Neil Gaiman: Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (negyedik kötet)

Most, hogy itt ülök a végén (ami nem a legvége még, csak a Vége), visszatekintettem erre az utazásra, amit megtettünk együtt, Neil, az alkotótársai, meg én: az olvasója. Amit így minden olvasójával megtett és megtesz, mint bűncselekményt, vagy áldott gesztust – kivel mit. A félbetört kiadás szeretett füzeteire és a Fumax komolyan nagyra becsült, igényes féltégláira, mint lépcsőfokokra, úgy nézek vissza. És a saját szavaimra is, e könyvekről. Hogy mennyire nem találtam én sem először a hangot ehhez az utazáshoz. Néha elfog a vágya, hogy újrafogalmazzam, átfésüljem az egykor írt sorokat, máskor meg úgy érzem, hagynom kell – hiszen ez is útkeresés és hangtalálás volt, ahogy annak idején a Prelűdök és Noktürnök, az első pár füzet a történetfolyam életében. Gaiman és a társak egy műfaj határait keresték, és a hangot hozzá, ami nem visszhang (annak ellenére, hogy táplálkozik az elődök bokros munkáiból, és számos esetben kötözi ágaikra az utalások pókhálószálait). Én is a hangot kerestem hozzá, és egyáltalában nem baj, ha ma máshol találom a határaim, mint akkor, amikor először kézbe vehettem ezt a csodát. Talán ez mutatja legjobban, a többi, időközben beengedett mesével karöltve mennyit formált rajtam.

Korábban sokat elmélkedtem a pókhálószálakról – most már látszik, hogy fő vonalaiban ez a történet a koncepciótól apró cselekményi részletekig (ha nem is ugyanúgy, ahogy pl. Alan Moore vizionált feszes világokat, de) készen volt az alkotója fejében. Vagy inkább mondom így: a nagy látványt, a nagy finálét előre látta. Vagy vitatkozzak magammal? Hiszen az író maga mondta az Álomország kapcsán: Most négy-öt különálló, novellaszerű történeten dolgozunk… egyrészt, mert folyamatosan jöttek az újabb, meg újabb ötletek, amiket sehogy sem tudtam beleszőni a történetbe; másrészt szerettem volna megcsinálni néhány különálló sztorit, ami belefér huszonnégy oldalba. Az idézet tanúsága szerint a könyvek magukat is írták, s én sokáig úgy gondoltam, hogy a Végtelenek és birodalmaik koncepciója, kapcsolatuk egyéb hitekkel és mitológiákkal (vagy akár olyan kései „mitológiákkal” mint a DC-s képregények saját-világai) az összefüggések teljes hálózatával az első pillanattól kezdve nem álltak nyitva a szerző előtt. Gaiman ehelyett mintha bízott volna a maga egyensúlyérzékében, ahogy a mitológiák tág levegőjű tereibe feszített „pókhálószálakon” mozgott, azáltal őrizve meg az egyensúlyt, hogy tiszteletben tartotta az alapvető jegyeket, amelyek a mítoszt általában jellemzik. Hiszen ha következetes marad az alapanyagához, az elmesélhető történetek úgyis mintegy egymást szülik – csak észben kell tartani a mítosz-logika diktálta (akár elmeséletlen) előzményeket és az esetleges következményeket, s máris kibomlik belőlük a következő történet. Most, a Végén nyilvánvaló: tudta, hova, és nagyon sokszor azt is, oda hogyan akar eljutni a pókhálószálakon.
 

Mert elképesztő, mennyire szövevény, hogy mennyire előre gondolt (kitalált az apróságok szintjéig) számos esetben ez a történet. Valóban a monogatari, a klasszikus japán mese szerkezetére hajaz a leginkább (aminek kócos unokája a mai manga és anime); abban is, hogy az utolsó pillanatig visszatart információt, hogy csak az utolsó oldalakkal egészül belőle összkép. Az alkotója, amikor mellékszálakat bogozott, kitérőket tett, elidőzött egy-egy jelentéktelennek tűnő mellékszereplő meséjében, rendre beleépítette ebbe a csapongásba a története igazi sarokköveit. A feltűnő, erős alap-momentumokon túl, mint amilyen például a Babaház több füzeten át tartó folyamának szerelemből kristályosult álom-szíve, a szív-kő jellege s hogy épp kinek a mellkasában dobog; szóval az ilyen orrunk elé rakott nyilvánvalókon túl alapvető történetszálak belefonódása nagyon sokszor a kitérőknek tűnő töltelék-mesékben történik. (Amúgy itt teljesen mást jelent léte vagy nemléte egy ilyen erővel telített hatalom-tárgynak, mint például Tolkien Gyűrűje, vagy a Bosszúállók modern eszképizmusában szereplő Végtelen kövek esetében.) Kitérőnek tűnő töltelék-mesékben ismertük meg Nadát s Kalliopét, de később Thessaly-t is. Ráadásul Morpheusz sorsát meghatározó szerelmei (másik arcát tekintve: Vágy minden bosszútól szagló tette) nagyon sokszor annyira nem kerülnek a mesélésbe, mint a Thesszáliai esetében. Csak a következmények. Hogy még egy példát mondjak (a sorsot meghatározó szerelmek köréből): ki gondolta volna, hogy Jóbarát Robin, a Puck világunkba szökése és visszatérése Tündérhonba egyaránt a féltékeny Oberon akaratából történik? Hogy nemcsak a büszkeségében sértett Lucifer, de egy másik birodalom másik ura is Sandman létére tört, a maga hidegen tálalt, nagyon komoly utat bejáró bosszújának idejét türelmesen kivárva?
 

