és ennek semmi nem állít szebb emlékművet, mint az Elveszett mesék könyve. Hiszen ez a legelső változatok meglehetősen ágas-bogas gyűjteménye. Jelentős része jegyzetlapokon ránk maradt, pontosan nem is datált töredékekből áll, amit Christopher Tolkien állított össze; komoly filológusi elszántsággal és alapossággal - de igen nehezen olvashatóra. A kései, szikárabb gyűjteményhez, A szilmarilokhoz képest jelentősen meseibb hanggal, kerettörténettel, amelynek hőse Eriol (a későbbi változatban Aelfwine), az ember, aki hallatlan nehézségek árán eljut Tol Eresseába, a tündék szigetére, Halhatatlanfölde küszöbére. A töredékesség egyszerűen a professzor sajátos alkotói módszerének köszönhető. A leggyakrabban ceruzával, igen kapkodó írással lejegyzett ötleteit tollal véglegesítette (ugyanarra a lapra, hol kiradírozva a ceruzaírást, hol nem) noteszekbe és irkafüzetekbe, de menet közben ezt a változatot is rendre módosítani kezdte, hozzá illesztett, ragasztott, befűzött lapokon - majd tisztázatot készített, hol gépírással, hol kézzel, amit közben szintén ellátott javításokkal.

Egyfelől ezzel valamilyen hihetetlen módon maga valósította meg, egy személyben (és írásban), ahogy a mítosz a szájhagyomány közben (valahol mindig a jelen történéseihez igazított tanulságokkal) változik. A mítosznak nincs kánonja, a mesélők önkényének kitett, a szájhagyományban folyamatosan változó műfaj. Márpedig Eriol lejegyzett történeteit az élő beszéd gesztusai hatják át, az elveszett mesék a Tűnt Játék Kis Házának mesetüze mellett hangzanak el, a szemtanúk mesélik bennük az egykori hősi és kevésbé hősi tetteket. Másfelől viszont ezek az átírások a menet közben megváltozó koncepció követelte módosítások. A keret változik folyamatosan - így kerül egyre távolabb Tol Eressea (a mitikus idők Angliája) az ember által megismerhető partoktól. Hiszen az évek magát az alapkoncepciót érintették a legmélyebben: a "nemzeti eposzok" gondolatától a professzor egyre inkább az egyetemes mítosz megalkotásának vágya felé mozdul el - valami nemzetek feletti (inkább talán: előtti) állapot sajátos irodalmi tükrének vágyott megalkotása felé.

Hiszen a hősei valóban mítoszi alapfigurák és a történések, amik megesnek velük, valóban mitologémák. A teremtés történetein, az istenek, a valák dolgain át a tündék "kivonulásáig" az istenek gyámsága alól - és istenek, tündék Melkor hatalmával való véget nem érő hadakozásáig. A fő történetek: Beren és Lúthien regéje, Túrin és sors-ütötte családjának históriája, Gondolin bukása, vagy a Nauglamir körüli mese, de Earendel utazása is gyakorlatilag csak hangsúlyaikban változnak - már az Elveszett mesék könyvében is ott ülnek a később annyiféle apró változtatással és formában megjelentetett mesék. Érdekes, hogy valójában mindegyik "hagyjanak minket békén" történet (még a valák teogóniája és teomachiája is!) - valójában egyfajta kisemberi igény hatja át a hatalmas tünde urak rejtett városainak alapítás- és pusztulástörténetét. A tündék azért vonulnak ki az isteneik fennhatósága alól a világba, hogy ne legyenek a valák és a lázadó vala: Melko (a későbbi Melkor) közötti hadakozás eszközei. Rejtekbirodalmaikban nem akarnak egyebet, mint őrizni a világ szépséges mivoltát - de ahogy egy helyütt Galdor, az erdőtünde mondja Frodónak: ...bezárkózni lehet, de a világot örökre kizárni, azt már nem. Amire Frodó csak ennyit felel: Tudom... és mégis mindig olyan meghitt, biztonságos otthonnak éreztem - egy hobbit erre nem is mondhatna mást. Galdor szavában, A Gyűrűk Ura lapjain ott van népe keservesen megszerzett bölcsessége. A tündék történetei egytől egyig az elzárkózás hiábavalóságáról, a vele járó szükségszerű vereségről szólnak.

Egy elbúj-világ, ami az elbújás hiábavalóságát meséli... Egy tanú, egy ember tollával. A legelső változatban Tol Eressea hasonló mintára történő pusztulása előtt - ahol a bálnák által partokhoz közel vontatott sziget maga Anglia. Később egy angol ember tollával, akit a tündék partjaiig űzött halhatatlan szeretete a szépek népének legendái iránt. Amit ebben az első változatban annyira szerettem: a mesélők kiszólásait, Kisszív, a tünde méltóságát, a Tűnt Játék Kis Házának gondolatát, ahova az álom ösvényén még eljuthatnak az embergyerekek, ősi széphistóriákat hallgatni, elmosta a koncepció nagyobbra tágulása. Ahol mindez egy hobbit által Piros Könyvekbe jegyzett fordítás (így szűkül), de már nem egy nemzet otthonának fatörzsek által suttogott regéje, hanem egyetemes és határtalan (így tágul). Egy ember: J.R.R Tolkien tollából, aki szerette volna visszaállítani a mesék méltóságát. Szerette volna a mitológia valódi rangját megmutatni - a fellelhető töredékek helyett valamiféle egészet. Töredékben maradt - úgy látszik, erre nem elég egy ember élete. Christopher Tolkien, a hagyaték gondozója úgy döntött, hogy ennek a hatalmas, jegyzetanyaggal bőven hintett töredéknek minden lapját közreadja. Ezt hívjuk Középfölde históriájának - s az Elveszett mesék könyve ennek a tizenkét kötetes vállalkozásnak az első két kötete. Talán most végigmegy a sorozat - az biztos (hiszen megjelent), hogy legközelebb Beleriand dalairól mesélek majd...

Nehezen olvasható csoda az Elveszett mesék könyve. Ha érdekel Tolkien világa, akkor kötelező - de senkinek nem ajánlanám, hogy ezzel kezdje az ismerkedést. Annak ellenére, hogy szerelmes vagyok a szavaiba...

Kiadó: Cartaphilus (jelenleg a Helikon viszi a sorozatot)

Fordította: Tandori Dezső, Ürmössy Zsuzsanna