Nagyon komoly utat jártam be a Jóakarók történetfolyamának rajzolójával, Marc Hempellel is. Először nem szerettem az elnagyoltságát, mostanra úgy vélem, zseniális. Ahogy eljátszik a rajzi utalásokon át az egykori Álomúr-ábrázolásokkal. Például, amikor Lyta felidézi egykori találkozásukat Álommal, amikor megtudja, hogy a fia (a „fiuk”), Daniel elégett. Ahogy ugyanezt eljátssza a rajzoló Remiel angyal jelentkezésekor Lucifernél – úgy, hogy aztán Remiel kétségbeesését rajzolja az őrületbe forduló anya-arcra. Ilyen gondolati fűzések a rajzban szinte minden oldalra jutnak. Ahogy a kifinomult árnyékhasználattal megalkotott portré-mélységű rajzok hangsúlyt kapnak az addig pár vonalas sémákkal skiccelt alakokon. Akármennyire szeretem a részletes, sok munkával készült paneleket és alkotóikat (akik aztán szinte kivétel nélkül visszatértek A virrasztás és búcsú füzeteiben, az utolsó füzetek sajátosan fanyar elköszönéseit rajzba fogalmazni), Marc Hempelt eszelős pontossága, sokfélesége, merész gesztusai, a nyakon csíphető alázata mára az egyik kedvencemmé tették. Ha a Jóakarókat lapozod, az ő történetét is tartod a kezedben. Ami úgy ér véget, ahogy kezdődött. És mégis ott van benne a világ.
 

Ki gondolta volna, hogy ami történik, az Sandman fia énekétől ríkatott, ellene fenekedő Jóakarók akaratából - s hogy valójában minden az Álomúr akaratából lesz így. Van ebben valami szép – hogy a Végtelen arra vágyik (mint legtöbbünk, a leggyakrabban), ami hiányzik belőle. Hogy minden ellene szőtt fondorlat ennek a vágynak szolgája. Nekem ez a legnagyobb ajándékai közt van: hogy Gaiman még a Végtelent is képes úgy elképzelni, hogy vannak választási lehetőségei. Hogy akár teljesen felhagyhat „önmagával”, a szabadságot választva, ahogy Pusztítás tette. Hogy (miután elpusztította halandó szolgáján át a legirritálóbb testvérét, az első Kétségbeesést) büntetésből átalakulhat önmaga árnyékává: ahogy Eufóriából született Delírium. S hogy választhatja a Véget, ha fáradt a szabadsághoz is, és már nem képes jobban büntetni magát. És még ki tudja, hány utat járhat az, aki Végtelen. Tetszik, hogy Neil fejében a Végteleneknek nemcsak a kötelességérzete, de a választást illető szabadsága is lehet végtelen. Akkor is, ha hősünk számára (látszatra) a kényszerek kötelező szövevényéből nincs a végén más kiút. Számomra ezért ihlető lezárás a Vihart író Shakespeare megidézése, hiszen pont erről beszél. Ahogy Morpheusz beszél benne a Bárdnak: Egy méltóságteljesen záruló mesét akartam... egy színművet, amelyben a Király elsüllyeszti könyveit, eltöri pálcáját és elhagyja birodalmát. De miért? kérdezi erre tőle a drámák mestere. Mert én soha nem fogom elhagyni a szigetem... A Történetek Hercege vagyok, és nincs saját történetem. Érdemes fejben tartani ezt. Annak van története, aki/ami véget ér. Ezt a történetet tartod a kezedben; az külön bukfenc, hogy amúgy ez a történet nyitott – tehát valójában végtelen.
 
Ez a bejegyzés folytatódik... Ha még nem lett eleged. De mielőtt tényleg bő lére engedem, tekintsünk vissza itt is. A Sandman folyamáról az évek alatt e blogon a következő bejegyzések születtek:
 
Carthaphilus kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme - Prelűdök és Noktürnök
Sandman, az álmok fejedelme - A Babaház
Sandman, az álmok fejedelme - Álomország
Sandman, az álmok fejedelme - Párák évszaka
 
Fumax kiadások:
Sandman, az álmok fejedelme-gyűjtemény (első kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (második kötet)
Sandman,az álmok fejedelme-gyűjtemény (harmadik kötet)

...és ott van még Halál

Death - Halál: Teljes gyűjtemény

 

Neil Gaiman egy novellájában nagyon gonosz módon eljátszott vele, hogy működik a mítoszi erő: kérni kell, hogy cselekedjen. A Sandman egészében nem teljesen igaz, ami a novellában, hogy szabad akarata itt csak az élőnek van, de minden körülöttünk születő, erővé csomósodott, megszemélyesült hitünk (itt is) elsősorban a maga törvényszerűségeinek rabja. Amíg például egy élőlény nem idézi meg, nem hívja el (azzal az elemi erővel, aminek valóban elhívó ereje van) őket, addig például a Három a saját szabályai rabjaként létezik: szövik a sorsot, s elvágják, ha vége; esetleg ha nő vagy s a világukba nyitsz értetlenségedben (mintegy magadba), válaszolnak 3 kérdésedre. Ha van merszed a megfelelőket kérdezni. Voltak ők valaha, a történet elején Aoidé, Meleté és Mnémé, a három eredeti múzsa a görögség ifjúkorából, voltak sugalmazók itt is, az első történetektől kezdve, hogy aztán itt számos ennél kevésbé vonzó arcot öltsenek; ebben a 13 fejezetben, ahol a világ az ő vágyaik mentén csavarodik. (A történetük világa, amely lehet, hogy valamelyik szuperhősös fantázia-világ amúgy, mert Lyta Hall úgy élőlény, hogy mesehős: szuperhős, aki felhagyott a Fúriáskodással. Nem ez volna az első eset, hogy az Álomurat érő alapvető hatások nem a mi éber, közös delíriumunkból származnak.)
 

Itt minden nő alapjellemzője, hogy három. Szűz, anya, vagy banya – olykor csak azzal jellemezve, melyik összetevő hiányzik belőle. Velük kezdjük a történetet, az első fejezet első lapjain Párkákként, amint kötnek és oldanak; és velük is fejezzük be. Minden epizódban jelen vannak valamelyik megjelenésükben, kivéve a harmadikat. A harmadik részben nem szerepel a három – senki nem szerepel „önmagában” a járatlan utak megtétele nélkül. Arcaik a kultúránk női hármasságait szinte maradék nélkül sorra veszik. Lyta, a szuperhős Fúria lánya (maga is e néven, ugye) álmodik a Fúriákkal: elhívják, hogy aztán epizódokon át megkeresse hozzájuk az utat önmagában. Jóakarók, így szólítsd őket – amit elvesznek, vissza is adják: Fúria lányának, Fúriák unokájának fia, Daniel (a dédunoka) lesz az új Álom. (Bár azért az anyának a szemére vetik itt is, akár a Dűnében, hogy lány helyett szült fiút.) Ahol három nő szerepel, beszélget, vagy akár csak ifjú apród-lány, vén küklopsz, félszemű macska-anya képében utat mutat, ott ők vannak jelen (de a jegyükben beszélget Sandman három szeretője: Kalliopé, Thessaly, Titánia is, A virrasztáson, mindennek a végén). Érdemes volna újra végiggondolni, hányszor jelentek meg az elejétől fogva, hányszor és kinek, Botcsinálta házigazdákon túl a Babaház lakóin keresztül a Párák évszakáig – de azt is elég végiggondolni, és nem tanulságmentes, hogy ebben a 13 epizódban hányszor. 
 

Ők a Gorgók (ahol Lyta lehetne a harmadik: Medusa – azzá is válik félig), ők ülnek le beszélgetni Rose Walkerrel egy ódon, angol öregek otthonában (köztük Lyta könyörtelen, egykori fúria anyjával, Helenával), őket látod a tükörben, amikor Lyta önmagával beszélget – s velük találkozik a tükör mögött, amikor összetöri azt. Ők a Hekaté, ők a Morrigan (a csatamező három vámszedője), és Lyta hiába kérdezi: melyik vagyok én ebből a háromból, a válasz csak ennyi: számít ez? Elkészült az elhívás – a sorsa ellene fordulhat a Végtelennek. És Halálnapon az Álomvilágban megtartották az első temetést. Amit még számos követ, aztán a temetetlen holtak – végül az álmok Urának halotti lepel rajzolta teteme. Mindez nem jött volna létre, ha egy vén manó és egy fondorlatos északi isten nem hergeli Hippolyta Hallt az őrületig. Mindez nem jött volna létre, ha nem kéri fel az őrülete a Fúriákat erre a bosszúra. Annyiszor megállhatna! Annyiszor megállhatna ebben a befelé utazásban, annyiszor elbukhatna közben – de a megfelelő pillanatban segítik. Hol egy halhatatlan boszorkány, hol a saját szörnyetegei, időnként még az is, akin bosszút állna - aki önmagát akadályozva hagyja, hogy beteljesüljön rajta a bosszú. Pusztán azzal, hogy betartja a saját szabályait. Mindez nem jött volna létre, ha Álom nem akarja. Látjuk Végzet kertjében a számtalanná lett könyves alakot – amíg ekkora szabadsága van a cselekvésnek, addig annyiféle végzet van, ahány lehetőség. Mert Lyta megállhatna – de már csak akkor tenné, amikor nem tud. Talán így rajzolódik ki a legszebben: akárcsak az anyja, ő is elsősorban önmagán állt bosszút. Talán nincs is másmilyen ebből - akármennyire elégtételnek érezzük olykor.
 

Nagyon szeretem ezt a méltóságteljes véget, a lassú, hosszú, több füzetből álló utószót; az epilógussal és a kétféle, lírai lábjegyzettel a legvégén. Valahogy pont ilyennek képzeltem, amikor olvastam róla, meg amikor felépített egy benyomást a Világok Vége Fogadó egén látott gyászmenet. Hogy jönnek istenek és hősök, élők és holtak – mind álmodó, az álomban, amiből annyit érez, amennyire méltó. Mindenki elköszönhet, ahogy szeretne. Ki halt meg? Mit gyászolunk kérdezi az, aki nem tud pusztítani és nincsenek álmai. Egy nézőpontot feleli Ábel. Miközben egy másik nézőpont, aki egykor Daniel volt, még folttalan, fehér ruhában távol marad a „saját” temetéséről. Mindenki elköszönhet, aki szeretne – de ettől az „önmagától” ő nem. Pedig amúgy nemcsak ő képviseli a folytonosságot – úgy is, hogy még tényleg nincs története. Mátyás, a holló-barát elköszönését emelném ide. Akit utolsó kérésével megmentett főnöke és barátja – s aki a temetésen (tényleg megidézve az eltávozottat) a reményről beszél, Morpheusz szavaival szinte (nem mellesleg: Lucifer füle hallatára). Ami az Álomúrból egykor a legjobban irritálta a bukott angyalt, az íme: a hollója által él tovább. Mint ahogy Hob Gadling is az életet választja, az élet álmát (deliriumát) még mindig; úgy is, hogy Végtelen barátja letért erről az ösvényről. Lehet, tényleg a legnagyobb ajándékot kapja, amit ilyenkor kaphat létező: külön, személyesen is elköszönhet. Élve tovább, fáradhatatlanul. És fáradhatatlanul él a Vágy teremtette kísértés is, hiszen a legcsábítóbb Végtelen unokája, Rose Walker, akinek immár újra van (mondjuk úgy: örvényt kelteni képes) szíve, babát vár. Vágy általa az ifjú Álmot ugyanúgy kísérteni fogja, ahogy meggyászolt Homokemberünket. Ezek szerint a Vágyat egy bosszú nem elégíti ki. Ez a történet is Végtelen. 

Akkor is, ha felébredünk belőle. És az ébredéssel magunk mögött hagyjuk – ahogy én, hogy végre hozzám férhessen más is. Mások történetei álomról, reményről, gyászról. Életről. Nem szeretem a börtönöket, Li mester. Néha úgy gondolom, magunk építjük csapdáinkat, aztán beléjük sétálunk s meglepődést színlelünk egy darabig. Hogy ez az élet rendje, a legfelségesebbnek és a teremtés leghitványabb lényeinek egyaránt. De akár így van, akár úgy, mindenképpen érdemes kitárni a kalitkákat. Köszönöm, Neil!

És nagyon köszönöm, neked is, ha elkísértél idáig, olvasó!